„Hát, ilyen ember volt Puskás Ferenc”

 

– Drága Jancsi bácsi, hogy szolgál az egészsége?
– Megvagyok, köszönöm szépen, járok, mozgok – válaszolta a Nemzeti Sport érdeklődésére a kilencvenéves idősebb Reisz János, a magyar motorsport kiemelkedő alakja, 21-szeres magyar bajnok.

– Olyan korban született, amikor idehaza legendás labdarúgók látták meg a napvilágot. Hogyan lett a motorozás rabja és nem a futballé?
– Csepelen laktuk, apámnak ott volt a műhelye, akkoriban mechanikusnak hívták a mesterségét. Kerékpárokkal, varrógépekkel, jószerével mindennel foglalkozott, természetesen motorokkal is. Valójában ott, a műhelyben dőlt el, hogy a motorozásra teszem fel az életemet.

– Ismerte a kor futballklasszisait?
– Hogyne! A Honvédnál mások mellett Puskás Ferenc volt a klubtársam. Ha nem volt edzés vagy verseny, a Testnevelési Főiskola tematikáját kellett tanulni a tiszti iskolában, minden sporthoz értettünk. A tanulmányi, illetve a sporteredményeink alapján adták a rangot.

– Milyen emlékeket őriz Puskásról?
– Ó, Öcsi… Kivételesen jó ember volt. 1956-ban én vittem ki Simon Jancsit, a nagyszerű kosárlabdázót és feleségét Bécsbe egy mérkőzésre. Ott, a szállodában reggel arra ébredünk, hogy Budapesten kitört a forradalom, nem mehettünk haza, mert nem engedték. Puskásék ekkor ugyancsak Bécsben voltak, ha jól emlékszem, egy dél-amerikai túrára készültek, s amikor Öcsi értesült a helyzetünkről, megkeresett Östreicher Emillel, s elvitt minket az ő szállodájukba. November tizenharmadikáig ott maradhattunk, mindent Öcsi fizetett. Hát, ilyen ember volt ő.

– Motorozott is?
– Nem, soha, a labdarúgók valahogy nem kerültek közel ehhez a sporthoz – leszámítva Tichy Lajost. Ő imádott motorozni, sokszor kölcsönkérte a járgányomat. Igen ügyesen ment vele, sohasem törte össze.

– Ha már törés: emlékszik a legnagyobb esésére?
– Persze, a budaörsi háromszögben történt. Valami füves benövés volt a kockakövön, azon megcsúsztam, s nekivágódtam egy vaspadnak, két hétig voltam utána kórházban.

– Milyen volt a negyvenes-ötvenes években motorversenyzőnek lenni?
– Csodálatos. A labdarúgók után mi kerestük a legtöbb pénzt a Honvédnak, de nem csak ezért becsültek meg minket. A Városligetben és a Népligetben szenzációs versenyeket rendeztek, ragyogó versenyzők húzták a gázt, volt, hogy csaknem százezres tömeg előtt motoroztunk.

– …és még nyolcvanöt évesen is motorra ült.
– Igen, a Hungaroringen. A szervezők felkértek az ottani kupa átadására, s ha már ott voltam, ráültem egy hatszázas Hondára. A fiam mögöttem jött, felügyelet alatt voltam. Elértem a kétszáz kilométer/órás sebességet, utóbb mindenki mondta, milyen szépen mentem, elégedettek voltak a teljesítményemmel – ők igen, én nem. Nagy élmény volt előzőleg a franciaországi motorozásunk 2006-ban, amikor a Bol d'Or megnyerésének ötvenedik évfordulójára kaptunk meghívást, s egy hatszázas Triumphfal motorozhattam. Azt a huszonnégy órás versenyt ötvenhatban Kurucz Györggyel nyertük meg – akivel hetvenéves barátság köt össze –, pályafutásom legnagyobb sikere volt! Kelet-európai versenyzőként, kelet-európai motorral lettünk elsők, ilyen azóta sem fordult elő, óriási eredménynek számít.

– Mennyire népszerű manapság idehaza a motorsport?
– Biztos vagyok benne, hogy sokan rajonganak érte, csak tudja, hogy van ez, megváltozott az emberek gondolkodása. Ma már minden elérhető az interneten vagy a televízióban, nem veszik a fáradságot a sportrendezvényre járáshoz, a labdajátékok különben is jobban lekötik a sportkedvelőket. Pedig a motorverseny hatalmas élmény. Hogy mi kell az újraélesztéséhez? Versenypályák, jó versenyzők, megfelelő technikai háttér, no meg támogatás. A nagy nemzetközi motorversenyeken a helyszínre látogató nézők nem csupán az előttük elszáguldó motorosokat látják, a pálya ugyanis tele van monitorral, így az aszfaltcsík többi részén is nyomon követhető a versenyzés. Csodálatos ez a sportág. Ugyanakkor minden motorkedvelőt arra kérek, hogy a pályán élje ki a szenvedélyét, ne a közutakon: ott óvatosan, másokra is figyelve motorozzanak!