F1: keresztül-kasul Amerikán – térképen az USA összes versenyhelyszíne

INDIANAPOLIS
19 verseny (1950–1960, 2000–2007)

A világ egyik leghíresebb versenye, az Indy 500 még úgy is beleszámított a Formula–1-es világbajnokság első 11 idényébe, hogy az európai csapatoknak és versenyzőknek eszük ágában sem volt részt venni rajta. Ez aztán a későbbiekben számos statisztikai anomáliához vezetett, mindenesetre nem tehetünk mást, mint hogy elfogadjuk a tényt, Indianapolis 1950 és 1960 között az F1-es versenynaptár része volt. Az első valódi nagydíjra a helyszínen kereken 40 évvel később került sor, amikor a legendás oválpálya belsején kialakítottak egy standard vonalvezetést, amely rácsatlakozott az utolsó döntött kanyarra. A koncepció mindenképpen életképesnek tűnt, hiszen az F1 akkor már majd egy évtizede nem versenyzett az Egyesült Államokban, így a legendás helyszínen még nagyobb durranásnak számított a visszatérés. Fájdalom, a helyiek kezdeti lelkesedése lassan alábbhagyott, és az évi egyetlen futam nem hozta el a várt áttörést az amerikai piacon. Az indianapolisi F1-es nagydíj koporsójába az utolsó szöget a 2005-ös gumibotrány verte be, amely következtében mindössze hat autó vett részt a vasárnapi versenyen. Bár a mezőny még kétszer visszatért, utána véget ért a nagy kaland.

ALIGHANEM MINDEN IDŐK LEFURÁBB F1-ES RAJTJA…

SEBRING
1 verseny (1959)

Az első valódi F1-es amerikai vb-futamnak az 1959-es sebringi versenyt könyvelhetjük el, hiszen ezen már részt vettek a bajnoki sorozat állandó résztvevői, és az Indy 500-zal ellentétben nem oválpályán rendezték meg. A floridai nagydíjrendezés ötlete Alec Ulmanntől származott, aki azon buzdult fel, hogy a néhány évvel korábbi 12 órás sebringi verseny kifejezetten nagy sikert aratott. A több mint nyolc kilométeres pályát egy második világháborús repülőtéren alakították ki, amelyen az 1959-es idényzárót rendezték meg. Bár sportszakmai szempontból minden a szervezők kezére játszott, hiszen ott dőlt el a világbajnoki cím sorsa Jack Brabham, Stirling Moss és Tony Brooks között, az amerikai közönséget nem villanyozta fel az F1-es verseny. Ulmann számításai tehát anyagi szempontból nem jöttek be, mert az esemény feleannyi nézőt sem vonzott, mint a korábbi 12 órás futam, így még a díjak kiosztására sem maradt pénze – helyi versenyzőknek kellett kisegíteni őt, hogy Amerika ne maradjon szégyenben az európai bázisú F1-es csapatok előtt.

RIVERSIDE
1 verseny (1960)

Miután az első klasszikus amerikai nagydíj 1959-ben teljes érdektelenségbe fulladt Sebringben, a futam promótere, Alec Ulmann egy évvel később a nyugati parton próbálkozott. A kaliforniai Riverside-ot szemelte ki, ahol a versenypálya csodálatos természeti környezetben feküdt az aszfaltcsík mellett tornyosuló hegyek lábánál. Fájdalom, az európai Formula–1 az Egyesült Államok e térségében sem hozta lázba annyira az embereket, hogy pénzügyileg fenntartható formában lehessen megrendezni a nagydíjat. A szervezőknek mélyen a zsebükbe kellett nyúlniuk, hogy ilyen messzire csábítsák a vb-sorozat klasszisait, ezt viszont csak kiemelkedő jegybevétellel lehetett volna kitermelni, ami nem valósult meg. Ebben szerepet játszhatott az is, hogy ekkorra már eldőlt a világbajnoki cím sorsa, valamint hogy Ulmann összerúgta a port a helyi médiával, amely szinte teljesen ignorálta az eseményt, így a riverside-i futam is kérészéletű lett.

WATKINS GLEN
20 verseny (1961–1980)

Az első két, hamvába holt – sebringi és riverside-i – kísérletet követően az Amerikai Nagydíj 1961-től hosszú távon is otthonra lelt a New York államban fekvő Watkins Glenben. Ebben a régióban sikerült kialakítani olyan lojális szurkolói bázist, amelynek minden évben igazi ünnepnek számított az őszi F1-es futam a csodálatos hegyvidéki környezetben. A kiváló hangulat és a magas pénzjutalom miatt a futam hamar a versenyzők egyik kedvencévé vált, ám az idő múlásával egyre több probléma ütötte fel a fejét. A hegytetőn kanyargó pályát 1971-ben kibővítették, az új kanyarok azonban csak több veszélyforrást jelentettek a folyamatosan gyorsuló autók volánjánál ülve. Az 1970-es években több súlyos, köztük halálos baleset is történt, s a vezetőség a csapatoknak tett pénzügyi ígéreteit is egyre nehezebben tartotta be. Tovább rontotta a helyzetet, amikor a nagy fesztiválhangulatban a nézők kezdtek minősíthetetlenül viselkedni, így a sok probléma odáig vezetett, hogy az F1-es mezőny 1980 után végleg hátat fordított egyik korábbi kedvenc helyszínének.

LONG BEACH
8 verseny (1976–1983)

A keleti parton Watkins Glen 1961-től bizonyította, hogy nem teljesen reménytelen vállalkozás F1-es nagydíjat tartani az Egyesült Államokban, ezért a riverside-i kudarc után a sorozat ismét nyugat felé vette az irányt. A kaliforniai Long Beach ideális helyszínnek tűnt a városi pálya kialakításához, ahol igyekeztek megalkotni az „amerikai Monacót” – kifejezetten sikeresen. A nagydíjak rögtön népszerűnek bizonyultak a helyiek körében, így az F1-es jelenlét Watkins Glen kiesése után is biztosnak látszott az Egyesült Államokban mindaddig, amíg az anyagi kérdések nem kerültek előtérbe. Ez volt az az időszak, amikor a csapatok a sarkukra álltak, és szövetségbe tömörülve érvényesítették akaratukat, élükön Bernie Ecclestone-nal. A brit üzletember évről évre több pénzt követelt a Long Beach-i promótertől, aki megunva az alkudozást, fogta magát, és 1984-től megegyezett az amerikai CART-sorozattal. A későbbiekben Ecclestone állítólag beismerte, Long Beach elvesztése volt az egyik legnagyobb üzleti hibája, mert ezt követően évtizedeken át hiába próbálkozott máshol megvetni a lábát az F1, sehol sem ért a kaliforniai népszerűség nyomába. A nézők és a csapatok azért is voltak bosszúsak a szakítás miatt, mert az utcai pályán kifejezetten izgalmas versenyek alakultak ki a nyolc év alatt.

LAS VEGAS
2 verseny (1981–1982, 2023–)

Amikor az 1980-as évek elején az F1-ben az üzleti lehetőségek kiaknázása felé tolódott a hangsúly, az extravagáns Las Vegas is azonnal a sorozat célkeresztjébe került, amely jól passzolt az imázsához. A híres luxushotel, a Caesars Palace tulajdonosai láttak is fantáziát a projektben, anyagi áldozatvállalásuk azonban azt jelentette, hogy a versenyt nem a világhírű város utcáin rendezték meg, hanem a szálloda parkolójában... E tény önmagában is elég lelombozó, de ehhez jött még a jobbra-balra kanyargó, idétlen vonalvezetésű pálya, valamint a tükörsima aszfaltfelület, amelynek alig volt tapadása. A szokásostól eltérő, az órajárással ellentétes irány és az óriási hőség mindkét évben borzasztóan kimerítette a versenyzőket, de a nagydíj sorsát az pecsételte meg, hogy az embereket teljesen hidegen hagyta a „parkolós verseny”. A Caesars Palace úgy kalkulált, hogy az F1-es nagydíj a szállodájába vonzza a tömegeket, akiknek nemcsak a jegyeket, hanem a szobákat is borsos áron értékesítheti, az elképzelés azonban köszönőviszonyban sem volt a valósággal. A kudarc mély nyomokat hagyott a felekben, ám négy évtized elteltével elérkezett az idő, hogy a világbajnoki sorozat újra megpróbálja megvetni a lábát Las Vegasban: az F1 2023-tól a város leghíresebb részein átvezető utcai pályán tér vissza – remélhetőleg nem csupán két nagydíj erejéig.

AZ 1981-ES VERSENY ÖSSZEFOGLALÓJA

DETROIT
7 verseny (1982–1988)

A Formula–1 a nyolcvanas években mindent megtett, hogy meghódítsa a kiemelt jelentőségű amerikai piacot, így az ország autóipari központjában, Detroitban is tett néhány kísérletet. Bár 1982-től hét futamot is rendeztek ott, a sorozat és a város viszonya mindvégig zaklatottan alakult. A hepehupás utcai pálya már-már alkalmatlan volt a normális versenyzésre, az elképesztő hőségben pedig rendre fel is töredezett. A kor autói eleve óriási fizikai terhet róttak a pilótákra, akiknek ilyen körülmények közepette kellett 18 kanyaron át koncentrálniuk egy kör során, miközben a szűk pályát övező betonfalak a legkisebb hibát is keményen büntették. Hosszabb távon viszont a legnagyobb problémát az jelentette, hogy a versenyek előtt sebtiben összeeszkábált boxutca nem felelt meg az F1 normáinak, a detroiti városvezetőség pedig hallani sem akart arról, hogy állandó létesítményt húzzon fel évi egy nagydíj kedvéért. A helyzet 1988-ra vált tarthatatlanná, és végül emlékezetesen alakult a búcsú, mert a minden addiginál nagyobb hőségben a pálya gyakorlatilag darabokra hullott, a törmelékeken úgy csúszkáltak a pilóták, mintha esőben vezettek volna.

PHOENIX
3 verseny (1989–1991)

Hiába minden igyekezet az Egyesült Államokban, az F1 Detroitban sem tudta hosszú távon megvetni a lábát, így 1989-től még tett egy utolsó, elkeseredett kísérletet az arizonai Phoenixben. A város a nagydíjrendezéssel szerette volna felhívni magára a világ figyelmét és felpezsdíteni turizmusát, rácsos utcahálózata azonban nem tette lehetővé a változatos, izgalmas vonalvezetésű pálya kialakítását. Szinte minden kanyar alacsony tempójú, 90 fokos volt, így sem a versenyzőknek, sem a nézőknek nem nyújtott szórakoztató élményt. Igaz, utóbbiból nem is verődött össze sok – a 40 ezer ember befogadására alkalmas lelátók nem teltek meg, Bernie Ecclestone szerint azért, mert jellegéből fakadóan beláthatatlan volt a pálya. A versenyhelyszínek képviselőivel tárgyaló üzletember három év után még azzal együtt is felbontotta a szerződést, hogy emiatt kompenzációt kellett fizetnie. A nyolcvanas években az F1 öt különböző új amerikai helyszínen próbálkozott, ám mindenhonnan távozni kényszerült, így 1991 után kilenc évig nem is tért vissza az Egyesült Államokba.

DALLAS
1 verseny (1984)

Totális káosz jellemezte 1984-ben az egyetlen dallasi F1-es nagydíjhétvégét, amelyet rejtélyes módon a legnagyobb júliusi hőségben rendeztek meg. A Fair Parkban kialakított aszfaltcsík nem is bírta azt a terhelést, amelyet a szélsőséges időjárási körülmények és a bivalyerős F1-es gépek róttak rá, így a hétvége előrehaladtával feltöredezett. Vasárnap reggelre már akkora lyukak tátongtak a pályán, hogy a bemelegítő edzést el is kellett halasztani, sőt, a pilóták a verseny bojkottját is kilátásba helyezték. Némi unszolásra végül nekivágtak a délelőttre előrehozott 67 körös száguldásnak, amelyben azonban nem sok köszönet volt. A 26 tagú mezőny több mint fele a falban végezte, köztük olyan klasszisok, mint Nelson Piquet, Niki Lauda vagy Alain Prost, aki kijelentette, a dallasi bohózatnak köze sem volt a valódi versenyzéshez. De Nigel Mansell is megemlegette ezt a vasárnapot, az utolsó métereken meghibásodó autóját ugyanis be akarta tolni a célba, a fizikai kimerültségtől azonban elájult, és elterült Lotusa mellett. A botrányos hétvége után szóba sem jöhetett a folytatás.

AZ 1984-ES DALLASI „MERÉNYLET” ÖSSZEFOGLALÓJA

AUSTIN
9 verseny (2012–2019, 2021–)

A 2007-es indianapolisi búcsút követően egy ideig ismét bizonytalanná vált az Egyesült Államok F1-es jövője, Bernie Ecclestone azonban nem volt hajlandó lemondani az amerikai piacról. Bár több különböző terv is körvonalazódott, végül Tavo Hellmund austini terve tűnt a legéletképesebbnek, így megállapodás született, hogy 2012-től a déli Texasban versenyez a mezőny. A projekt kiemelten fontos része a földrajzi elhelyezkedés, mert az előző évtizedek kudarcaitól tartva úgy szerették volna maximalizálni a nézőszámot, hogy a latin-amerikai rajongóknak is elérhető közelségbe hozták a nagydíjat. Erre utal a létesítmény neve is, amely magyarra fordítva „Amerikák pályája”, és a terv beváltotta a hozzá fűzött reményeket, mert tényleg évről évre szép számmal érkeznek szurkolók a környező országokból is. A tervezők a vonalvezetés megalkotásakor több más pálya klasszikus szakaszaiból merítettek ihletet, és a végeredmény nem is okozott csalódást. Az elmúlt tíz évben az F1 szép lassan otthonra lelt Austinban, ahol a 2020-as kényszerszünet után tavaly rekordszámú közönség gyűlt össze. Az elmúlt években tapasztalható amerikai áttörés az F1 irányítóinak szisztematikus és többrétegű munkájának köszönhető, de ehhez elengedhetetlen volt, hogy Austin 2012 óta folyamatosan stabil és népszerű nagydíjhelyszínként szolgál az Egyesült Államokban.

MIAMI
(2022–)

A Formula–1 tulajdonosa, a Liberty Media attól a pillanattól erőlteti a Miami Nagydíj megrendezését, hogy 2016 végén odajutott a kormányrúdhoz, erőfeszítését több mint öt évvel később ezen a hétvégén siker koronázza. A helyszínválasztás hátterében állítólag az áll, hogy a Liberty annak idején megígérte Stephen Rossnak, ha eredeti szándékaival ellentétben nem száll vele harcba az F1 megvételéért, garantáltan bekerül a naptárba a Miami Nagydíj, amelynek ő lesz a promótere. Bár eredetileg a város szívében szerették volna megrendezni a futamot, a helyi lakosok és politikusok ellenállása miatt végül a Miami Dolphins otthonául szolgáló Hard Rock Stadium környékére esett a választás, amely szintén Ross tulajdonában van. A milliárdos üzletember nem is aprózta el az infrastruktúra fejlesztését, és lélegzetelállító F1-es létesítményt alkotott a stadionja köré, miközben világszínvonalú zenei és egyéb kiegészítő programmal zsúfolta tele a nagydíj három napját. Bár többet kellett várni rá, mint az érintettek szerették volna, az elmúlt egy-két év nagy F1-es amerikai fellendülésének köszönhetően a Miami Nagydíj sokáig a versenynaptár része maradhat.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. május 7-i lapszámában jelent meg.)