Új év, vállon a teher – Malonyai Péter publicisztikája

HIÁBA ELCSÉPELT, azért él a közhely: új év, új élet, új remények. Meglehet, ma már nem divatosak a hangzatos fogadalmak, ám azért meglehetősen sokan elhatároznak hol ezt, hol azt, főként azért, mert jólesik a léleknek. Gyarló az ember, hiheti, ha döntött valamiről, az már akkor úgy van, amikor még egy lépést sem tett felé. 

Olyan ez, mint a különféle bizottságok felállítása vagy éppen a személycserék. Ha ránk tör egy ügy, ami skandalum a javából, a leggyakoribb, hogy gyorsan alkotnak egy testületet a kivizsgálásra. Ettől aztán megnyugszik a könnyen felejtő köz (a csodák három napja, ugyebár), sajnos a bizottság tagjai is. Gyakran olyannyira, hogy mire a döntés megszületik, senkinek sem tűnik fel, hogy se füle, se farka.
Szándékosan nem nevesítek, az általános itt erősebb, ahogy ott is, ahol egy-egy botrány után csere itt, szerva ott, leváltás, kinevezés, jön az új vezető, s máris mindenki megnyugszik. Na, ja, az új seprű…

Történelmi tapasztalat erre, hogy amikor a szocializmusra hajazó korszakban jött egy-egy pártkongresszus, csak keveseket érdekelt, mi hangzik el az ország állapotáról, a legtöbben arra voltak kíváncsiak, hogy ki kerül be a központi, illetve a politikai bizottságba. Magyarán, ki lesz hatalmas.

Visszatérve a hétköznapokhoz, a fogadalmak ereje könnyen lemérhető. Egykori kedvenc uszodámban január elején hirtelen megnő a látogatottság, hogy aztán február közepére visszaálljon a régi ritmus: van hely a szauná(k)ban, pálya az úszáshoz. Az ember már csak olyan, hogy nehezen változtat a szokásain. Hát még a kényelmén.

A sport, mármint az eleje, már nehezebb helyzetben van. Az újévi ígéreteket, jóslatokat számonkérhetik, hiszen a meccsek, a versenyek, a tornák eredményeit nem lehet eltitkolni, a küzdelmek is nyilvánosak. Ez persze senkit sem zavar meg abban, hogy ilyenkor, év elején megjósolja a megjósolhatatlant. A klasszisok pedig legtöbbször már olyanok, hogy többnyire eleget tesznek a várakozásoknak. Legtöbbször, de nem mindig.

A Nemzeti Sport természeténél fogva mindig élen járt a jövendölésben, itt és most olimpiai esztendőket ragadok ki. Kilencven éve, 1936 elején például az úszó Csik Ferencet emelte ki az újság, azt írta, minden esélye megvan arra, hogy a berlini olimpián dobogón legyen 100 gyorson. Arra épített, hogy egyrészt augusztusban Európa-csúcsot úszott a távon (57.8 másodperc), másrészt fejlődése töretlen: 1933-ról 1934-re fordulva hat tizedet, a következő évben pedig hetet javított a legjobbján. Az is jó jel volt, amit a szerkesztőségnek írt karácsonyi levelezőlapján tudatott: „Jól vagyok, minden másnap úszom Hévízen. Jó lenne nagyon, csak kissé meleg a víz. Az idő egészen tavaszias, úgyhogy háborítatlanul úszkálhatok. Egyébként tanulok a szigorlatomra.”

A jó érzés megmaradt benne az olimpiáig, ahol a döntő előtt kétszer kellett úsznia egy nap, de nem zavarta, sőt megnyugtatta. Már csak azért is, mert délután két tizeddel jobb időt ment. 

A hozzáértők leginkább a világcsúcstartó (56.4) amerikai Peter Ficktől féltették Csikot, ám feleslegesen, mert Fick dobogóra sem került, míg a mi fiunk olimpiai bajnok lett. Három tizeddel előzte meg a japán Jusza Maszanorit. A Nemzeti Sport elsősorban magabiztosságát emelte ki: „Az a Csik Feri, aki tavaly Fick ellen még remegve sápadtan és soványan állt ki, ma feszülő ruhában, nyugodt idegekkel, hallatlanul megerősödve, öntudatos atlétaként ment ki az olimpiára – és ezt legelsősorban a maga okosságának köszönheti…” Magyarán, mai szempontok szerint is figyelt mindenre (edzés, pihenés, étkezés), miközben még az orvosi egyetemen is helytállt.

Hetven éve, 1956-ban a melbourne-i játékok előtt az akkor 46 esztendős (és nem mellesleg ötszörös olimpiai bajnok) Gerevich Aladár került terítékre. Az életkora miatt. A kérdésre, hogy van-e korhatár a vívásban, szellemesen felel („Erre majd tíz év múlva válaszolok”), majd elmondja, hogy a római olimpiáig (1960) mindenképpen marad a páston. Az lesz a hatodik indulása, ami különleges rekord, már csak azért is, mert két olimpia (1940, 1944) a háború miatt kimaradt a pályafutásából. A vívótermekben hallott történet szerint amikor Gerevich 50 évesen a hatodik olimpiájára készült, a fiatalabb vívók kételyüknek adtak hangot, szerintük Magyarországot már nem biztos, hogy sikerrel tudja képviselni a „koros” vívó. Gerevich erre kihívta őket, és mindnyájukat legyőzve bizonyította be, hogy még mindig a legjobb kardozók között van Magyarországon.

Ami pedig Melbourne-t illeti, a forradalom miatt részletes tudósítások nincsenek a kardversenyekről, a csapatban Gerevich társaságában aranyérmes Hámori Jenő egy későbbi nyilatkozatában a lengyelek elleni, bajnoki címről döntő összecsapás (8:4) kapcsán kiemelte, hogy „különösen Gerevich volt elemében”.

A következő vizsgált esztendő 1976. Az év – a Népsport fennköltnek szánt stílusában – „olimpiával köszön a világra. És most, amikor ezt a sportban oly dédelgetett esztendőt útjára indítjuk, képletesen a vállára helyezzük a remények terhét”.

Ennek jegyében a sportszövetségek vezetői jövendöltek. Öttusában Gaál Ferenc főtitkár azt kívánta, érjék el, amit 1975-ben. Mert akkor a világbajnokságon (Kancsal Tamás, Maracskó Tibor, Sasis Szvetiszláv), a junior-vb-n (Déri Árpád, Dobi Lajos, Ungár Nándor) és az Ifjúsági Barátság-versenyen (Magyar Géza, Őze István, Pajor Gábor) egyaránt magyar győzelem született.
A világbajnok csapatból aztán Kancsal 9., Maracskó 13., Sasics 18. lett a montreali olimpián, hárman együtt bronzérmesek, miközben Nagy-Britannia nyert Csehszlovákia előtt. Ami azt is jelentette, hogy igazuk volt az itthoni kritikusoknak, hogy ilyen körülmények között még a második, sőt a harmadik csapatunknak is illett volna aranyérmet szereznie a játékokon.

Az úszókról Ligeti László elnök nem sokat beszélt, pedig Hargitay András két, Verrasztó Zoltán pedig egy világbajnoki címet ért el 1975-ben Caliban. Mintha megérezte volna, hogy nem viszik sokra Montrealban, Hargitay 4. helye (400 vegyes) lesz a legjobb magyar eredmény. Nem úgy a vízilabdázók! „Nem szeretek jósolni, de nagyon valószínűnek tartom, hogy 1976-ban visszahódítják vízilabdázóink az utoljára 1964-ben kiharcolt olimpiai bajnoki címet” – így Ligeti elvtárs. A pólósok pedig a lehető legmagasabb szinten hozták az aranyat, győzelmük – a sportág itthoni népszerűsége miatt – feledtette, hogy bizony leszerepeltünk Kanadában (négy aranyérem), nem véletlenül járta itthon a mondás: „A könny is szépen csillog…”

Húsz esztendővel később, 1996-ban úszásban Kiss László szövetségi kapitány így várta az atlantai játékokat: „Különleges év számomra az idei, nagy a tétje. Szeretném ugyanis, hogy Egerszegi Kriszti és Güttler Karcsi az olimpián méltóképpen búcsúzna az úszósporttól.” 

Nos, várakozásaiban nem kellett csalódnia. Egerszegi egy-egy arany- (200 hát) és bronzéremmel (400 vegyes) zárt, Güttler pedig éppen úgy ezüstérmes lett (200 mell), mint 1988-ban Szöulban, csak ezúttal Rózsa Norbert győzte le. „Gyors is voltam, az állóképességemmel sem volt gond, csak nyerni nem tudtam. Mint nyolc éve Szöulban” – mondta utána. 

A legtöbb szó magától értetődően Egerszegi Krisztináról esett. Senki sem akarta elhinni, hogy 22 esztendősen abbahagyja. Ő viszont tudta, mit akar: „Egész életemben úsztam. Azt sem tudom, milyen az élet, ha valaki nem úszik… Tudom, hogy nagyon rossz lesz. De egyszer be kell fejeznem. Jobb így, sikeresen. És minél tovább húzom a döntést, annál később kezdhetem el élni a saját életemet. Most még azt hiszem, nem vagyok hátrányban” – mondta, hozzátéve, hogy búcsúversenyt nem kér, nem akarja ünnepeltetni magát.

Itt állok meg, nem csupán a terjedelem korlátai miatt, azért is, mert szerintem a világ valaha volt legjobb úszónőjét nem illendő okoskodással kiegészíteni.

A módszert egyébként általában is ajánlom – fogadalomnak is megteszi.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!