F1: életveszélyes vb-párharcok – Sennától Hamiltonig, Prosttól Verstappenig

„Silverstone-ban nagy tempójú becsapódás történt, aztán Max Monzában Lewis feje tetején landolt – meddig fajulhat még mindez?”

A költői kérdést a Mercedest irányító Toto Wolff tette fel, hiszen ő is érzi, semmilyen jel nem utal rá, hogy az idei Formula–1-es világbajnoki címért ádáz harcot folytató duó a jövőben finomítana stílusán. A helyzet iróniája, hogy 2019-es és 2020-as dominanciája idején Hamilton számtalanszor kifejezte abbeli reményét, hogy a jövőben végre szoros küzdelemben vívhat majd meg az ifjú titánokkal a legnemesebb trófeáért, ám arra talán ő sem számított, hogy idén ennyire emberére talál.

Pedig ebbe a párharcba a felek jelleméből fakadóan valójában a kezdet kezdete óta bele volt kódolva a balhé, hiszen Hamilton már a múltban sem hagyta magát az éles helyzetekben, Verstappent pedig gyakorlatilag a harcra nevelték.

Édesapja, Jos versenyzői pályafutását alapvetően meghatározta, hogy 1994-ben a Benettonnál Michael Schumacher csapattársaként mutatkozott be az F1-ben, ahol saját bőrén tapasztalta, milyen, amikor egy őstehetség nemcsak a pályán nyújtott teljesítménnyel, hanem azon kívüli munkájával, gesztusaival és pszichológiai játsz­máival állítja maga mögé az egész istállót.

A holland pilótának momentuma sem lehetett az az évi világbajnok mellett, de az olyan dörzsölt fickók között, mint Schumacher, Flavio Briatore vagy Pat Symonds, elleste azokat a trükköket, melyeket a „piranhaklubnak” nevezett F1-es világban alkalmazni kell a siker érdekében.

Mindemellett Josnak sosem kellett a szomszédba mennie a túlzott keménységért, sőt magánéleti botrányai miatt többször szerepelt a bűnügyi hírekben, és arra is akadt példa, hogy miután saját apjával összeverekedett, rájuk kellett hívni a rendőrséget. Max tehát három fontos jellemvonást örökölt tőle: az ösztönös tehetséget, a megalkuvást nem tűrő keménységet és az érdekérvényesítéshez szükséges dörzsöltséget. Mindez pedig bombaerős kombináció egy világbajnoki harcban, ám egyben tökéletes recept ahhoz is, hogy elmérgesedjen a viszony a nagy riválissal, akiről már régóta tudjuk, szintén nem ódzkodik az ellentmondásos helyzetektől.

Hamiltonnak idén egy idő után elő kellett hívnia agresszív énjét, pedig az évad elején még igyekezett a tapasztalt, higgadt bajnok szerepét játszani, aki a párharcokban inkább visszavesz az ütközés elkerülése érdekében.

Amikor azonban Silverstone előtt 32 pontra duzzadt a hátránya a tabellán, rádöbbent, ha így folytatja, szép lassan elúszik a címvédés lehetősége. Onnantól pedig már csak idő kérdése volt a balhé kitörése, és az első alkalommal, amikor valóban egyikük sem engedett, Verstappen 300 körüli tempóval a falban végezte.

Persze a kezdeti felháborodás után a felek egyetértettek abban, hogy képesek ők fair módon is versenyezni, ám ezt igazából senki sem hihette el, és Monzában jött is az újabb ütközés.

Ezen a ponton pedig visszautalhatunk Wolff kérdésére: meddig fajul még mindez? Az F1 fantasztikus biztonsági törekvéseinek egyik hátulütője ugyanis groteszk módon az, hogy az újabb és újabb megúszott balesetek után a versenyzők tudat alatt elhiszik, hogy sérthetetlenek.

Ezért tette oda Hamilton a bal első kerekét a villámgyors Copse-kanyarban Verstappen mellé, és ezért „ugratott” rá Verstappen minden mindegy alapon Hamiltonra a Rettifilo-sikánban. Nyolc verseny még épp elegendő ahhoz, hogy túllőjenek a célon, márpedig elég egyetlen szerencsétlen mozdulat, és bármikor bekövetkezhet a tragédia – legyen bármilyen alacsony is a tempó, ahogy a monzai incidens során láttuk.

Érdekesség, hogy a testi épség veszélyeztetéséig fajuló utálat egy-egy bajnoki hadjárat során az 1980-as évek előtt egyáltalán nem volt jellemző a Formula–1-re.

Ez persze annak is betudható, hogy az első két évtizedben még jóval keskenyebb autók száguldottak a pályán és a rövid felfüggesztés miatt a kerekek sem akadtak össze olyan könnyen, ám akkoriban a tisztelet fogalma is teljesen mást jelentett a mezőnyben.

Azok a versenyzők még valóban bajtársak voltak, hiszen anélkül is minden egyes alkalommal a halállal néztek szembe, hogy felkenték volna egymást a falra. Az autók és a pályák nevetséges biztonsági normái miatt már a túlélés is sikernek számított, így hiába számított akkor is a vb-elsőség a legnagyobb dicsőségnek, a küzdelemben egy bizonyos határt senki sem lépett túl.

Csípős megjegyzések, megromló emberi kapcsolatok, sportpolitikai lobbik természetesen előfordultak, egymás életével viszont akkor sem játszottak, amikor karnyújtásnyi közelségbe került a trófea.

Niki Lauda és Alain Prost 1984-es világbajnoki harcánál szorosabbat például elképzelni sem lehet, hiszen az osztrák pilóta mindössze fél (!) pont előnnyel végzett a tabella élén, mégis dűlőre tudták vinni a dolgot ütközés nélkül, sőt az utolsó futamot követő dobogós ünneplés során kifejezetten kedélyes volt köztük a hangulat.

De akkoriban még csak barátnak sem kellett lenni az ütközések elkerüléséhez, hiszen 1986-ban és 1987-ben Nelson Piquet és Nigel Mansell úgy küzdött meg a világbajnoki címért, hogy valóban gyűlölte egymást. A brazil versenyző még a sajtón keresztül is felháborító sértések egész sorával illette csapattársát, és istállón belül is ott tett neki keresztbe, ahol csak tudott, ám ennél tovább az ő viszonyuk sem fajult.

Vb-hajrában történő ütközések tekintetében Ayrton Senna és Alain Prost „engedte ki a szellemet a palackból”, akik 1989-ben és 1990-ben is összeakadtak az F1-es közösség nagy megrökönyödésére. Ők voltak azok, akik új szintre emelték egymás utálatát és érzelmeiket felelőtlennek tűnő manőverekben testesítették meg a legnagyobb cél elérése érdekében – muníciót szolgáltatva a következő évekre Michael Schumachernek, aki többször is összeütközött aktuális vb-ellenfelével.

Manapság már a juniorszériákban (Formula–2, Formula–3, stb.) is egyre inkább megfigyelhető az a trend, hogy a futamgyőzelemért vagy bajnoki címért zajló küzdelmek során sokan egyszerűen nem adnak elég helyet a másiknak, és inkább vállalják az ütközés kockázatát, semhogy feladják a pozíciót.

A jelenségre ráadásul nincs is egyértelmű megoldás, mert sok helyzetben nehéz egyértelműen megállapítani a felelőst, így a sportfelügyelők által kiszabott büntetés sem annyira elrettentő. Valójában épp az F1 sztárjainak, Verstappennek és Hamiltonnak kellene példát mutatniuk e tekintetben, ám ha így folytatják, a jövő generációjának is csak azt üzenik: elvenni a gázt lúzerség, inkább ütközzetek!

Ki tudja, meddig fajul mindez?