Nemzeti többes szám – Csinta Samu publicisztikája

Innen, a 21. század elejéről visszanézve is jócskán akad még megválaszolatlan kérdés a magyar történelemben. Számomra máig a csoda kategóriájába tartoznak például ama négy esztendő infrastrukturális megvalósításai, amelyeket a háborús gazdaság és költségvetés körülményei között élő Magyarország ért el a különböző 1940 körüli döntések nyomán visszakerülő országrészekben. Számokkal természetesen találkoztam, de azok hiába nem hazudnak, nem képesek mindent megmagyarázni. Minden reményemet abba vetem, hogy a folyamatosan fejlődő történelemtudomány egyszer mégiscsak megtalálja a kevésbé racionális szférába való bejutás kulcsát, ami nélkül elképzelhetetlenek a hasonló bravúrok.

Gondolataimban valahol ezen a környéken keresi a helyét a Trianon utáni kiutat kereső, megcsonkított Magyarország sportújjászületése is. Mert jöhetett az 1921-es úgynevezett testnevelési törvény rejtett célja, az ellehetetlenített katonai képzés pótlása, ám a kezdeményezés nem kis részben „mellément”. A jogi és intézményi háttérrel minden korábbinál alaposabban körülbástyázott hazai sportélet olyan ambíciókat ébresztett, olyan életperspektívákat villantott fel a fiataloknak, amilyenek a többség számára visszautasíthatatlanok voltak. Vagy sportolói minőségben, vagy a sport világának támogatói-szurkolói zónájában, ami nélkül nincs sportélet, nem létezik az az érzelmi támogatottság, amely révén megszülethet a nemzeti többes szám, a „győztünk” fogalma.

A 150 éve, 1875 novemberében Magyarpécskán születtett Klebelsberg Kuno, a Bethlen-kormány vizionárius vallás- és közoktatásügyi minisztere, valóban tudatos jövőképalkotó volt, aki képes valóságot meghaladó, inspiráló jövőkép felvázolására. Hogy őt megelőzően a testnevelés mennyire volt a közoktatás elfogadott, az egyenrangúság felé tendáló eleme, talán nem is érdemes elemezgetni, más történelmi körülmények között élő országról lennénk kénytelenek beszélni, amelyben a sportolás a kültelki időtöltés és az úri passzió egymástól meglehetősen távol eső világában izmosodott.

A csonka ország talpra állításának parancsszava azonban felülírta a korábbi viszonyrendszereket, a háború következtében létszámában is erősen megfogyatkozó, elsősorban a revansizmus által összetartott nemzetnek fizikailag is egészséges, vitális ifjúságra volt szüksége. A presztízsében is magasabb szintre emelt testnevelés nemcsak maximálisan alkalmasnak tűnt erre, de a tevékenység a virtuskodó ifjúság szellemiségéhez is roppant közel esett. Ezzel együtt is erőltetett lenne bármilyen törvényszerűséget keresni abban, hogy ez a kis ország alig évtized alatt elindult a sportnagyhatalmi státus felé vezető úton. Célzatos, illetve perspektivikus víziót azonban mindenképpen, például annak a történelmi korszakokat megelőző felismerését, hogy a sportnál jobb országimázsképző és -erősítő eszközt kitalálni sem lehet. 

Az olimpiai érmek sporton túlmutató nemzetközi sikereknek ágyaztak meg, amelyek a sportdiplomáciai erőfeszítésekre is érvényes hatást gyakoroltak. Kellettek ahhoz, hogy a húszas évek második felétől több nagy nemzetközi versenyt is rendeztek Magyarországon, amelyek jelentős mértékben hozzájárultak a „bűnös” ország képének megváltoztatásához, Budapest kivételes adottságainak megismertetéséhez. Fokozatosan kialakult a sportország imázsa, ahol érdemes versenyeket vagy tanácskozásokat szervezni, amelyekről aztán beszámolt a világsajtó, a tudósításokban pedig egyre inkább a sport irányába tolódtak el a közéleti hangsúlyok. A folyamatnak az is jót tett, hogy a testnevelés kérdése világszerte egyre inkább a közérdeklődés homlokterébe került. A TF 1925-ös életre hívása elsősorban testnevelők képzési bázisának kialakítását célozta – ne feledjük, az oktatásban bevezették a heti három testnevelésórát, ami jelentős állománynövelést igényelt –, de megalapozta a magyar szakemberek presztízsét is, ami megint csak jelentős sportdiplomáciai töltetet hordozott.

És akkor még egyetlen mondat erejéig sem beszéltünk a tehetségről, amit ugyan szívesen emlegetünk magyar sajátosságként, de a sportsikerek eme megfoghatatlan alkotóelemét szinte minden nemzet hajlamos kisajátítani. Ezért talán érdemes inkább arról beszélni, ki fogott neki hamarabb egyik-másik sportágnak, honnan nőttek ki előbb klasszisok, akik aztán különleges érdeklődést ébresztettek az illető szakág iránt. A klebelsbergi kor Magyarországán ugyanakkor egymást húzták a sportágak, ne feledjük, az 1936-os berlini olimpián nagyon sok ágazat képviselői odaértek a dobogóra. 

Klebelsberg Kuno, a sokoldalú államférfi múlhatatlan érdemeket szerzett a nemzeti büszkeség újjáépítésében. Elsősorban azáltal, hogy sikerült elfogadtatnia az oktatás újraszervezését célzó elképzeléseit, hiszen a trianoni „zsibbadtságot” követő időkben egyenesen zsenialitás kellett annak felismeréséhez, hogy a nemcsak hatalmas területet, de erőforrásokat, lakosságot és ezáltal szürkeállományt is veszítő országot a tanítás, a nevelés eszközével kell megpróbálni felemelni. Az iskolák mellett épülő tornatermek, sporttelepek a lehetőségek tekintetében szólították meg, rázták fel a magyarságot. A korszak magyar sportsikerei pedig nemcsak a csonka ország lakóinak önbecsülését adták vissza, hanem a külhoni magyarokét is. Románia sportja például évtizedeken át táplálkozott az erdélyi magyarság jelentette tőkéből, és ha néha megpróbáltak „vonalas” döntéseket hozni, a kudarcok sok esetben késztették őket a „nemzettisztító” intézkedések átgondolására.

Sok megválaszolatlan kérdés szövi át a 20. századi Magyarország feltámadásának folyamatát. A klebelsbergi reformok hasznára is csak ennyi év elteltével próbálkozunk némi felülnézetből tekinteni. Holott az ötvenes-hatvanas esztendők sportsikerei is valahonnan onnan eredeztethetők, bár a kor propagandagépezete igyekezett semlegesíteni a legapróbb erre való utalást is. A sport lényege, mozgósító ereje ugyanúgy érvényesült abban a korban is, a mindennapi egzisztenciális létezés plusz motivációjával kiegészülve. Annak a lendülete fogyott fokozatosan, egészen addig, míg ki nem kristályosodott a mai kor egészen más kihívásrendszere, finanszírozási útjai. 

Ma újra megalapozottan lehet párhuzamok után keresgélni Klebelsberg Kuno alkotásával, még ha a világ időközben jobbról előzött az iskolai és teljesítménysport terén. A világversenyek visszatértek Magyarországra, e tekintetben talán sohasem beszélhettünk hasonló felfutásról, annak sportdiplomáciai – és nem csak – hasznáról. Mivel ezek a sorok a magyar–ír dráma pillanataiban születtek, talán érdemes egy mondat erejéig arról is beszélni, milyen kilátás nyílhat az összeroskadás kútmélyéből. A Szoboszlai-féle csapatra óhatatlanul új útkezdés vár, de mindannyiunkban érdemes tudatosítani: Trianon után eleink egészen más dimenziójú mélységből kényszerültek kifelé tekingetni. Klebelsberg Kuno példája ebben a tekintetben is időtlen.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!