Hová lett Eddie Irvine?

Vágólapra másolva!

2012.01.26. 17:00

Címkék

„Hová tűnt Damon Hill?” – röppent a magyar légtérbe 1997-ben egy mára szólássá váló kétségbeesés, amely megihlette szerkesztőségünket is, hiszen a tavasszal induló sorozatunkban egykori kedvencek visszavonulás utáni sorsával foglalkozunk. Postás, színész, alkoholista, szakértő, kommentátor, feltaláló, punkzenész és szexipari munkás: bizony, változatos ösvényeken vonulnak az örök sportpályák felé az egykori közönségkedvencek.

Eddie Irvine 1993-ban a Japán Nagydíjon robbant be a Formula–1-be, a Jordan-istálló autójában ülve első versenyén hatodik lett, de azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy visszavette körét a győzelem felé száguldó Ayrton Sennától, aki a leintést követően a Jordan garázsába ment, és lekevert egyet a pimasz északírnek.

Irvine már akkoriban mutatta jeleit üzleti érzékének, az 1990-es évek elején villámgyors gazdasági fejlődést felmutató Japánban versenyezve belefolyt az üzleti életbe, tőzsdézett, és nagyon megszedte magát. „Csak az nem gazdagodott meg akkoriban a tőzsdén, aki nem akart. Csak kicsit utána kellett járni a dolgoknak, és el kellett merülni a részletekben” – mondta nemrég a brit F1 Racingnek adott interjújában.

Irvine 1995 végéig maradt a Jordannél, majd a Ferrarihoz szerződött. Az álomcsapatot építő Scuderiánál Michael Schumacher csapattársaként a másodhegedűs szerepére kényszerült, még akkor sem érezte a Ferrari odaadó támogatását, amikor 1999 nyarán Schumi lábtörés miatt több hónapra kidőlt. Bár a németet helyettesítő Mika Salónak a Német Nagydíjon le kellett mondania a győzelemről Irvine javára, „egyértelmű volt, hogy Michaelnek kell megnyernie az első vébécímet, amikor a lábát törte, a kocsit azonnal kivették a szélcsatornából, és felhagytak a fejlesztésével”.

A Formula–1 egyik legsármosabb versenyzőjének tartott Irvine 2000-ben a Stewartból Jaguarrá váló istállóhoz szerződött, amelynél három idényt húzott le, a gárda mindkét dobogós helyezését ő jegyezte. Természetesen a Jaguarról is megvan a véleménye.

„Hihetetlen, hogyan szórták a pénzt, mindent áron felül vettek meg, a szélcsatorna pedig Kaliforniában volt, ami nonszensz. Körülbelül így nézett ki a Jaguar filozófiája: »Megvannak a hirdetések a magazinokban? Az utcákon ott vannak a hirdetőtáblákon, hogy jön a Jaguar az F1-be? A csajok felsorakoztak? A pilóták kezeslábasai készen állnak? Minden megvan? Hogy mi? A fenébe… autónk nincsen!«”

„A MOSTANI F1 BORZALOM”
Irvine nem szakadt el a Formula–1-től, időnként cikkeket ír brit lapokba, s bár televíziós kommentátornak is hívták, arra nemet mondott, mert túl sok időt vett volna igénybe. „A kanadai, a monacói és a monzai futamot elvállaltam volna, és talán még Silverstone-t és Ausztráliát is, de többet nem” – mondta. A véleménye persze megvan a mostani F1-ről. „Nevetséges a mostani F1, mindent kiiktatnak, amelynek köszönhetően az igazán jó pilóták ki tudnak emelkedni a többiek közül. A DRS-nek köszönhetően bárki előzhet, de ezzel minden egyes manőver értéke jelentősen csökken. Ez az egészre nézve rossz hatással van. Horgászhasonlattal élve, olyan ez, mintha valaki egy nagy hal, mondjuk egy marlin helyett az elé kiterített kicsikkel pózolna a fényképezőgép előtt – nem ugyanaz. A jó autók nem robbannak már le, a kiscsapatoknak nincs esélyük a jó eredményre. A pályák sterilek, a hatalmas bukóterek miatt nem is hiba a hiba. Nekem az volt az erényem, hogy nagyon ritkán sodródtam le a pályáról, a pontosságomnak köszönhettem a sikereimet. Ecclestone-t csak a pénz hajtja, az F1-nek súlyos adósságot kell kifizetnie, ezért új helyszínek jönnek, mint Abu-Dzabi és Bahrein – ezeknek nincs helyük az F1-ben, bahreini futamot még nem is láttam. A mostani F1 nem méltó a sportág történetéhez.”

Irvine 2002 végén 37 évesen vonult vissza, mint mondta, ha még egy-két évre aláír, nagy lehetőségeket szalaszt el az üzleti életben. A gondolatai ugyanis már az F1 utáni élet körül forogtak. Belefolyt az ingatlanpiacba, Észak-Írországban, New Yorkban és Miamiban adott és vett földterületeket, elavult épületeket rombolt le, újakat épített a területükre.

Ezekből olyannyira meggazdagodott, hogy valóra válthatta álmát, és szigetcsoportot vásárolt a Bahamákon. Az egyik 4000 négyzetméteresen házat épített magának, amelyen maga is lakik, teljesen nomád körülmények között: ivóvizet például tengervízből készít, napelemes szűrő segítségével.

„Szeretem a csendet, a viskó, amelyben lakom, tökéletesen megfelel számomra. Van hűtőm, sütőm, minden, ami kell, a világ eseményeit interneten követem, és a közelben van egy sziget repülőtérrel, ha mennem kell, átcsónakázom, és senkitől sem kell engedélyt kérnem arra, hogy felszálljak, már repülök is. Ha megéhezem, elmegyek horgászni, de a piac sincs messze, csónakkal csak egy ugrás. A tenger csodaszép, bizonyára ismerik a Bombay Sapphire gint, ugyanolyan tiszta, s ugyanaz az árnyalata, mint annak az üvege” – mondta Irvine az öbölről, amely természetesen az övé.

Repülője mellett hajója is van, akárcsak lakása New Yorkban és Milánóban. Olaszországba szívesen visszajár, tudja, hogy ott feltétel nélkül szeretik, és mindig örülnek neki, ha visszatér. „Otthon, Észak-Írországban nem ez a helyzet, nem szeretek kimenni az utcára, mert nem tudom, hogyan reagálnak az emberek. Vagy arra számítok, hogy felismernek, és rosszulesik, ha ez nem történik meg, vagy azt szeretném, hogy nyugodtan végigmenjek az utcán, és akkor belebotlom emberekbe, akik a reakciómat látva fújnak rám.”

Irvine-nak Észak-Írországban saját sportklubja és bárja is van, Bostonban szoftvercéget működtet – elmondása szerint ezekkel nem kell törődnie, fenntartják magukat.