Gerely után párbajtőr, disszidálás helyett eltiltás – az ifjú Schmitt Pál kalandjai

Nem unatkozott gyerekként Schmitt Pál, hiszen jól tanult, járt hittanra, tanult zongorázni és nyelveket, ráadásul kettőt is, angolt és franciát. A zongorát bizonyos Áci nénitől, aki esténként a Böszörményi úti Tik-Tak presszóban szórakoztatta a vendégeket. Aztán amikor eltörte a kezét, őt kérte meg a helyettesítésre. Hősünk megtette a magáét, hiszen esténként tekintélyes borravalóval tért haza, a pénzt pedig otthon letette a konyhaasztalra.

És persze a sport. A Petőfi gimnáziumban a legendás atlétaedző, Paulinyi Jenő saját sportága, benne a gerelyhajítás felé terelte, ám hiába a bronz az ifibajnokságon, Kapuvári Zalán az öttusához térítette, ami jobban tetszett neki, főként a sokoldalúsága miatt.

Hogy az öt tusa közül vívásban tűnt ki leginkább, visszatekintve természetes. Tizenhat esztendős, amikor a Népsportban megjelent a neve, megnyerte a meghívásos öttusa-párbajtőrversenyt, egy évvel később (1959) az ifi Budapest-bajnokság vívása után már ezt írták róla: „A versenyzők tudása igen különböző volt. Schmitt vívótudása kiemelkedett.” Harminc csörtéből 21-et megnyerve lett első.

Jeles érettségije után az orvosira felvételizett, a család, főként édesapja, a reumatológus idősebb Schmitt Pál reményei szerint, ám nem vették fel. Ugyanakkor a vívás egyeduralkodó lett nála, az ifjúsági bajnokság döntőjében mind a hét asszóját megnyerte, bekerült az ifiválogatottba, s rátalált igazi mesterére, Szőcs Bertalanra.

Szőcs a korszellemmel szembemenve a sokoldalú fizikai felkészítésre esküdött, míg a mesterek többsége azt vallotta, hogy a vívás kiegészítő sportága a vívás. Schmitt véleménye: „Végső soron mind a két megközelítés helyes, az arány a fontos, kinek-kinek az alkata szerint. Nem az a baj, ha valaki mindent tud; a baj az, ha valaki mindent jobban tud!” És ebben benne van a rugalmasságra képtelen, makacs emberek kritikája is – persze diplomatikusan, „schmittpalisan”.

A duisburgi ifi-világbajnokságon 1961-ben ő és Préda István volt a magyar induló. Ám verseny nélkül maradtak, a szocialista országok ugyanis visszaléptek, mert a rendezők megtagadták az NDK zászlajának felvonását. Indulhattak haza, azaz... A két magyar srác úgy döntött, disszidál, nem utolsósorban azért, mert egyiküket sem vették fel az orvosira.

Ültek a mainzi pályaudvaron, rendőrök igazoltatták őket, valahogy kimagyarázták a helyzetet, zsebükben ott volt a jegy Bécs felé, lassan elpárolgott belőlük az ifjonti hév, felültek a vonatra. A Westbahnhofon utolsó fillérjeiken virslit vettek és egy pohár sört. Csendben falatoztak, amikor megszólalt mögöttük egy hang: „Ízlik a virsli, fiúk?”

A csapatvezető Bay Béla talált rájuk, s jöttek is haza a csapattal.

Itthon fél évre eltiltották őket, az eset feledésbe is merült volna, de Bay Béla nem volt akárki – és nem csak mesterként. Régi vágású úriemberként élt, viselkedett a módit irtani kívánó rendszerben is, s híres, keresett vadász volt. Így aztán amikor együtt járta az erdőt Kádár János pártfőtitkárral és Aczél György pártvezérrel, elmesélte Schmitték történetét, kiemelve, hogy két, nem csupán a vívásban tehetséges ifjúról van szó, majd megkérdezte: „Kádár elvtárs, nem lehetne ezzel a két gyerekkel valamit kezdeni?”

Lehetett. Schmitt Pált behívták az Aczél-titkárságra, ahol megkérdezték, hol szeretne továbbtanulni. „Apus azt akarta, hogy orvos legyek, de hat év hosszú idő. Anyuka egyedül nevel három gyereket. Egy négyéves egyetemi időszak a családnak kevésbé megterhelő...” – mesélte Kő Andrásnak, a róla szóló könyv szerzőjének arról, hogyan lett közgáz az orvosiból. Négy évvel később pedig kezében volt a diploma, Bay Béla bizalmából (is). A bizalom – régi igazság – meglehetősen nagy energiaforrás.

A diplomázás évében, 1965-ben kilátástalan helyzetből, a vigaszágról került be a döntőbe a bajnokságon, s lett harmadik, majd a budapesti universiadén befejező emberként az ő kezében volt a csapatarany. Az utolsó asszóban három tust kellett adnia a szovjet Jurij Szmoljakovnak, négy lett a vége és magyar siker.

A következő évben másodszor nyerte meg Poitiers-ben a rangos versenyt, remekelt a tájékoztató viadalokon, biztos(abb) tagja lett a válogatottnak. „Úgy van az ember a válogatottsággal, mint a zsúfolt villamossal. Nehéz rá felkapaszkodni, még nehezebb bejutnia középre. Sokan utaztak azon a villamoson, amelyre vártam. Én hazai rangelső voltam két egymást követő esztendőben, de Kausz dr., Bárány, Gábor Tamás nemzetközi viadalok során bizonyította újra és újra a tehetségét. Emellett nálam egy ütemmel előbb érett felnőtté a két, már fiatalon is sokat ígérő párbajtőröző, Kulcsár és Nemere. Közel sem kerülhettem a labdához, nemhogy bele tudtam volna rúgni... Tokióban ez a gárda újabb ragyogó győzelemmel erősítette meg a helyét, s nekem még távolibbnak tűnt a válogatottság lehetősége” – mondta.

Végül 1966-ban Gábor Tamás sérülése miatt tartalékból csapattaggá lépett elő a moszkvai világbajnokságon. A tét megbénította. Kiesett a 32 között egyéniben, csapatban betlizett a svédek ellen. „Lógtam tovább a villamos lépcsőjén” – kommentálta.

Az esztendő híre volt még, hogy „Makray Katalin olimpiai ezüstérmes tornásznőnk és Schmitt Pál válogatott párbajtőrvívónk házasságot kötött”, egy évvel később pedig: „Makray Katalin olimpiai ezüstérmes tornásznőnk szerdára virradóra egészséges kislányt szült. Sportéletünk a kis Alexával igazi sportbébivel gyarapodott, hisz' a boldog apa Schmitt Pál, párbajtőrbajnokunk.”

Négy esztendővel később a Népsport kettejüket együtt faggatta az előzményekről. Schmitt Pál kérdezett, Makray Katalin válaszolt.
„– Na, játsszunk. Emlékszel, hogyan kértem meg a kezed?
– Persze, hogy emlékszem. Tatán edzőtáboroztunk, életemben akkor láttalak először, elém léptél, és a következőket mondtad: Schmitt Pál vagyok, légy szíves, legyél a feleségem.
– Mikor történt ez?
– 1962-ben. Azon a délutánon ugyanazt a mondatot még elismételted hatszor és megfogadtad, hogy tízszer mondod el nekem. A fennmaradt három kérést ügyesen és jól beosztottad a hátralevő négy évre.
– Emlékszem, amikor megismerkedtünk, te már »menő« voltál.
– Igen, akkor még jól ment, 1967-ben megszületett Alexandra, utána pokoli volt a felkészülés, de az olimpiára még eljutottam. Ott határoztam el, hogy abbahagyom. Alexát magunknak szültem, nem azért, hogy anyám nevelje. Neked egyre jobban ment, gondoltam, jobb, ha te maradsz meg sportolónak, sokkal többre viheted.
– Igen, ez nagyon rendes volt tőled.
– Rendes vagy nem rendes, ez van. Különben is, ne ámítsd magad, a nemzetközi női tornászmezőny sokkal erősebb, mint a tiétek, ezt te is tudod.”

És ha már itt tartunk, rögzítsük, hogy 1971-ben „3.70 kg súllyal megszületett második kislányuk, Petra”, 1973-ban pedig „három a kislány. Schmitt Pál, olimpiai bajnok párbajtőrvívónk felesége, Makray Katalin, olimpiai ezüstérmes tornásznőnk egészséges leánygyermeknek adott életet. Grétával a Schmitt család lányainak száma háromra emelkedett.”

Az 1968-as mexikóvárosi olimpia előtt esztendőben a montreali világbajnokságon a későbbi aranycsapat, Fenyvesi Csaba, Kulcsár Győző, Nemere Zoltán, Schmitt Pál, B. Nagy Pál már helyzetbe került, hiszen bronzérmes lett, miközben Schmitt újravívás után nyerte meg a budapesti nemzetközi versenyt és a bajnokságot is. A nemzetközin „a holtversenyt eldöntő csörtében az első találatot Török Ottó dr. adta, Schmitt kevéssel később egyenlített. És ezzel kihúzták a vívóidő lejártát. Az utolsó találatot hosszú percek után Schmitt vitte be és ezzel megnyerte a versenyt”, a bajnokságon pedig „az első találatot Kausz dr. érte el, majd kevéssel később Schmitt egyenlített. 1:1-nél lejárt a vívóidő, felkerekítették ez eredményt 5:5-re. Ezután egyetlen találatra vívott a két versenyző még hosszú percekig. Schmitt érte ezt el.”

Rá jellemző pillanatok voltak, izgalmasak, a sikerhez nyugalom, fegyelem és biztos kéz kellett. „Nem tehetek róla, imádok egy találatra vívni” – magyarázta Schmitt, jelezve, hogy nem fél a feszültségtől.

(A következő részben: Hallottátok? Nyertek Paliék!)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. május 14-i lapszámában jelent meg.)