A semmiből indultak, BEK-et nyertek – így kezdődött a Statisztika sikertörténete

Pingpongütő a kézben, mellette a „csak” játékosból feleséggé váló Komlódi Etelka (Fotók: Statisztika című könyv archívuma)

Komlódi Etelka, Szabóné Medgyesi Éva, Reisz Gabriella, Gódor Klára.
Tudják, kik ők?
Nem?
Legalább a sportág megvan?
Az sincs?

Nem meglepő. A négy hölgy története alapesetben még a kifinomult ízlésű sportrajongó ingerküszöbét sem éri el, elvégre csak annyit tettek, hogy ők négyen együtt csapatban elindultak a budapesti II. kerületi bajnokság másodosztályában, mindezt ráadásul az ötvenes évek közepén, egészen pontosan 1954-ben. Csakhogy ez a 2021-ből jelentéktelennek tűnő momentum egy világszinten is páratlan sikersztorit indított útjára, a Statisztika női asztalitenisz-csapatának legendáját.

Női csapatról van tehát szó, a meseszerű történet főszereplőjét mégis Ormai Lászlónak hívják. A korábban a futballal is próbálkozó fiatalember – erzsébeti játékosként budapesti ifjúsági válogatottságig vitte – a közgazdasági egyetem elvégzése után 1954-ben került első munkahelyére, a Központi Statisztikai Hivatalba, ahol Czeiner Pál, az 1932-ben alapított, majd a második világháború után újjáalakult asztalitenisz-szakosztály vezetője meggyőzte, vállaljon edzői feladatokat a női együttesnél. Ormainak tetszett a felkérés: a sportot mindig is szerette, ráadásul az edzésre járó csinos hölgyek társasága sem volt ellenére.

„Munkaidő előtt, reggel hétkor kezdődtek az edzések, majd délután, a munkaidő lejártát követően, nemegyszer késő estig folytatódtak. A Hivatal épületének harmadik emeletén lévő szélesebb folyosót neveztük ki »edzőteremmé«, az itt felállított asztalokon pingpongoztak a lányok, s mivel a labda alkalmanként a lépcsőházban egészen a földszintig lepattogott, a le-fel rohangálással az erőnléti edzést is letudtuk” – emlékezett később Ormai a kezdetekre. Miután házibajnokság keretében kiválasztották a csapat korábban már említett négyfős magját, beneveztek a kerületi II. osztályba.

Ettől kezdve nem volt megállás, a Statisztika évről évre feljebb lépett egy osztállyal, 1957-ben már az NB II-ben találta magát. Közben valamelyest a játékoskeret is alakult, erősödött, aminek köszönhetően „természetesen” itt is az első helyen záró Statisztika részt vehetett az élvonalbeli szereplésért kiírt osztályozón. Mivel ekkorra már a szakmai mellett magánéletbeli kapcsolat is kialakult Ormai László és Komlódi Etelka között, a feljutásról döntő találkozót megelőzően Ormai sajátos módon ösztönözte szerelmét: „Ha nem vesztesz meccset, akkor nyerünk, ha pedig nyerünk, elveszlek feleségül”.

„Kezdő edző voltam, de azt tudtam, hogy a motiváció fontos, ezért választottam ezt a megoldást.” – idézte fel Ormai a különleges lánykérést, amelyet két hónap múlva esküvő követett – a mára Laci bácsivá és Eci nénivé érett pár azóta is boldog házasságban él.

A szenzációs menetelés után az 1954-ben a kerületi másodosztályból induló együttes az 1959-es kiírást tehát már az NB I-ben kezdte meg, ám a neheze csak ezután következett. Nyilvánvaló volt, hogy az új kihíváshoz új játékosokra van szükség, ezért a szakosztály tehetséges gyerekeket keresve ifjúsági toborzót hirdetett. Annak ellenére, hogy eleinte a bennmaradás volt a cél, az első évben a 14 csapatos mezőny nyolcadik helyén zárt a Statisztika, a következő években pedig kisebb lépésekkel, de mindig feljebb és feljebb jutott. Az alapcsapatban szereplők helyét pedig idővel átvették a feltörekvő ifjak: a toborzón feltűnő Papp Angéla – aki később a klub első saját nevelésű felnőtt válogatott játékosa lett – és Kriegs-Au, vagy ahogyan ma ismerjük, Kisházi Beatrix is az Ormai által átalakított együttes meghatározó tagjává vált, miközben például a fiatalításnak áldozatul eső Ormainé edzőként kezdett el dolgozni.

Az 1968-as évad közben már reális esély mutatkozott, hogy a csapat története során először dobogós helyen zárhat, sőt az idény vége felé a bajnoki cím is szóba került a Statisztikánál, amihez az ezt megelőző három bajnokság győztesét, a Ferencvárost kellett megelőzni. Mivel tavasszal a Fradi győzött, az őszi visszavágó tétje adott volt: ha a zöld-fehérek nyernek, sorozatban negyedszer is bajnokok, ellenkező esetben harmadik összecsapás dönt az aranyéremről. A Statisztika játékosai már a Ferencváros Mester utcai terménél gyülekeztek, amikor kiderült, az igazolásokat Budán, a Keleti Károly utcai épületben hagyták: ha nincs igazolás, nincs meccs, ha nincs meccs, nincs bajnoki cím...

Ma már legendák keringenek arról, hogy Ormai hány közlekedési szabályt szegett meg, míg oda-vissza megjárta az utat – az elbeszélések alapján gyorshajtástól kezdve a piroson áthajtáson és a folyamatos dudáláson át egészen a járdaszigeten való autózásig hosszú volt a lista –, ám tény, hogy alig fél óra elteltével, egyben két perccel a hivatalos kezdési időpont előtt minden igazolás a játékosok kezében volt. Megérte a száguldás, a Statisztika 13:12-re győzött úgy, hogy Ormai a mindössze 15 éves Juhos Esztert is bedobta a mély vízbe.

A bajnoki címről döntő párharc iránti akkori érdeklődést jól jelzi, hogy a Népsport a címlapon harangozta be a összecsapást, amelyre semleges helyszínen, a Nemzeti Sportcsarnokban került sor. Mindenki kiélezett csatára számított – a sportnapilap előzetesen úgy fogalmazott, „előfordulhat, hogy a mérkőzés utolsó játszmája dönti majd el a találkozót, s ezzel a bajnoki cím sorsát ” –, ám a Statisztika belerondított ebbe, s 1968. december 12-én – fontos dátum, hiszen a klub páratlan sikersorozatának első jelentős állomásáról beszélünk – meglepően sima, 13:5-ös győzelemmel lett bajnok a következő kerettel: Csáki Piroska, Juhos Eszter, Kisházi Beatrix, Kovács Edit, Lotaller Henriette, Papp Angéla, Rózsásné Faludi Júlia és Zacher Gizella.

A hazai elsőségig jutó együttest irányító Ormainak most már azon kellett gondolkoznia, milyen újabb célokat tűzzön ki a játékosok elé.

„Szerencsére mindig találtam újabb és újabb motivációt, meghódításra váró csúcsokat. Miután a következő évben is jól kezdtük a bajnokságot, már tavasszal is legyőztük a Fradit, a veretlenül megszerzett bajnoki címet vettük célba, közben pedig azon gondolkoztunk, hogy az európai kupaporondon is meg kellene mutatnunk magunkat. Egyre érettebbnek éreztem az együttest arra, hogy ott se valljunk szégyent” – fogalmazott egy visszaemlékezés során a Népsport hasábjain Ormai. Ritka és persze szerencsés az, akinek a vágyai így, ilyen gyorsan teljesülnek: a hibapont nélkül megszerzett bajnoki cím 1969 végén már olyan természetesen jött, mint a levegővétel, miközben az ősszel rajtoló 1969–1970-es európai kupaidényben is repülőrajtot vett a Statisztika, amely története első BEK-meccsét idehaza 5:1-re megnyerte a bolgár Pleven ellen. Ebben az idényben került a KSI-től a Statisztikához az idehaza egyedi stílusban, az ázsiaiakra jellemző tollszárfogással játszó, 18 esztendős Magos Judit, aki arra a kérdésre, miért éppen a bajnokcsapatot választotta, meglepő választ adott: „Ormai László nem ígérgetett, nem akarta lehozni a csillagokat, mindössze annyit mondott, ha hozzájuk szerződöm, kemény munkában lesz részem. Ez tetszett.”

A klubvezetőség pedig minden bizonnyal az tetszett, ahogy Magos beilleszkedett a csapatba. A BEK-sorozat második fordulójában, az angol TTC Gainsford ellen már ott volt az asztalnál, ahogy a Start Prahával szembeni kétmeccses döntőben is, amelyet oda-vissza megnyert a Statisztika, Prágában 5:4-re, Budapesten pedig 5:1-re. Mindkét találkozón ugyanaz a trió játszott, Rózsásné mellett Kisházi Beatrix és Magos Judit. Akkor még kevesen gondolták, hogy utóbbi kettővel Ormai megtalálta a klub első nagy korszakának két emblematikus figuráját, akik nem mellesleg a magyar női asztalitenisz hetvenes évekbeli sikereit is futószalagon szállították.

(A következő részben: A Statisztika aranykora)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. június 19-i lapszámában jelent meg.)