Szilágyi Áron: Ne kongassuk a vészharangot!

– A párizsi olimpia után Achilles-ín-műtéten esett át, majd következett a hónapokon keresztül tartó rehabilitáció. Egy éve visszatért, s ugyan a kontinensviadalt és a világbajnokságot egy egyéni és két csapatéremmel zárta, a szezont úgy indította, hogy csoportasszókat kellett vívnia a versenyeken. Aztán kis túlzással kettőt pislantottunk és rögzíthettük: Szilágyi Áron ismét ott van a kiemeltek között a világranglistán – így tervezte?
– Csalódott lettem volna, ha a szezon derekára nem lettem volna ott a világ legjobb tizenhat kardvívója között – válaszolta Szilágyi Áron. – Ehhez azért nem kellettek világraszóló eredmények, bár kétségkívül kijött egyszer-kétszer a lépés, jó, hogy ez éppen az Európa-, majd a világbajnokságon történt így. De az, hogy most ott vagyok a kiemeltek között, nem jelent semmiféle biztosítékot a jövőre vonatkozóan, ez nem örökre szóló pozíció, nem a mindenáron ott maradás határozza meg a felkészülésemet. 

– Miért döntött úgy, hogy azokon a viadalokon indul, amelyeken csapatverseny is van, így például kihagyva két GP-versenyt is?
– Fel kellett állítanom valamilyen prioritást, sportszakmai megfontolások alapján: nem szerettem volna cserben hagyni a csapattársaimat. Augusztusban átestem egy második műtéten is, s amellett, hogy tényleg nem akartam magukra hagyni a többieket, ennyi versenyen indulni sem lett volna szerencsés, hiszen meglehetősen fáradt lennék így a szezon legfontosabb eseményein. 

SZÍNT VISZNEK A NAPJAIBA A NÁLA SOKKAL FIATALABBAK

– Várjunk, várjunk: augusztus és második műtét?!
– Az olimpiát követő Achilles-ín-műtétem utáni rehabilitáció során kiderült, hogy a bal bokámban van egy csontkinövés is, azt kellett eltávolítani artroszkópos műtéttel. Tulajdonképpen járóbeteg-ellátás keretében történt a beavatkozás, bár négy-öt hetet ennek a rehabilitációja is igénybe vett. 

– Mostanra eltűnt a fájdalom a lábából?
– Szinte teljesen fájdalommentesen tudok dolgozni, képes vagyok elvégezni az edzésmunkát, amelyre szükségem van. 

– Az idény tervezése során a műtét mellett még említett valamit, a fáradtságot. Isten ments, hogy a korát toljam előtérbe, de annyi ideje van már a sportágban, hogy sokakban felvetődik, hogyan bírja még, ráadásul hogyan tudja ilyen eredményesen csinálni?
– A célok segítenek. A pályafutásom során mindig igyekeztem célokat kitűzni magam elé, és ezúttal is megvannak. 

– Vagyis?
– Elsősorban a csapatnak szeretnék segíteni, de fontos, hogy egyéniben is megmutassam magam, meg azt is, hogy egy ilyen sérülésből is vissza tudok térni. Ami ezt az évet illeti, ott van a szezon végén a hongkongi világbajnokság, na, az például nagyon izgat, de szeretem a hétköznapokat is, lejárni a Vasas vívótermébe, ahol tíz-tizenöt évvel fiatalabbak között edzhetek – színt hoznak az életembe. 

– Ők az önébe?
– Igen, hiszen egyetemre járnak, Azahriah-t hallgatnak, s nem azon gondolkoznak, hogy mondjuk hová fektessék be a pénzüket, vagy hogy például felmosórongyot kell aznap venni otthonra. Azért remélem, én is segítem őket…

– Valamelyikük néha bátorkodik is odamenni a háromszoros olimpiai bajnokhoz, hogy asszózzon vele egy kicsit?
– Vívni inkább az idősebb juniorokkal és a felnőttekkel szoktam, olyanokkal, akikkel hasonló akciókészletünk van, de azért előfordul, hogy valaki odajön hozzám, s az is, hogy bekötök egy fiatallal szemben – ez biztosan nagy élményt jelent nekik, de nem ettől tanulnak meg vívni. 

– Csókolommal köszönnek ezek a fiatalok Szilágyi Áronnak?
– Szerencsére a csókolom majdhogynem tiltva van a vívótermekben, az edzőket „Tiszteletem, mester” kifejezéssel köszöntjük, amúgy pedig tegeződünk egymással, de a „Jó napot!” köszönést egyre gyakrabban hallom, amikor közelítenek felém… 

A VERSENYEKEN NEMCSAK VÍV, ISMERKEDIK IS AZ ÚJAKKAL

– Fordítsuk meg a kérdést: mások tanulhatnak öntől, de kitől tanulhat egy háromszoros olimpiai bajnok? Kik azok, akikkel úgy tud készülni, hogy még tovább fejlődhet?
– Egyre több olyan vívó van itthon, aki olyan dinamikával mozog, olyan akkurátusan, ügyesen és jól tud vívni, hogy ha nem figyelek eléggé, megver az edzéseken. És ne feledjük, hogy van egy Rabb Krisztiánunk, aki már a világ élvonalához tartozik, de tényleg sok lelkes fiatal van körülöttem, úgyhogy akad elég edzőpartnerem. A fejlődésükhöz az kell, hogy legyenek motiváltak, higgyenek magukban – én bízom a jövő kardcsapatában. 

– Bennem inkább félelem van.
– Ezt hallgatom már nagyjából tíz éve.

– Mit?
– Hogy öregek vagyunk, nem lesznek eredményeink. Maradtunk, voltak és vannak eredményeink, amelyekre én nagyon büszke vagyok. És ahogyan Rabb Kiki utat tört magának és beépült a csapatba, az másoknak is erőt adhat: mindenki előtt ott a lehetőség, vannak tehetségeink, tényleg az a fontos, hogy higgyenek magukban, és persze szükséges a sok munka, a tudatos készülés. Én nem kongatnám a vészharangot, inkább hangoztatnám a bizalmamat a csapatban, a jövőben. 

– Március végén a budapesti világkupaversenyen a férfi kardcsapat kikapott a nyolcaddöntőben a spanyoloktól. Ebből a vereségből nem szabad persze messzemenő következtetést levonni, s tudjuk azt is, hogy betegen küzdötte végig azt a hétvégét, mégis érdekelne: hogyan élte meg a korai búcsút?
– Sajnáltam, hogy nem tudtam sokat hozzátenni a csapat teljesítményéhez: egy asszót vívtam, nem azzal nyerhettük volna meg a meccset, s nem is azon buktuk el. Hazai közönség előtt mindig szörnyű veszíteni, az ember ilyenkor szégyelli magát, hogy nem tudta kiszolgálni a nézőket, hogy hiába jöttek ki sokan a BOK-csarnokba, nem tudta őket megörvendeztetni. Olyan széles lett a kardvívás mezőnye és olyan erős, hogy egy spanyol csapat is meg tudja lepni a magyart, de hozzáteszem, senkinek sem könnyű, jó ideje azt látjuk, hogy rendre van egy nagy csapat, amelyik elvérzik a tizenhat között. Viszont a budapesti csak egy verseny volt, utána nem sokkal a padovai világkupa-viadalon már javítottunk a bronzéremmel. 

– Azt mondja, széles és erős a mezőny: hogyan rendeződött át a férfi kardvívás a párizsi olimpia óta?
– Olyan érzésem van, mintha a teljes garnitúra lecserélődött volna. Amellett, hogy azok, akik eddig is erős ellenfelek voltak, vagyis az olaszok, a franciák és a dél-koreaiak, megújultak, jöttek újabb vetélytársak, mint például a spanyolok, de náluk is jobbak a románok, visszatértek az oroszok is, de erősödött Japán és Hongkong is, úgyhogy sokszor nekem azzal is telik egy verseny, hogy ismerkedem az indulókkal. 

– Az újak, vagy éppen a megújulók hoztak a sportágba olyan stílust, amelyik ellen nehezen találja az ellenszert?
– A franciáknak négy vívójuk van a világranglistán az első tízben, ők olyan dinamikus tempóvívást alkalmaznak, amelyikben nem a pontos technikai elemeken van a hangsúly, hanem a kiváló távolság- és sebességérzékelésen – meg kell tanulni ez ellen is vívni, már csak azért is, mert mindenki más is másolja ezt, úgyhogy ez most egyfajta trend nálunk. De ugyanilyen erős irányzat továbbra is a távol-keleti stílus, amelynek az első szándék a jellemzője: ők a támadást erőltetik, és ezáltal is képesek nagy nyomást helyezni az ellenfélre. Mindkét stílus ellen nehéz jól és eredményesen vívni, de csak egy-egy olyan vívó van, aki ellen nehezen találom az ellenszert, ilyen például a fiatal olasz Cosimo Bertini, aki olyan magas, olyan hosszú a karja, olyan testidegen a mozgása, hogy rendre megizzaszt: a közelmúltban kétszer vívtam vele, egy-egy szoros győzelem és vereség a mérlegem. 

AZ EMBERI SZEM NEHEZEN TUDJA KÖVETNI A VÍVÁS SEBESSÉGÉT

– A pástokon látható és tapasztalt változás mellett változott a bírói felfogás is?
– Nagyon nagy változást nem vélek felfedezni, de mostanra rendkívül szembetűnő egy másféle nehézség: a kardvívás olyan sebességűvé vált, hogy emberi szem nem képes követni, emiatt sok a hiba, a tévedés, gyakorta egy-egy asszón belül sincs meg a konzekvencia. Sokszor még mi magunk is bizonytalanok vagyunk, abban bízom, hogy a modern számítástechnika majd átveszi az emberi döntés szerepét. 

– Ha három hónap múlva újra beszélgetünk az Európa- és a világbajnokság után, mi lesz az az eredménysor, amelyik után azt mondja, hogy elégedett?
– Ha az Eb-ről és a vébéről is éremmel jövök, jövünk haza. 

– A jövök-jövünk kitételt kicsit bontsa ki, ha lehet.
– Ha a csapattal nem leszünk érmesek, az csalódás lesz. Előfordulhat persze, hiszen ahogy mondtam, erős a mezőny, de akkor is az lesz. 

– Most az Eb-ről vagy a vébéről beszél?
– Mindkettőről, nyilván az Európa-bajnokságon egy fokkal talán könnyebb lehet az éremszerzés. Alapvetően a világbajnokságra készülünk, hiszen az az évad legfontosabb versenye. Ha a jó csapatszereplés mellé odateszek egy hasonlóan jó egyénit, akkor három hónap múlva azt mondom, oké minden.