A világ tetején – Lewis Hamilton-sorozat, 4. rész

Alaposan felbolygatta az F1-es közeget, amikor a McLaren 2006 novemberében bejelentette, hogy juniorprogramja reményteljes tehetségének, a GP2-es bajnok Lewis Hamiltonnak ad lehetőséget a soron következő idényben Fernando Alonso csapattársaként. Sokan úgy vélték, a wokingiak túl hamar dobják mély vízbe újonc versenyzőjüket, akinek karrierje ketté is törhet, ha a papírformának megfelelően a kétszeres világbajnok spanyol a földbe döngöli.

Hamilton leigazolása tehát nem aratott osztatlan sikert, az ifjú tehetség azonban próbálta figyelmen kívül hagyni ezeket a megjegyzéseket, amiben nagy segítséget nyújtottak az idényt megelőző tesztek is. A gazdasági válság előtti boldog jólétben az istállók még addig rótták a köröket, ameddig jólesett nekik, így a brit pilóta a márciusi nyitányig nem kevesebb, mint 26(!) tesztnapot töltött el a McLarennel a világ különböző versenypályáin. Ez jóval több, mint tízezer megtett kilométert jelentett, vagyis Hamilton olyan alaposan felkészült a rá váró kihívásra, amennyire csak lehetett. Noha januárban rommá törte a vadonatúj autót, ez is csak azt mutatta, bátran feszegeti határait, és ez a tesztidőkből is visszaköszönt. Ebben az időszakban többször végzett a tabella élén, miközben mániákusan vizslatta Alonso telemetriai adatait, hogy tökéletesen átlássa, mit csinál másként világklasszis csapattársa.

A biztató tesztsorozat után szép lassan azok kerültek többségbe, akik megelőlegezték Hamiltonnak a bizalmat, így Felipe Massa, Jenson Button és más ellenfelek is pozitívan nyilatkoztak a brit kilátásairól, aki aztán a szezonnyitón igazolta is a várakozást. Az újonc a negyedik helyről indulva a melbourne-i futamon simán hozta a topversenyzők szintjét, nem jött zavarba sem a rajtnál, sem a boxkiállásoknál, és végül úgy futott be harmadikként csapattársa mögött, hogy a McLaren stratégiája inkább Alonsónak kedvezett. Jacques Villeneuve 1996-os melbourne-i második helye óta egyetlen versenyző sem nyújtott ilyen kiemelkedő teljesítményt az első versenyén, és az F1-es világ érezte, különleges kincsre lelt Hamiltonban.

Csapattársán már ekkor látszott, zavarja, hogy az újonc ennyire megszorongatta, és a brit a továbbiakban rátett még egy lapáttal: az első kilenc versenyét egyaránt a dobogón zárta, kettőt győztesként, miközben egyértelműen bebizonyosodott, hogy semmivel sem lassabb Alonsónál. A spanyol valósággal tajtékzott a kialakult helyzet miatt, mert Hamilton hihetetlen tempóját látva a McLaren nem volt hajlandó csapatsorrendet felállítani közöttük, így Wokingban elszabadult a pokol.

A háttérben éppen akkor bontakozott ki a kémbotrányként elhíresült balhé, amelyben kiderült, hogy az év elején a McLaren birtokába kerültek bizalmas Ferrari-dokumentumok, Alonso pedig előszeretettel zsarolta a csapatát azzal, hogy mindent a nyilvánosság elé tár, ha nem garantálnak neki világbajnokhoz méltó státust az újonccal szemben. Hamilton mindenesetre lehetőségeihez mérten próbált kimaradni a balhékból, és ha csak az eredményeket nézzük, sikerült is neki, hiszen két futammal a vége előtt már négy győzelemmel és további nyolc dobogós helyezéssel toronymagasan vezette a bajnoki tabellát.

Hihetetlen, hogy az a versenyző, aki 12 hónappal korábban még csak álmodozott az F1-ről, a világbajnoki cím legnagyobb várományosaként fordult a hajrára. Az újoncként megszerzett vb-trófea története azonban talán túl szép volt ahhoz, hogy valósággá váljon: Hamilton Kínában egy rosszul időzített kerékcsere miatt a vászonig kopott gumin a kavicságyban végezte, az idényzárón pedig rejtélyes váltóhibával küszködött, és mivel Kimi Räikkönen mindkét futamot megnyerte, a Ferrari finn pilótája csodával határos módon ledolgozta 17 pontos hátrányát vele szemben.

A brit ifjoncnak persze fájt a vereség, és mivel egyetlen évad alatt annyi mindenen ment keresztül, mint más a teljes karrierje alatt, csak az járt a fejében, hogy minél előbb pihenőre vonulhasson. Ugyanakkor erőt meríthetett belőle, hogy káprázatos tehetségéhez immár nem férhetett kétség, és a jövő is fényesen ragyogott előtte. Ahogy arra számítani lehetett, Alonso a balhés év végén elhagyta a McLarent, Hamilton pedig ötéves szerződést írt alá, így a finn Heikki Kovalainennel az oldalán a második F1-es idényét egy topcsapat vezérpilótájaként kezdhette el. Mivel a szabályok nem változtak alapvetően, a 2008-as esztendő is a Ferrari és a McLaren bajnoki csatáját vetítette előre, a brit pilóta pedig kerek perec kimondta: ezúttal nincs több kifogás, vb-címet kell nyernie. Hamilton próbált új fejezetet nyitni az őrült 2007-es idény után, a spanyol „szurkolók” azonban a február eleji barcelonai teszten tettek róla, hogy ez ne menjen olyan könnyen: arcukat feketére festve, fekete parókát öltve inzultálták és pfujolták a pilótát, pólójukra pedig a „Hamilton családja” feliratot firkálták. Nyilvánvaló, Alonso rajongói a britet okolták kedvencük mclarenes bukása miatt, primitív viselkedésüket azonban a teljes F1-es közösség elítélte, az FIA pedig szigorú büntetést helyezett kilátásba a pálya vezetőinek hasonló botrány esetén.

A tesztek mindenesetre igazolták a várakozást, a McLaren és a Ferrari megőrizte fölényét a többi istállóval szemben, aminek köszönhetően Hamilton rögtön győzelemmel nyitotta az évet. Az erőviszonyok ezután szinte versenyről versenyre változtak a két élcsapat között, és különös módon a brit pilóta is többet hibázgatott, mint első idényében. A sorozat felénél három futamgyőzelemmel a háta mögött holtversenyben állt az élen Massával és Räikkönennel, így az idegtépő vb-hajrá ismét garantálva volt. A következő néhány futamon a címvédő szép lassan lemorzsolódott az élen álló duóról, a brazil viszont tartotta magát, így hiába Hamilton öt futamgyőzelme, az idényzáró előtt Massa hétpontos hátrányban még mindig reménykedhetett a vb-győzelemben. Noha az akkori pontrendszerben ez még tetemes különbségnek számított, a 2007-es rémálom után a brit semmit sem vehetett készpénznek, és a történelem kis híján ismételte önmagát.

Interlagosban változékony körülmények között zajlott az utolsó verseny, amelyen a pole-ból induló Massa végig magabiztosan vezetett, Hamilton viszont a kínok kínját élte át. Noha a McLaren versenyzőjének az ötödik hely is elég lett volna a bajnoki címhez, és negyedikként indulva sokáig tartotta is pozícióját, hat körrel a vége előtt elkezdett szakadni az eső, ami mindent a feje tetejére állított. Az élmezőny tagjai nem kockáztathattak, esőgumikra váltottak, a német Timo Glocknak viszont nem volt vesztenivalója, ezért megpróbálta slickeken kihúzni a leintésig, ennek köszönhetően Hamilton elé került.

Az ötödik hely a biztos vb-címet jelentette a britnek, vagyis még éppen hibahatáron belül volt – csakhogy két körrel a vége előtt jött az újonc Sebastian Vettel, és a Toro Rossóval nemcsak megelőzte, hanem faképnél is hagyta a bajnoki aspiránst. A McLaren boxában valósággal sokkot kaptak a csapattagok, míg a Ferrarinál mindenki egy emberként ugrott fel, hiszen az utolsó kört úgy kezdték el, hogy Massa simán vezetett, az ötödik Glock pedig 13(!) másodperccel haladt Hamilton előtt. Ha ekkor enyhül az eső intenzitása, a britnek szemernyi esélye sem maradt volna megszerezni az áhított pozíciót, ám a csapadék csak hullt és hullt, így az utolsó kör utolsó kanyarjában a McLaren el tudott menni az összevissza csúszkáló Toyota mellett...

Hamilton minden idők legdrámaibb végjátékában lett tehát világbajnok, és mivel ekkor még csupán 23 éves volt, Alonso helyett hirtelen őt kezdték úgy emlegetni mint aki a következő tíz-tizenöt évben megdöntheti Michael Schumacher rekordjait. A bökkenő csak az volt, hogy az utolsó másodpercig kiélezett bajnoki csatában a McLaren – a Ferrarival egyetemben – nem tudott akkora figyelmet szentelni a 2009-es átfogó szabályváltozásoknak, és a wokingiak ezután nem tértek vissza korábbi teljesítményszintjükre. A Hamiltonnak megelőlegezett sikereket a következő években mások érték el, ez pedig a legrosszabbat hozta ki az addig szabálykövető, tisztelettudó és illedelmes fiatalemberként megismert tehetségből.

(A következő részben: Zűrös „kamaszévek”)