RICCIARDO SCHUMACHER-FÉLE GYŐZELMET ARATOTT
Michael Schumacher 2006-ban a harmadik rajtsor páros oldaláról várhatta a piros lámpák kialvását az esős Kínában, és remek előzéseket bemutatva állhatott fel a dobogó legfelső fokára. A német akkor több győzelmének köszönhetően először vezette az egyéni pontlistát, amikor már csak két futam volt hátra az idényből. Schumacher végül „ezüstérmes” lett, mivel ezt követően már a pódiumig sem jutott el, így sanghaji diadala pályafutása 91. és egyben utolsó győzelmeként került be a történelemkönyvekbe.
Tizenkét évvel később Daniel Ricciardo alatt a harmadik szabadedzésen adta meg magát a Renault erőforrása, és úgy tűnt, végleg füstbe ment az ausztrál minden kínai reménye. Ekkor a Red Bull szerelői bár – lehetetlent nem ismerve – hektikus és feszített tempójú munkába kezdtek, a szüntelen mosolygó Ricciardo homlokán szinte biztosan aggódó ráncok húzódtak végig, ahogyan az időmérő első szakaszának első felében a még mindig darabokban álló RB14-et szemlélte.
Három perc a Formula–1 világában lehet, hogy rengeteg idő, viszont a szombati kvalifikáció Q1-ében visszafele számláló óra egyetlen mért kör lehetőségét hordozta magában. Az utolsó pillanatokban elkészült Red Bull sietősen, kifarolva hagyta el a másodpercekre fellélegző depó falait, melyet rövidesen újra feszült szempárok és keresztbe szorított ujjak töltöttek meg. Minden tekintet az időmérő monitorokra szegeződött…
Ricciardo sietősen hagyta el a garázst
Ricciardo higgadt vezetéssel először az utolsó előtti továbbjutó helyen zárva, majd a hetedik legjobb idővel érdemelte ki a „belépőt” a következő szekcióba, és kaparintotta meg a hatodik rajtkockát a másnapi Grand Prix-ra. Az ausztrál a startot követően megtartotta a pozícióját, majd csapata hibátlan időzítését és merész stratégiáját fantasztikus előzésekkel kiegészítve szerezte meg karrierje hatodik diadalát.
Ricciardo-show Kínában
Három perc, csupán ennyi választotta el a teljes bukást és a sikert egymástól Sanghajban, ahol Ricciardo amellett, hogy beállította a leghátrábbról aratott győzelem rekordját – amit Michael Schumacher tartott a 2006-os hatodik helyről aratott sikerével –, még egy egészen különös ranglistán is kisajátította a második helyet, megközelítve a sort vezető Denny Hulme-t.
A POLE NÉLKÜLI GYŐZTESEK KLUBJA
Az 1965-ös Monacói Nagydíjon bemutatkozó és az 1967-ben egyéni címet jegyző Hulme összesen 8 alkalommal diadalmaskodott pályafutása során, azonban csupán egyszer kaparintotta meg a pole-t – és azt sem tudta győzelemre váltani. Az új-zélandi tehát úgy akasztotta szögre a sisakját, hogy sosem tapasztalhatta meg, milyen az időmérőt és a futamot is elsőként zárni egyazon hétvégén.
Napjaink „száguldó cirkuszában” hozzá hasonló cipőben jár – még ha ünneplés gyanánt előszeretettel iszik is belőle – Ricciardo, aki szintúgy egyszer volt rajtelső (2016, Monaco), de akkor nem sikerült nyernie, és mind a hat győzelme hátrábbról indulva született. Az ausztrál a múlt vasárnapi diadalával John Watsont és Keke Rosberget utasította véglegesen maga mögé a vonatkozó örökranglistán, és három hasonló sikerre van szüksége a rekorddöntéshez.
Ricciardónak azonban nemcsak a bűvös kilencesig kéne eljutnia, hanem visszavonulásáig egyáltalán nem is válthatná a pódium legfelső fokára a rajtelsőségét ahhoz, hogy rekordernek mondhassa magát. A Red Bull ausztrálja így nagy valószínűséggel nem bánná, ha nem ezzel a rekorddal alkotna maradandót a királykategóriában.
AKIK HÁTRÁBBRÓL NAGYOBBAT MENTEK
A Formula–1 32 egyszeres győztese közül 28 nem az első rajtkockából startolva nyert, mialatt összesen 47 olyan pilóta van, aki sosem diadalmaskodott a pole-ból. A másik végletet Felipe Massa és Ayrton Senna képviseli, hiszen előbbi győzelmei csupán 27.27, míg utóbbi 29.27 százaléka érkezett nem az első pozícióból indulva.
Érdekesség, hogy a legtöbb nem elsőségből aratott diadalt összesítő sorrendben Schumacher úgy áll az élen 51 ilyen sikerrel (56.04%), hogy közben a pole-ból szerzett győzelmek örökranglistáján is vezet, igaz, itt Lewis Hamiltonnal osztozik a rekordon.
A brit egyébként Schumacherhez hasonlóan bár az előbbi rangsorban is dobogós, a százalékos arányt nézve mégis ő áll a legrosszabbul a mostani rajtrács világbajnokai közül. Hamilton 22-szer (35.48%), Sebastian Vettel 19-szer (38.78%), Fernando Alonso 18-szor (56.25%), Kimi Räikkönen 14-szer (70%) tudott nem az élről kezdve nyerni.
Az összes világbajnokokot tekintve – a 100 százalékos Hulme és Keke Rosberg kivételével – Alan Jones neve mellett szerepel a legnagyobb százalék, hiszen az ausztrál 12 diadalából 10-et az első rajthelynél hátrábbról startolva kaparintott meg.
MENNYIRE MEGHATÁROZÓ A RAJTPOZÍCIÓ?
Nem meglepő, hogy a legtöbb győzelem – szám szerint 408 (41.68%) – a pole pozícióból született, és az sem, hogy egészen a kilencedik helyig (4, 0.41%) folyamatosan csökken az adott rajtkockából megszerzett diadalok száma. Az viszont némileg furcsa, hogy a 10. (9, 0.92%), a 11. (5, 0.51%), de még a 14. pozícióból (5, 0.51) is többször intette le elsőként adott pilótát a kockás zászló, mint a 9.-ről, ami pontosan ugyanannyiszor hozott eddig sikert, mint egy 12. hely (4, 0.41%).
A jelenlegi mezőnyt tekintve Räikkönen állhatott fel a leghátrábbról indulva a pódium legfelső fokára. A finn a 2005-ös Japán Nagydíjon a 17. rajtkockából várhatta a piros lámpák kialvását, és szelte át elsőként a célvonalat. A ferraris azonban nyert már a 10. helyről is, ahonnan legutóbb pont Ricciardo diadalmaskodott.
Az ausztrál emellett egyaránt kétszer váltotta győzelemre a hatodik és a negyedik, míg egyszer az ötödik pozícióját, így még nem szólt a tiszteletére az ausztrál himnusz, amikor az első háromba kvalifikálta magát a versenyre. Ezen felül az átlagos kiinduló pontja a hatodik rajtkocka volt, amikor elsőként intette le a kockás zászló.
A Formula–1 történetében John Watson hajtotta végre a legnagyobb felzárkózást a győzelemért, hiszen az 1983-as Nyugat-Amerikai GP-n a 22. (!) pozícióból vágott neki a futamnak. A brit ekkor aratta ötödik és egyben utolsó diadalát, és a pódiumon a 23. rajtkockából induló Niki Lauda és a versenyt második helyről kezdő, a szezonban végül „bronzérmes” René Arnoux fogta közre.
Lauda egyébként a hírek szerint Ricciardót szeretné a csapatában tudni, méghozzá Hamilton márkatársaként. Amennyiben összeállna a páros, akkor a Mercedes két olyan versenyzőt tudhatna a színeiben, aki az elmúlt négy évet tekintve a leghátrábbról kezdve tudott győzedelmeskedni. Hamilton 2014-ben a hatodik, míg Ricciardo 2017-ben a tizedik, 2014-ben és 2018-ban – a brithez hasonlóan – a hatodik helyről nyert.
Az ilyen diadalokhoz persze elengedhetetlen a kiváló stratégia, az időjárási tényező, a jó előzési készség, a remek versenytempó, illetve némi – vagy nagyon sok – szerencse, esetleg mind együtt. Az viszont elvitathatatlan, hogy az aktív versenyzők közül Ricciardo az, aki igazán jól érzi magát a zavarosban halászva, és ami ennél is fontosabb – legalábbis a nézők szempontjából –, hogy a Mercedes és a Ferrari felé kacsingató ausztrál még nem győzedelmeskedett unalomba fulladó versenyen.