Sportrádió: „...Így vált mentőprojektté” – továbbra sem tudni Suhajda Szilárdról

„A csúcsmászás nagyon hosszú ideig tart – mondta Pintér László szakújságíró. – Minimum tizenkét órát. Emberenként különbözik, tarthat akár huszonnégy óráig is, ha a mászó nagyon lassú. Palackkal nyilván gyorsabb, de ha valaki nem készül fel rendesen, akkor palackkal is lassú. Éppen ezért megvan a hagyománya ennek, tehát azért indulnak el éjszaka vagy még előtte este, hogy még nappal, kedvezőbb időben érjenek fel a csúcsra, és hogy legyen idejük még világosban visszatérni a legfelső táborba.”

„Mindig az a legveszélyesebb része a hegymászásnak, amikor a mászó elérte a csúcsot, hullafáradt, és még le kell jönnie, meg kell találnia a tábort, vissza kell térnie a biztonságába. Szilárd 21 órakor indult el, tökéletes volt az időzítése. Nagyjából tizenöt órás menettel számolt felfelé, és ha jól emlékszem, kilenccel vissza. Ugyanakkor elmondta, hogy a körülményektől függően ez az idő összesen akár harminchat óra is lehet. Most tartunk negyvennyolc óránál. Két nap palack nélkül nagyon komoly megterhelés.”

„Szilárd relatíve jól haladt. Nem ment gyorsan, de stabilan mászott. 8450 méteren bejelentkezett, másnap reggel nyolc óra körül. Utána 8630 méterről adott magáról hírt. Ez volt a második telefonálása. Mindkét alkalommal a feleségét hívta fel. Jó állapotban indult neki a csúcsnak. Ottani idő szerint délután fél kettő volt, amikor 8630 méteren járt, ez már későnek számít. Jöttek vissza mászók, akik serpával, palackkal mentek. Ekkor Szilárd úgy döntött, hogy tovább mászik felfelé.”

„Mondta a feleségének, hogy nem kell megriadni, ha négy vagy öt órára ér fel a csúcsra. Ebből lehetett érezni, hogy akár többet is vállal. Nekünk annyiból volt rossz, hogy ritkán jött felőle információ, így nem tudtuk pontosan, hogyan halad. Amikor azt látod, hogy valaki magasan van viszonylag későn, és nem használ palackozott oxigént, akkor az ember aggódik.”

„Ami a jeladásokat illeti, nagy mankó, ha látod, hogy merre megy a mászó, hiszen így adott időszakonként kapod a koordinátákat, és abból szépen kirajzolódik a nyomvonal. Szilárd jeladóját tízpercesre állították be, de valamilyen oknál fogva előfordult, hogy tíz-húsz perc elteltével jött a jel, aztán egy óra ötven percig semmi. Utána megint jött egy jel, aztán egy másik, majd az egész megszakadt. Majd eltelt, mondjuk, három óra, újraindította a szerkezetet, és akkor egy új nyomvonal kezdődött. De alig rajzolódtak ki a pontok, és nehéz volt kiszámolni, főleg a média nyomása alatt, hogy mi történik. 8720 méterről jött a következő jel, amit az eltelt idő miatt úgy értékeltünk, hogy lehet, hogy továbbment valameddig, de visszafordul a biztonságba, és elindult lefelé. Majd jött még egy jel 8795 méterről, így tudtuk meg, hogy igazából még mindig fölfelé megy, és a csúcs elérése a célja. Ekkor már elég későre járt, ha jól emlékszem, (ottani idő szerint) 19.30 körül. Ilyenkor már nem nagyon szoktak fent lenni a hegyen. Bíztuk abban, hogy Szilárd tudja, mit csinál. Legnagyobb nehézség, hogy innentől kezdve egyetlen jelet sem kaptunk a jeladójától. Ez volt az utolsó pont, amikor tudtuk, hogy mi van vele. Másnap reggelre sem ért vissza a négyes táborba.”

„Elébe küldtünk két serpát, hogy várják, de Szilárd nem érkezett meg. Ezek már ma, csütörtök reggeli események, és az előreküldött segítség szép lassan így vált mentőprojektté. Most itt tartunk.”