F1: akkor is lehet izgalmas a bajnokság, ha egyetlen csapat dominál

Bajnoki izgalmak szempontjából kizárólag egy Red Bull-os házicsata menthette volna meg az idei Formula–1-es évadot, és egyre többen adnak hangot csalódottságuknak amiatt, hogy a Milton Keynes-i istálló nem törekszik arra, hogy Max Verstappen mellett erősebb csapattársat alkalmazzon. Természetesen a legtöbb istállónál hasonlóan döntenek ilyen helyzetben (például Michael Schumacher idején a Ferrarinál is, ahol Ross Brawn kulcsfigura volt), de olyan évek is akadtak, amikor két kiemelkedő versenyző belharca tette emlékezetessé az idényt. Az alábbi példák is mutatják, nem feltétlenül fullad unalomba a bajnokság, ha egyetlen csapat dominál.

Mercedes (2014–2016): Lewis Hamilton, Nico Rosberg
A Mercedes 2013-ban mesés fizetéssel csábította el vezérpilótának Lewis Hamiltont, és valószínűleg a csapatnál sem gondolták, hogy adott esetben Nico Rosberg felveheti vele a bajnoki versenyt. Pedig a Formula–1 nagy szerencséjére épp ez történt abban a három idényben, amikor a brackley-i istálló uralta a sorozatot. Noha összességében a brit versenyző kiegyensúlyozottabb teljesítményt nyújtott, csapattársa 2014-ben és 2015-ben is egészen az idényhajráig el tudta nyújtani a bajnoki versenyfutást, sőt, egy évvel később – némi szerencsével – le is győzte őt. Rosberg nélkül Hamilton három éven át akkora dominanciát élvezett volna, mint most Verstappen.

Williams (1996): Damon Hill, Jacques Villeneuve
A döcögős 1995-ös idény után Damon Hill helyzete szerencsésen alakult, mert a világbajnok Michael Schumacher a következő évben átigazolt a Benettontól a gyengécske Ferrarihoz, a Williamsnél pedig David Coulthard helyett újoncot kapott csapattársnak Jacques Villeneuve személyében. Miután 1996 első három futamát megnyerte, úgy tűnt, a brit versenyző unalomba fullasztja az idényt lehengerlő autójával, ám kanadai társa egyre jobban belelendült, és erős eredményeinek köszönhetően végig életben tartotta bajnoki esélyeit. Bár a Williams már a nyáron biztossá tette a konstruktőri diadalt, a két versenyző között csak az idényzárón dőlt el a versenyfutás Hill javára.

McLaren (1988–1989): Ayrton Senna, Alain Prost
Valószínűleg Alain Prost a mai napig bánja, hogy 1988-ra csapata, a McLaren figyelmébe ajánlotta a tehetséges Ayrton Sennát, mert kettejük között az F1-történelem egyik legemlékezetesebb belháborúja alakult ki. Ennek ugyanakkor a nézők lettek a haszonélvezői, hiszen ahelyett, hogy a francia versenyző lazán nyerte volna a bajnokságokat, két évig vérre menő küzdelmet vívott csapattársával. Amikor 1988-ban egy kivételével minden futamot megnyertek, Senna lett a világbajnok, egy évvel később pedig a hírhedt szuzukai ütközésük után Prost. A franciának viszont ennyi acsarkodás épp elég volt, és a következő idényben elhagyta a McLarent.

Williams (1987): Nelson Piquet, Nigel Mansell
A Williams pilótái, Nelson Piquet és Nigel Mansell 1986-ban addig gyepálták egymást, míg a nevető harmadik, Alain Prost lett a világbajnok, egy évvel később viszont már senki sem tudott a közelükbe férkőzni. A team ugyanakkor valóságos háborús övezetté alakult, mert Piquet a pályán kívül is folyamatosan provokálta Mansellt, akit ráadásul az is frusztrált, hogy úgy érezte, nem részesül egyenlő bánásmódban az istállónál. A versenyzők bajnoki harcát Piquet nyerte meg, aki szerint ez volt „az intelligencia diadala a butaság felett”.

McLaren (1984): Niki Lauda, Alain Prost
A McLarennél 1984-re minden összeállt: kiváló kasztni, bivalyerős turbómotor és fantasztikus versenyzőpáros. Noha az időmérőkön általában Alain Prost volt a gyorsabb, a rutinos Niki Lauda minden ravaszságát és tapasztalatát bevetette a versenyeken, így pontok tekintetében ő került fölénybe az idény hajrájában. Az utolsó futamon óriási küzdelem árán sikerült célba érnie a második helyen csapattársa mögött, így mindössze fél(!) ponttal megnyerte a világbajnokságot. Érdekesség, hogy a kiélezett bajnoki harc ellenére Lauda és Prost között végig megmaradt a tiszteletteljes, normális viszony.

Brabham (1967): Denny Hulme, Jack Brabham
Az F1-történelem egyik legpikánsabb belső rivalizálása alakult ki 1967-ben: saját istállójánál Jack Brabhamet az alkalmazottja, Denny Hulme szorongatta meg és győzte le a bajnoki versenyfutásban. A sorozat ausztrál legendája hihetetlen sportszerűségről tett tanúbizonyságot, mert tulajdonosként simán megtehette volna, hogy amikor szorul a hurok, egyszerűen meneszti csapattársát, ám ragaszkodott hozzá, hogy fair küzdelemben vívjanak meg a végsőkig. A mexikói évadzárón Hulme-nak elég volt Brabham mögött a harmadik helyen végeznie ahhoz, hogy világbajnok legyen főnöke kárára.