A bőség zavara – Patai Gergely publicisztikája

Még a záróünnepség képsorait vetítették a televízióban, amikor elkezdtünk beszélgetni a kollégákkal. Hosszasan, jóízűen társalogtunk, felidéztük a sztorikat, nevettünk a közös élményeken. A búcsúzkodás után az egyik Duna-parti vendéglátóipari egység felé indultam, amely két és fél hét alatt már-már a törzshelyemmé vált. Kikértem a szörpömet, lehuppantam a kanapéra – és hirtelen ürességet éreztem. Biztos, ami biztos, rápillantottam a sportműsorra, de hiába, aznap este tényleg véget ért a párizsi olimpia.

Ahogy drága nagypapám szokta mondani, már megint a kályhától indítottam… Mentségemre szóljon, 2024 igencsak magasra tette a lécet a sportkedvelőknek, az említett olimpia mellett labdarúgó Európa-bajnokságot is rendeztek a nyáron. Akkor úgy véltem, 2025 sokkal eseménytelenebb lesz, az olimpiai ciklusok első évében egyébként is a kísérletezés, az újjáépítés kerül előtérbe. Vesszőparipám, hogy a világversenyeken elért sikereket a maguk valójában is érdemes értékelni, miközben a sportolók, edzők és sportvezetők értelemszerűen folyamatban gondolkodnak, fél szemmel már Los Angelesre tekintenek. Persze miért ne lehetne az építkezést ötvözni az eredményességgel?

Nézzük csak meg a férfi kézilabda-válogatott úgynevezett kísérleti keretét. A közvetlen Eb-felkészülést megelőzően Chema Rodríguez szövetségi kapitány egy héten át dolgozott azokkal a fiatalokkal, akik már kopogtatnak az ajtón. Az új év első hónapját hagyományosan a kézilabda uralja: 2025-ben világbajnokságot rendeztek az uraknak, méghozzá itt, a szomszédban – két szalámis szendvics elég volt az útra. Mivel jelen „pezsgőízű” írás az élményekre támaszkodik, engedjék meg, hogy a tárgyilagosságtól eltérve csak a szépről és a jóról értekezzek. A varasdi kiruccanás, a hollandok elleni revans és a sógorok legyőzése maradandó emlék, a házigazda Horvátország elleni negyeddöntő utolsó öt perce viszont törlődött a memóriámból.

Ha már horvátok és negyeddöntő, időben hat hónapot, térben csaknem tízezer kilométert ugranék. Amikor a nagy utazás után megkaptam a barátaimtól, ismerőseimtől a kérdést („Na, milyen volt Szingapúr?”), akarva-akaratlanul vízilabdáról, úszásról, netán a változatosság kedvéért műúszásról kezdtem mesélni. Pedig azért történik egy s más az emberrel, ha csaknem egy hónapot tölt a Távol-Keleten… 

A nosztalgia jegyében olvasgatom a naplómat: megkerültem kétszer a stadiont az akkreditációs kártyámért, utaztam egyszínű egysínűn Sentosa szigetére, bolyongtam elveszetten a „nemzetek konyhájában”. Más kérdés, hogy ínyenckedés helyett maradtam a könnyen elérhető olasz tésztázónál, amely pontosan olyan volt, amilyennek az ázsiai olasz tésztázókat gondolnánk.

Mégsem ezek az impulzusok maradtak meg igazán Szingapúrból. Mert bár a világbajnokság hangulata finoman szólva sem idézte meg a villanyfényes margitszigeti pólómeccsekét, sportolóink a világ másik felén is ugyanolyan elszántan ugrottak medencébe, mint hazai környezetben. A férfi vízilabdázók csatakiáltásától megremegtek az uszoda falai, Angyal Dániel eksztázisos nyelvnyújtása bejárta az internetet. Azt sem felejtem el, ahogy Lei­meter Dóra a tőle megszokott szerénységgel és alázattal értékelt a szálloda jégveremmé hűtött aulájában – miután a női válogatott kiütötte az olimpiai bajnok spanyolokat. 

A férfiak sem akartak lemaradni tőlük, a vb-címvédő horvátok kiejtése után rátettek még egy lapáttal, másnap az elődöntőben ők is megverték a párizsi aranyérmest: a szerbek elleni diadal az év egyik legemlékezetesebb mérkőzése volt. Ha engem kérdeznek, egyenesen a legemlékezetesebb. Bevallom, negyven másodpercre újságíróból szurkolóvá változtam: fülig érő mosollyal, az öklömet rázva szaladtam a lelátóról a vegyes zónába. Az eufória után két nap alatt két döntőt veszítettek a mieink, amit borzasztó volt megélni, de az idő az ezüstöt is fényesíti. A kézzelfogható relikviákon túl a fiatalok pazar játékának is örülhettünk, olimpia utáni évben ez sem elhanyagolható szempont.

Szereztünk (siker)élményeket a nyílt vízen is. Eszembe jut Fábián Bettina és Betlehem Dávid ölelése a pontonon, majd a csattanót szolgáltató váltóérem Mihályvári-Farkas Viktóriával és Rasovszky Kristóffal. Mindannyian megküzdöttek, megdolgoztak, megszenvedtek azért, hogy a kimagaslóan eredményes Európa-bajnokság után Szingapúrból se térjenek haza üres kézzel. A medencés úszóink szintén harcoltak az elemekkel, ugyanakkor azt is humorral kezelték, hogy több száz versenyzőtársukkal kellett osztozniuk a vízfelületen – Kós Hubert pedig bearanyozta a világbajnokságot.

És korántsem ez volt az egyetlen aranyos sportpillanat 2025-ben. Rögtön beugrik Molnár Attila futása Apeldoornban, a fedett pályás atlétikai Európa-bajnokságon. Vannak olyan események, amelyekről évek múltán is tudjuk, hol, mikor és kivel éltük át. Amikor az elődöntőben futott, megálltam egy benzinkútnál, árgus szemekkel figyeltem a telefonom kijelzőjét, majd örömömben akkorát csaptam az asztalra, hogy azzal a lendülettel magamra borítottam a kávémat. A másnapi döntőben már óvatosabban szurkoltam: ugrálás helyett könnyeztem… 

Érzelmekből Tokióban, a szabadtéri világbajnokságon sem volt hiány. A vizes vb után 2025 másik kiemelt eseményén is reménykedhettünk éremben Halász Bence jóvoltából, aki már az első sorozatban letette a névjegyét a férfi kalapácsvetés döntőjében. Néhány éve nehezen tudtam volna elképzelni, hogy a 82.69 méteres dobás nem aranyat, nem is ezüstöt, hanem bronzot ér, de ez csak azt igazolja, hogy minden idők egyik legszínvonalasabb vb-döntőjét láttuk. Egyébiránt a világ addigi legjobb 2025-ös eredménye Halászé volt, 83.18 méteres egyéni csúccsal nyerte meg a fővárosba visszatérő Gyulai Memorialt. Nem mellesleg itt élőben láthattuk a svéd rúdugrófenomén, Armand Duplantis világrekordját, amelyet persze azóta már meg is döntött… 

A szintén budapesti cselgáncs-vb elsősorban Gyertyás Róza bronzérme miatt marad emlékezetes (az Eb-n Özbas Szofi nyert aranyat), a Formula–1 továbbra is rajongók százezreit vonzza a Hungaroringre, míg a MotoGP több mint három évtized elteltével tért vissza hazánkba, Balatonfőkajárra. A szervezők már a nulladik napon igyekeztek némi kulturális ízelítőt adni a versenyzőknek, akik meglepően jól boldogultak a Rubik-kockával.

A terjedelmi korlátokból adódóan nem célozhatom meg a teljesség igényét, de a férfi jégkorong-válogatott sporttörténelmi bennmaradásáról és női kézilabdázóink vb-negyeddöntőbe jutásáról muszáj említést tennem. Ha kinyitnám a labdarúgás nagykönyvét, a magyar válogatott mellett az Európa-ligában parádésan szereplő FTC, az angol bajnok Szoboszlai Dominik, valamint a török bajnok és kupagyőztes Sallai Roland története külön fejezetet érdemelne.

A hagyományos egyéni sikersportágaink közül kajak-kenuban, vívásban és öttusában egyaránt volt mit ünnepelnünk – s akkor még nem szóltam a tekvandós Márton ikrekről, birkózóinkról, sportlövőinkről, tornászainkról... Jelen – továbbra is „pezsgőízű” – írás a világversenyekre koncentrál, ugyanakkor június elseje a klubsikerek miatt volt mámoros nap: néhány órán belül a Győr női kézilabda- és az FTC férfi vízilabdacsapata is megnyerte a Bajnokok Ligáját. Nyéki Balázs együttese minden sorozatban megvédte címét, a koronaékszert a nagy rivális Pro Recco legyőzése jelentette.

A Nemzeti Sport általam nagyra becsült főmunkatársa, Bobory Balázs egy éve azt kívánta ezeken a hasábokon, hogy a 2025-ös visszapillantókban is a bőség zavarával küzdjünk. 

Jelentem, így történt.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!