F1: Vettel csak a középmezőnyben a „vesztesek ligájában”

„Ha második vagy, akkor te vagy az első, aki veszít” – visszhangoznak a néhai Ayrton Senna legendás szavai, amikor a diadalról lemaradottak teljesítményéről kell véleményt alkotni. A Formula–1 33 bajnoka mellé 43 második helyezett társul, a trónra felülők között is van olyan, aki legalább egyszer a legjobb vesztes szerepét kapta, miközben18 pilóta ennél magasabbra sosem jutott. Közülük is Stirling Moss esete a legkülönösebb, hiszen az angol 1955 és 1958 között sorozatban négy kiírást zárt másodikként, amellyel a négy egyéni címet is begyűjtő Alain Prosttal holtversenyben vezeti a rangsort.

A királykategória „kalapos királya” összesen 24 alkalommal végzett az első háromban, és 16-szor (24 százalék) ünnepelhetett győzelmet, mialatt versenyei felét nem tudta befejezni. Moss a legközelebb 1958-ban került a megkoronázáshoz, akkor csupán egyetlen ponttal maradt le Mike Hawthorn mögött a végelszámolásnál.

Az angol után Jacky Ickx, Ronnie Peterson, illetve Rubens Barrichello következik a „majdnem bajnokok” listáján egyenként kettő második hellyel, míg az egyszeresek közül Wolfgang Von Tripset (1961), Carlos Reutemannt (1981) és Felipe Massát (2008) választotta el a legkevesebb – csupán egyetlen pont – a dicsőségtől.

A trónra lépők közül ugyebár Prost maradt le a legtöbbször a címekről – szám szerint négyről –, amelyekkel együttesen nyolcszoros bajnok is lehetne. Azonban még így is elmaradna az ilyen módon kilencet számláló Michael Schumachertől, vagyis a német ebben a tekintetben is etalonnak számítana.

A fenti kettőst követő Juan Manuel Fangio hét, Lewis Hamilton és Sebastian Vettel hat, míg Graham Hill, Fernando Alonso, Jackie Stewart és Ayrton Senna öt alkalommal végzett az első két vb-hely valamelyikén. A kilenc említett versenyzőn kívül más nem jutott volna el ötig, ezért a folytatásban kizárólag az ő eredményeik alapján történnek a számítások.

A megszerzett és a majdnem megszerzett címek összeadása azonban nem ad pontos képet, mivel egy szoros csatában megkaparintott „ezüstérem” nem egyenlő egy nagy lemaradásban bezsákmányolt második hellyel. A továbbiakban így fontos szerepet kap a győzelmi százalék, amely arány azt mutatja meg, hogy a versenyző az adott pontrendszerben diadalért járó maximális ponthoz mérten – viszonyszámban kifejezve (100%=győzelem) – hány ponttal maradt el adott évben az egyéni összetettet élen zárótól.

Az ily módon számolt, később átlagolt értékek alapján a következő sorrend vázolódott fel: Hamilton (15%), Prost (35%), Fangio (59%), Schumacher (135%), G. Hill (148%), Stewart (155%), Alonso (216%) és Senna (219%).

A százalékos arányok megoszlásánál két, egymástól jól elkülöníthető csoport rajzolódik ki, pontosan ezért ilyen meghatározó az év végi hátrány mértéke, amely definiálja, hány plusz vb-cím íródik egy pilóta neve mellé. Amennyiben a lemaradás 100 százalékon – vagyis egy győzelmen belüli – az 1. és a 2. helyezettek között, akkor érvényes, amennyiben viszont ennél nagyobb, akkor érvénytelen az újabb trófea.

Az érvényesített plusz címek azonban a másik oldalon veszteségként jelennek meg, amelynek értelmében a kilenc pilóta közül csak ketten tarthatták meg összes megnyert bajnokságukat. Az összevont eredmény szerint Prost 7, Schumacher, Fangio és Hamilton 5, Alonso 4, Stewart és G. Hill 3, Vettel 2, Senna pedig 1 alkalommal ülhetett volna fel a sportág trónjára.

Ezen felül érdekes, hogy az egyéb mutatókban (pole pozíció, dobogó, leggyorsabb kör, győzelem), hogyan állnak a második azon szezonok bajnokához képest, amikor 100 százalékon belül maradt a különbség kettejük között.

Példának okán G. Hill (BRM) hátránya egyedül 1964-ben volt egy diadalnál kisebb, akkor csupán egy pont volt a lemaradása John Surtees (Ferrari) mögött, miközben 9 pont járt egy megnyert futamért. A fentiek alapján a kettejük közötti differencia így csak 11 százalék volt a végelszámolásnál, tehát G. Hill plusz vb-címe érvényesnek tekinthető. A ponttáblázatban megnyilvánuló szoros csata emellett a más-más mutatókban is megmutatkozott.

A BRM-pilóta 1964-ben 1-1 alkalommal tudott a pole pozíciót szerezni, illetve versenyen futott leggyorsabb kört elérni, szemben Surtees 2-2 elsőségével és vasárnapi leggyorsabb körével. A vizsgált idényben így G. Hill a ferrarishoz mérten 50 százalékot nyújtott mindkét mutatóban, vagyis rosszabb volt a teljesítménye, mint ahogyan a dobogós helyezések számában is. A BRM-versenyző ötször, míg Surtees hatszor állhatott fel a pódiumra, ebből következik, hogy előbbi 83.33 százalékot ért el utóbbihoz képest.

Ezzel szemben a győzelmek terén mindkettejük neve mellett 2-2 állt, vagyis akkor G. Hill – riválisát alapul véve – 100 százalékot hozott, egyszóval kettejük teljesítménye azonos volt. (Amennyiben az idősebbik Hill esetleg adott mutatóban többet szerzett volna, akkor teljesítménye 100 százalékon felüli lett volna.)

Az négy megkapott százalékos arányt (50%, 50%, 83.33%, illetve 100%) összeadva, majd néggyel elosztva hozzávetőlegesen 71 százalék jön ki, következtetésképp G. Hill az 1964-es kiírásban 29 százalékkal maradt el Surtees teljesítményétől.

Ha adott versenyző több évben is egy győzelemnyi távolságon belül végzett, akkor az ő esetében először a különböző mutatók, majd a teljes szezonok kerülnek átlagolásra. Hamilton 2007-ben 6 pole pozíciót tudhatott magáénak, míg 2016-ban 12-t, eközben előbbi idényben Kimi Räikkönen 3-at, utóbbiban Nico Rosberg 10-et gyűjtött. 2007 százalékos aránya Hamilton szempontjából 200%, 2016 pedig 120%, vagyis a két év együttesen 160%.

Ugyanez a forgatókönyv ismétlődik meg a további mutatókban is, majd a kijött százalékokból levont átlagok határozzák meg az erőviszonyokat. Az ilyen idények alapján számolt különbségeknél egyébként szembetűnő pont Hamilton majdnem azonos teljesítménye az adott évben megkoronázott pilótához viszonyítva.

Mindazonáltal a legfontosabb mutatóban, vagyis a győzelmek számában messze Fangio végzett a legrosszabbul, csak feleannyi versenyt tudott megnyerni, mint aktuális riválisa. Prost eközben 105 százalékot hozott, míg G. Hillt ugyanannyi alkalommal intette le elsőként a kockás zászló, mint az éppen aktuális ellenfelét.

A különböző sorrendeket összevetve kiderül, hogy Hamilton és Prost volt a legerősebb majdnem világbajnok, miközben átlagolt pontokban kifejezve – a pályán való, legendás párharc ellenére – Senna volt a legtávolabb az újabb címektől.