Vesztegzár – Csinta Samu publicisztikája

Nem tehetek róla, képtelen vagyok mélyebben belegondolni, mit is jelent évente dollárszázmilliókat keresni. Minden valószínűség szerint azért, mert tapasztalat híján nem is lehet helyén kezelni a dolgot, és nem vagyok meggyőződve arról, hogy azok igazán képesek lehetnek rá, akiket napi együttélésre „kényszerít” a jelenség. Számtanpéldába illő összegeket – Rejtővel szólva, noha az ő hőse alig száz font hallatán fogalmazta meg örökbecsű mondását – még csak-csak el tudok képzelni egy nagyvállalat könyvelésében, illetve kontóján, de egyes emberi teljesítményt ily módon felárazni, szóval, az nem megy. Még akkor sem, ha elemi matematikai ismereteimmel talán képes lennék kiszámolni, hogy egy sportsztár hírneve, zsenialitása és eredményessége generálta bevételek akár képezhetnek is hasonló léptékű jutalékot. A helyzet értelmezése nálam pszichikai problémákba ütközik.

Az előbbi eszmefuttatást szinte bármelyik pillanatban útjára lehetne engedni, pláne, amikor nyilvánosságra hozzák – minden évben, többnyire ilyentájt szokták – a legjobban kereső sportolók listáját. Néhány esztendeje magam is elolvasom, ám már rég nem az eredeti hűhaérzéssel, egyre inkább azzal a megérteni késztetéssel, ami legalább az elfogadáshoz elégséges lenne. És mindig eszembe jut, gyermekkoromban micsoda rácsodálkozással hallgattam apám futballistaköreiben a csábítási legendákat. A fél disznó, a bárány, a hordó bor vagy a két idényre elegendő tűzifa még a kezelhető kategó­riá­ba tartozott, nem beszélve a legvonzóbbnak tetsző korlátlan cukrászdai örökbérletről, bár annyi krémes talán nincs is. Azt viszont már sehová sem tudtam elhelyezni, hogy az ötvenes évek máramarosszigeti futballmecénásai vagonnyi első osztályú deszkát ígértek neki, pedig az öreg igencsak igyekezett lefordítani a kora hetvenes évek árviszonyai­ra az anno elhangzó ajánlat léptékét. Ami így sem ért célba, nem versenyezhetett a szülőkhöz fűződő ragaszkodás, illetve az akkor még csak leendő édesanyám vonzerejének eszmei értékével.

Mint a Sportico sportgazdasági magazin nyomán a Nemzeti Sportban is olvashatták, a 2024-es lajstromot az ötszörös aranylabdás portugál labdarúgó, Cristiano Ronaldo vezeti a reklámpiaci tevékenységekkel együtt 260 millió dollárra rúgó bevétellel. A Golden State Warriors kosarasklasszisa, az amerikai Steph Curry következik, ám CR7-hez képest a kanyarban sincs a maga 153.8 milliós bevételével, megelőzve Tyson Fury brit ökölvívót, aki az ukrán Olekszandr Uszik elleni mérkőzésének kivételesen magas gázsijával együtt 147 millió dollárt könyvelhetett el az előző esztendőben. Aki Messiért kiált, megnyugtatom, ő is az első tízben van három további futballistával együtt. Nem szeretném azonban listák közlésére pazarolni a drága felületet, ezért még csak annyi, hogy a nyolc sportágat és 27 ország képviselőjét felvonultató top százban egyetlen női sportoló sincs – a legjobban kereső amerikai teniszezőnő, Coco Gauff tavalyi 30.4 millió dollárja ebben a tekintetben nem volt versenyképes. Ez utóbbi információval nem áll szándékomban megpiszkálni Pandora semmilyen szelencéjét, az ábra egyszerűen a különböző sportágak piaci helyzetének legutóbbi tíz esztendejét illusztrálja.

Az alapkérdés számomra az emberi sportteljesítmény – megkockáztatom – eszement felértékelése. Hajdanán alapfokon sportoló, később újságíróként a versenysport közvetlen közelébe kerülő emberként van némi fogalmam arról, mekkora erő- és időbefektetést, áldozathozatalt igényel, hogy valaki a sportolást megélhetési forrásként is értékelhető pénzszerzés szintjére emelje. Azzal is tisztában vagyok, hogy a sportolás korántsem nyugdíjas foglalkozás, időtartama igencsak korlátozott, és akkor babonából sem utaltunk még a sérülésekre, amelyek tovább korlátozhatják a tőkeértékesítés lehetőségeit. Közben meg könyörtelenül múlik az idő, ami alatt a többség készül a felnőttkor szakmai-egzisztenciális kihívásaira, ám a sportolók többségének sem ideje, sem elég késztetése nincs a párhuzamos jövőépítéshez. És amikor eljön a záróra, bizony sokan állnak védtelenül az élet hirtelen támadó szélviharában, mert az utókor csak a legritkább esetben hálás, ideértve a sportolói pálya dicsfényében korábban szívesen sütkérező elvtárs-urakat is. Magam is ismertem néhány megkeseredett hajdani sportidolt, akik életük végéig nem voltak képesek feldolgozni a hatalmas változást. Akadtak persze olyanok is, akik jelen voltak, amikor az emberi bölcsességet osztogatták, velük mindig jó volt leülni, hallgatni őket, legyen az kellemes emlékidézés vagy „bezzeg a mi időnkben” típusú fanyalgás.

A sport gyerekekre gyakorolt vonzereje, mondhatni, változatlan, csak a hangsúlyok helyeződtek át, ám azok roppant veszélyes módon. A nyílt kommunikációs tér, illetve annak manipulációs ereje tévútra viheti a zsenge életkorban könnyen befolyásolható gyerekeket. Egyrészt abban a tekintetben, hogy csak nagyon keveseknek elérhető életpálya idealizálását serkentik, másrészt roppant távoli világba helyezik át az álmok megvalósulásának elméleti lehetőségét. Lionel Messi vagy Cristiano Ronaldo tudása, hírneve, annak özönvízszerű népszerűsítése sokáig szinte kizárja az esélyét, hogy egy srác a maga közvetlen környezetében is felfedezzen kedvenceket. Egy hús-vér, szinte bármikor megtapintható, megszólítható helyi példakép roppant hasznos tud lenni, hiszen elérhetőbb mintát kínál – és az emberi gyarlóságok megtapasztalásának lehetőségét is. A hasonló példa sokkal fontosabb lehet egy fiatal jellemformálódásában, mintsem egy bálványstátusba merevített globális hős. Még akkor is, ha utóbbi sokkal nagyobb gólokat lő vagy bravúrosabb kosarakat szerez.

A dollár-multimilliomos sportolókat kitermelő világ a fogyasztói társadalomnak olyan szegmense, amely a megismételhetőség illúziójával csábít. Miközben képes súlyos jellemtorzulásokat, egész életre kiható csalódásokat okozni. Személy szerint ebbe a kártékony vonulatba sorolom a csillagászati jövedelmek menetrendszerű tematizálását is, hiszen olyan világot villant fel, amelynek csak a csillogása látszik. Az már ritkábban, hogy a civil embernek kezelhetetlen léptékű összegek a legnagyobbakat is képes megszédíteni. A sztárok adócsalása, a különböző manipulációk csak egészen ritka esetekben nyerik el méltó büntetésüket, a háttértárgyalások és -megegyezések pedig képesek az érinthetetlenség látszatát kelteni.

Persze az vesse rájuk az első követ, aki maga is elutasítaná a teljesítménye dollármilliókra való taksálását. Engem szerencsére – vagy sajnos? – a Fennvaló és személyes korlátaim megkíméltek a hasonló dilemmáktól. A hetvenes-nyolcvanas években felnövő ifjúként emberileg kezelhetőbb, a józanság megőrzésére jóval alkalmasabb elismerésléptékek között cseperedhettem. Az 1974-es futball-vb alkalmával a befogható nyugati rádióadók még nem a világbajnoki címért járó prémium­ról beszéltek, hanem hogy az NSZK „lefeküdt-e” az NDK-nak, vagy Franz Beckenbauerék egyszerűen nem szakadtak meg a könnyebbnek vélt ágra való jutás perspektívájával a szemük előtt. Gerd Müllerről pedig akkoriban csak azt tudtuk, hogy fél helyzetből is képes akár két gólt is lőni.

Igazából talán ma sem CR7 vagy Fury jövedelme a lényeg, inkább ahogy azt irritáló módon bérből-fizetésből élők, de álmokat dédelgetők számára nyilvánossá teszik. Isten tudja, miért, nekem erről is Rejtő jut az eszembe: „Civilizált bennszülött volt, mert valamikor egy angol teherhajón, mint fűtő dolgozott, ezért tisztelte is a kis csoport vad maláj, akiket egy napon azzal a meglepő hírrel keresett fel, hogy ő a királyuk. Csak egy bennszülött kérdezte, hogy mire alapítja ezt a feltevést, de annyira megverte az illetőt, hogy a többi készséggel elfogadta a fait accompli-t.”

Lásd még: Vesztegzár a Grand Hotelben.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!