Battai Sugár: Nagyon menő, hogy vb-aranyat nyertünk!

Kedvenc történetem Battai Sugár múltjából: nagyon fiatalként az egyik versenyen odament az edzőjéhez, mennyit kell még vívnia, mert már nagyon fáradt, mire Dávid László közölte, most nyerte meg a döntőt – a világbajnoki fináléra készülve ugye azért átfutott önön, hogy a harmadik vb-döntőjére készül?
Ennél is erősebb volt az a gondolat, hogy befejező emberként még nem vívtam világbajnoki döntőben – válaszolta a hongkongi vb-t csapatarannyal és egyéni bronzzal záró kardvívó, Battai Sugár Katinka. – Az első két győzelmünknél Pusztai Liza volt a befejező, és azért egészen más a pást melletti boxban állni, szurkolni a társakkal az utolsó asszóban. Ezúttal nekem kellett felmenni a pástra a legvégén, nekem kellett kigondolnom az akciókat, nekem kellett megtalálnom, mi lehet a jó megoldás a kínai ellenfelem ellen, úgyhogy nagyon-nagyon próbáltam kizárólag a jelenben lenni, leszűkíteni a gondolkodásomat egyetlen tusra, mindig a következőre. Nagy feladat volt az, hogy én voltam a befejező ember, ez kétségtelen, ugyanakkor egészen felemelő érzés is, főleg amikor a legvégén szaladnak feléd a társak…

De azok a tusok nem mindig jönnek, pontosabban talál azért az ellenfél is néha. Sosem bizonytalanodik el?
Magabiztosságot és erőt adnak a társak lentről, sokkal erősebb volt bennem az az érzés, hogy értük is vívok, meg persze az edzőmért, Dávid Lászlóért és Magyarországért, mint az, hogy „jaj, ez most nem sikerült, mi lesz?”.

Készséggel elhiszem, hogy így volt, de azért ez egy nehéz szerepkör.
Nem is volt egyszerű megugrani! A mentális felkészülés és a korábbi versenyeken szerzett tapasztalat segített abban, hogy ne a negatív gondolatok kerekedjenek felül. És segített a tudat is, hogy azért a legtöbb esetben képes vagyok nyomás alatt is jól vívni.

És ünnepelni is tud jól? Volt idő egyáltalán az örömre, az önfeledt ünneplésre?
Nagyon fáradtak voltunk a nap végére, éjjel tizenegy volt, mire egyáltalán vacsorázni tudtunk, úgyhogy hatalmas ünneplés nem volt. Lesz persze valamikor, egyelőre még mindannyian próbáljuk feldolgozni, mit is értünk el Hongkongban.

Rögtön a világbajnoki döntő után azt mondta, egyáltalán nem fogja fel, mi is történt, még csak annyit érzékel, hogy megnyertek egy jó versenyt, de hogy ez egy vébé volt… Hol tart ebben a folyamatban?
Nem sokkal előrébb. Még az is új nekem, hogy újra Magyarországon vagyunk, hogy vége a szezonnak – annak a szezonnak, amelyik nagyon jól sikerült számomra. Felfogni, hogy háromszoros csapatvilágbajnok vagyok, na, ahhoz még szükségem van némi időre, viszont az, hogy a csajokkal együtt utaztunk haza, közben mondogattuk egymásnak, milyen menő, amit elértünk, valamelyest közelebb vitt ahhoz, hogy feldolgozzam ezt az egészet.

Mitől ennyire jó ez a női kardcsapat? Dávid László, az edzője azt mondta, abban különbözik ez az arany az első kettőtől, hogy Hongkongban már tudatosan vívtak. Egyetért a mesterével?
Teljes mértékben. Azért mostanra már jóval rutinosabbak lettünk, ezzel együtt tudatosabbak is. Arra a kérdésre, mitől jó a csapatunk, nagyon egyszerűen tudok válaszolni: egységesek vagyunk. Nem éreztünk sem magunkon, sem egymáson félelmet, bizonytalanságot, képesek voltunk egymást húzni végig. Sokat lendített a páston vívón a boxban lévők hangulata.

A csapataranyról beszélgetünk, de azért ne felejtsük, hogy Battai Sugár egyéniben világbajnoki bronzérmes – ezt a remek eredményt már elhiszi?
A csapatarany elviszi valamelyest a fókuszt erről, de lassan felfogom ezt is. Arra nagyon figyeltem, hogy bár elveszítettem az elődöntőt, az eredményhirdetést éljem meg, élvezzem, és ez sikerült is.

Egyáltalán nem a vébébronzra kihegyezve: mennyivel másabb ez a Battai Sugár az egy évvel ezelőttihez képest?
Magabiztosabb, agresszívabb, fegyelmezettebb lettem.

Állj, állj: az agresszivitás és Battai Sugár nem igazán illik össze…
Ez igaz. A tekintetben viszont igen, hogy amikor nem megy a vívás, akkor képes vagyok a gondolataimat határozottabban felvinni a pástra. Amúgy a szezon előtt célként ezt a három dolgot fogalmaztam meg, mindháromban tudtam fejlődni.

A sikítás, mint egyfelől feszültséget levezető, másfelől adrenalint növelő „kiegészítő” továbbra sem tetszik önnek?
Nem is fog, az nem én vagyok. Nem jön magától, s bár sokan mondják, segíthet, úgy érzem, külön energiát kellene erre pazarolnom.

Megy anélkül is, olyannyira, hogy adódik a kérdés: hogy tetszik a világranglista? Második ugyan, de éppen annyi pontja van, mint a sportág nagyasszonyának, az orosz Jana Jegorjannak.
Na, ez is elég menő azért! Amúgy nem szoktam nézegetni a ranglistát, általában az edzőm, Laci mondja, éppen hol állok. A tavalyi vébé után szólt, hogy hatodik vagyok, és hozzátette, ez szép munka – ezúttal is ő jelezte, hogy ott vagyok az elején.

Ha már „behívtuk” az egy évvel ezelőtti Battai Sugárt, menjünk még régebbre: vajon a tizenkét éves kis Battai Sugár mit mondana a hongkongi eredménysorra?
Ó, szerintem nagyon tetszene neki! Nekem az edzőm mindig azt tanította, nem az eredményre, a győzelemre kell figyelni, csak jól kell vívni, ez a legfontosabb. És a kis Sugi azt is látná szerintem, hogy ez a mostani hogyan vívott csapatban és egyéniben egyaránt. Büszke lenne a mutatott vívásomra.

Az, hogy Hongkongban Dávid László, vagyis az edzője vezette a női kardcsapatot, mit jelentett önnek?
Nagyon komfortosan éreztem magam végig. Én még befejező pozícióban ilyen nyugodtan nem vívtam nagy versenyen! Kilencéves korom óta vele készülök, amellett, hogy bízom a szakmai tudásában, emberileg is passzolunk egymáshoz. És tényleg rendkívül profin készültünk erre a világbajnokságra, úgyhogy nagyon-nagyon büszke vagyok rá.