Nagyobb erők – Ballai Attila publicisztikája

Két történelmi tettre készült a magyar sport a mögöttünk hagyott héten: labdarúgó európai kupában 41 év után a legjobb nyolc, női kosárlabdában 28 év elteltével a 16 közé, egyenesen a világbajnokságra igyekezett egy-egy csapatunk. Ritkán meghódítható és meghódított, a hazai tengerszintről már-már szédítő magasságba. Az egyiknek sikerült, a másiknak nem. Bobory kolléga a hálásabb témát, női kosárlabda-válogatottunk isztambuli vb-selejtezőjét és a beteljesülést, a részbeni kárpótlást a párizsi olimpiai kvalifikációs torna traumájáért már feldolgozta, következzék hát alább a – valamivel, és csak a végkifejlete miatt – hálátlanabb.

A Ferencváros összteljesítményét egyre könnyebb értékelni, amint több és több idő telik el a szerda délutáni, 4–0-s bragai vereség óta. Az Európa-liga nyolcaddöntője visszavágójának lefújása utáni pillanatokban ugyanis még nagyon élesen feszült a kontraszt a bravúros, kiugróan sikeres idény és annak keserves lezárása között. Robbie Keane vezetőedző azonban már első nyilatkozatában helyén kezelte e kettősséget, nem véletlenül majdnem százötvenszeres ír válogatott, azaz mindent és mindennek az ellenkezőjét megélt már a pályán, ráadásul a miénkhez hasonló futballnemzet fia, amelynek feje és a csillagos ég között ott az a bizonyos „üvegplafon”. Boldogságunk és tisztán látásunk előfeltétele ezért, ha tudjuk, hol a helyünk. Keane eme tudás birtokában azzal kezdte értékelését, hogy „…túlságosan egyszerű helyzetekben hibáztunk, ez most megpecsételte a sorsunkat. Negyvenöt perc alatt három gólt kaptunk három nagy hibából”, ám úgy folytatta: „azt mondtam a játékosoknak, ne legyenek szomorúak, az összképet kell nézni, büszke vagyok rájuk, a stáb tagjaira és mindenkire a klubnál. Ezek az utak előbb-utóbb véget érnek, nekünk most jött el ez a pillanat. …Olyan futballisták ellen kellett játszanunk, akik hatvan-hetvenmillió eurót érnek, nálunk ilyen értékű, képességű játékosok nincsenek.”

Ez a kulcs. A bragai látványos, bosszantó, egyéni bakik nyitja. Hogy itthon, az NB I-ben, esetleg az európai porondon, az előcsatározások során még lehet hibázni, nemhogy büntetlenül, akár észrevétlenül is. Hiszen, ha nem elég éles és pontos a saját térfeleden a keresztpasszod, ha nem úgy veszed át a labdát, hogy ragad hozzád, hanem méterekre elpattan, az csak akkor baj, ha ott a nyakadban a könyörtelen ellenfél, aki ezt azonnal észleli és ki is használja. Ha viszont örül, hogy él, hogy éppen kapott egy kis levegőt, és visszahúzódott a saját térfelére, vagy csak úgy tessék-lássék módon támad le, inkább bóklászik a környékeden, akkor mindez belefér. A „nagyok” között már nem. Bragában sem fért bele. A behatárolt képességű játékos tipikus esete – persze, ha nem lennének korlátai, angol vagy spanyol élklubban futballozna -, hogy bizonyos szintig nyerő ember, afelett viszont kevés, ha például jó a szeme, a rúgótechnikája, mert sebesség, robbanékonyság, dinamika nélkül ez mit sem ér. Nemcsak az egyénnek, de a győzelemhez, állandó mezőnyfölényhez szokott csapatnak is roppant nehéz idomulni a hirtelen megváltozott helyzethez, amikor megérzi a vele szemben álló nagyobb erőt – találó kifejezés a vis maior –, és ragadozóból hirtelen, kényszerből átvedlik zsákmánnyá. 

Az 1990-es évtizedben végigjártam Európát a Fradival, és ha nem is a pályán, de magam is testközelből tapasztalhattam meg ezt a sokkot, ami még a valós képességeket is bénítja. Ez vezetett olyan súlyos vereségekhez, mint 1994-ben a portói 0–6, 1995-ben a madridi 1–6, az Ajaxtól elszenvedett 1–5 és 0–4, 1996-ban, Newcastle-ban a 0–4, 1998-ban, Athénban az újabb 0–4, az Európa-liga aktuális csoportkörében, Nottinghamben megint 0–4.

Mindent végiggondolva, ebben a bragai 0–4-ben sincs semmi rendkívüli. Abban már inkább van, hogy az El-alapszakasz első hét fordulóját veretlenül vívta meg a Ferencváros, hogy a tizenhat közé jutásért simán eltakarította a Ludogorecet, hogy a nyolcaddöntő „odavágóján”, a Groupama Arénában parádézott a Braga ellen. Amely egyébként ekkor még inkább csak „focizott”, aztán otthon már futballozott.  

Megmutatva, hol az európai élmezőny. Ennek érzékeltetéséhez elegendő számba vennünk a legjobb nyolcba jutott egyleteket is, nemzeti bontásban. Az Európa-ligában két-két angol, portugál és spanyol, egy-egy német és olasz, a BL-ben három spanyol, két angol, egy-egy német, francia és portugál. A kettőt elegyítve, a kontinens tizenhat kiválasztottja között öt spanyol, négy angol, három portugál, két német, egy-egy francia és olasz. Nem az tehát a meglepő, hogy magyar csapat nincs ott ebben a mezőnyben. Inkább az, hogy egy körrel korábban még volt, nem véletlenül egyedüliként a teljes közép-kelet-európai régióból. Hogy a miénknél összevethetetlenül nagyobb futballkultúrák is mekkora sebeket kaptak a héten, azt tökéletesen jelzi a BL-ből négy angol gárda dicstelen búcsúja. Íme, az összesített gólkülönbségek: PSG–Chelsea 8–2, Barcelona–Newcastle 8–3, Real Madrid–Manchester City 5–1, Atlético Madrid–Tottenham 7–5. A Premier League, pici túlzással a labdarúgás NBA-je, négy képviselője tehát nyolc mérkőzésen 28 gólt nyelt be, ami három és feles átlag. Innen nézve egészen más képet mutat a Fradi bragai négyese.

Mint a bevezetőben is említettük, és ahogyan azt a hazai média és közvélemény is többször felvetette, negyvenegy év után emelkedhetett volna magyar csapat európai kupában a nyolc közé. A Ferencváros pedig több mint fél évszázad, az 1975-ös KEK-döntő múltán. Akkor a nyolc közé kerülésért éppenséggel a Liverpoolt kellett kiejteni, 1–1-gyel és 0–0-lal (még élt az idegenben lőtt gól szabálya). Angliában, hősies védekezés után, Máté János egyszer csak meglódult a 92. percben, két ritmusváltással bolondot csinált a teljes védelemből, és az akkor elhíresült, poénból kitalált „kengurucsellel”, majd az itthon érintetlenül megőrzött hálóval, Géczi István kapus rendíthetetlenségével győzte le a vis maiort a Ferencváros. Dalnoki Jenő vezetőedző, inkább realistaként, mint jósként mondta a liverpooli összecsapás előtti taktikai értekezleten Máténak: ha sérülés miatt hosszabbítás lesz, jól vigyázzon, ekkor rúgja a gólt, hogy az angolok ne tudjanak már újat szerezni.

Ne feledjük, a Videoton 1985-ös UEFA-kupa-menete előtt, 1984-ben az Újpest is nyolcban volt a KEK-ben, és ehhez a Schumacher, Littbarski, Klaus Fischer, Klaus Allofs fémjelezte Kölnt kellett eltakarítania. Törőcsik szenzációs szólója, Paul Steiner meghintáztatása és leültetése, Kiss Sándor tökéletes bólintása, majd a visszavágón, 1–3-nál, Sarlós kiállítása miatt emberhátrányban, összesítésben „meccsnullnál” Fekete parádés csukafejese hozta el a megdicsőülést. Amit egy évre rá a Videoton sem kapott ingyen, sőt. A nyolcba a Partizan Beogradon át vezetett az út, a fehérvári 5–0, Szabó József négy gólja önmagában hősköltemény, hát még a folytatás! A Manchester United kiverése, majd az elődöntőben, Szarajevóban, veszettnek hitt helyzetben, a 88. percben az amúgy védő Csuhay József előretörése és rövid sarkos kegyelemdöfése már-már a lehetetlent, de a lehetőségek legfelső határának elérését jelentette. Ahogyan a Fradi 1975-ös KEK-döntője is. A belgrádi Marakanában 110 ezer néző ujjongott, mert a Crvena zvezda kiegyenlítette 2–1-es budapesti hátrányát, ráadásul Bálint László kiállítása miatt a vendég csapatkapitányát is vesztette – de a hajrában sem adta fel a Fradi, büntetőt harcolt ki, és bár az állandó ítélet-végrehajtó, Bálint már kiiktattatott, az ebben a műfajban újonc Megyesi István százezer ember őrjöngése dacára angyali nyugalommal egyenlített.

Három magyar futballcsoda. Mindegyikhez kellett néhány egyéni sziporka, zsenialitás, de mindezek mellé kilencvenpercnyi, csapatszintű koncentráció, fegyelem, szenvedély. A csúcsra vagy annak közelébe csak ezek együttállásával lehet eljutni. Aztán persze, ahogyan Keane mester mondta, ezek az utak előbb-utóbb véget érnek. 1975-ben a Fradit a Dinamo Kijev, 1984-ben az Újpestet az Aberdeen, 1985-ben a Videotont a Real Madrid állította meg, győzte le, egyaránt 3–0-ra. Jött a vis maior. Mint most, Bragában. Nagyobb erők, a miénknél nagyobbak mindig is lesznek a nemzetközi futballban. Célunk ezért nem a mindenség, hanem a mi, lehetséges legnagyobb erőnk bevetése. Ha ez megvan, elégedetlenek már nem lehetünk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!