Egy pályán vagyunk – Szöllősi György jegyzete

A múlt század húszas éveinek sajtóját, parlamenti beszédeit olvasva, vagy akár csak jelen lapszámunkban átfutva a korabeli lapszemlét és a sportmúzeum igazgatójával, Szabó Lajossal készült interjút, okkal alakulhat ki bennünk az a meggyőződés, hogy Trianon felfoghatatlan traumájára éppen a sport adta a leghatásosabb, legsikeresebb választ. Talán még azon túl is, amit Magyarország miniszterelnöke a minap megfogalmazott, vagyis hogy a sport a magyaroknak mindig vigaszt és elégtételt is jelentett.

Trianon után is, ha a sportpályán legyőzhettük a tárgyalóasztalnál minket megalázókat (lásd az ökölvívó Kocsis Antal 1928-as emlékkönyvi bejegyzését évfordulós összeállításunkban), vagy a második világháború után is, amikor például a londoni Wembleyben, a „Birodalmi Stadionban” vertük meg 6:3-ra a sokáig verhetetlennek hitt világbirodalmat.

Nem egyszerűen arról volt szó azonban, hogy a katonai­lag legyőzött, gazdaságilag tönkretett nemzet tagjai lélekben a sport révén tudtak ismét összekapaszkodni, ismét megélni a korábban sárba taposott közös büszkeséget. Hanem tudatos, a roppant nehézségek ellenére is sikeres politika állt a gyorsan tömegessé váló, 1936-ban a berlini olimpián, majd 1938-ban a párizsi futball-világbajnokságon már a világ által is megcsodált magyar sport megerősödése mögött.

Az az ifjúsági és kultúrpolitika, amelyet méltán kötünk gróf Klebelsberg Kuno nevéhez, s amelynek komplex rendszere a tanyasi iskolák építésétől Szentgyörgyi Albert hazacsábításáig és szegedi kutatásainak támogatásáig, a honvédség szerepét részben átvevő levente- és cserkészmozgalomig, a középiskolai bajnokságok rendszeréig, a gyárak, üzemek sporttelepeinek kötelező megépítéséig, a Testnevelési Egyetem és a Sportkórház megalapításáig valóban alig húsz év alatt tették sportnagyhatalommá a valódi nagyhatalmi szerepét a Nagy-Trianon kastélyban elveszítő Magyar Királyságot. „Akár sportban, akár művészetben azt jelenti a magyar győzelem, hogy Trianon sarkából letörünk egy darabot” – mondta a legendás vallás- és közoktatásügyi miniszter, akinek számos mondata bizonyult időtállónak, egész filozófiájával és életművével együtt.

Azt is mind gyakrabban idézik, hogy „A magyar hazát ma elsősorban nem a kard,hanem a kultúra tarthatja meg és teheti ismét naggyá”. S esetében nem szükséges bizonygatnunk, hogy a művelt miniszternél e kultúra magától értetődő része volt a sport, a testnevelés. Hatalmas sportlétesítmény-fejlesztési programot is indított a háború utáni nehéz, a világgazdasági válsággal súlyosbított helyzetben, s – hadd legyünk rá büszkék – mindvégig hathatós és színvonalas támogatást kapott a Vadas Gyula tulajdonos-főszerkesztő által 1919 őszén újraindított sportlaptól, az 1923 óta napilapként megjelenő Nemzeti Sporttól. A folyamat betetőzésének szánta a Nemzeti Stadion megépítését, amit aztán elsöpört az újabb világégés. Azt azonban, hogy ez az elképzelés sem veszített az aktualitásából, jól jelzi, hogy éppen tavaly teljesült be a százéves álom: sikerült befejezni az új Puskás Arénát.

Most, a békediktátum aláírásának századik évfordulóján, miközben azok előtt is tisztelgünk, akik az elszakított területeken próbáltak helytállni a sportban, más országoknak diadalokat aratva, egyben a magyaroknak dicsőséget hozva, fedezzük fel ismét a részben kényszer szülte nagy magyar sportban rejlő kulturális, gazdasági, lelki lehetőségeket, hogy a határon túli és belüli sportközösségeink és sikereik ismét összekapcsolnak minden magyart, hogy magyar tehetségeket, magyar címeres mezről álmodó fiatalokat nem csak a mai Magyarország területén találunk.

A Nemzeti Sport jelképes cselekedete a 100. évfordulón, hogy – ahol jogilag lehetséges volt – a környező országokban levédettük, megvásároltuk a „nemzetisportos” internetcímeket, és ma délután fél öttől ezek mind – mint például anemzetisport.rovagy a nemzetisport.skés így tovább – az NSO főoldalára mutatnak. A szimbolikus üzeneten túl természetesen mindez azt is jelenti, hogy az eddigieknél is inkább igyekszünk fórumává válni a külhoni magyar sportéletnek.