Húsz éve mutatkozott be a Formula–1-ben Baumgartner Zsolt

– Nem túlzás, hogy az a húsz évvel ezelőtti szombat sorsfordító volt az életében. Mit gondolt akkor, mire fut majd ki a Formula–1-es bemutatkozása?
– Nem gondolkodtam én húsz évre előre, csak arra az előttem álló egy-kettőre. Persze, akkoriban teljesen másképpen telt az idő, mint most, harmincöt fölött, amikor szinte repül. A gyerekeken látom leginkább, de azért magamon is – valószínűleg azért, mert van bőven elfoglaltságom.

– Sokat beszéltünk már arról a napról, de az azt megelőző évekről kevesebbet. Mennyire tudatos építkezés vezetett addig a 2003-as Magyar Nagydíjig?
– Teljesen tudatos. A pályafutásom kilencvennyolcban kezdődött a La Filiére iskolában, amelynek akkori növendékei közül utóbb sokan megfordultak a Formula–1-ben, sőt, van, aki a mai napig versenyez. Nagyon jó alapot adott az az iskola, egy évvel később pedig egy negyventagú Európa-bajnoki mezőnyben a top háromban tudtam lenni, ami már jelentett valamit. És attól kezdve jöttek egymás után a sorozatok, Formula–3, F3000... Ma is úgy gondolom, fontos, hogy végigjárja az ember a lépcsőfokokat, és nem feltétlenül abban a sorozatban kell versenyezni, amelyben a legjobb eredményt érhetjük el, mert az az eladhatóbb.

– Van valami, amit másképpen kellett volna csinálnia?
– Nemigen. Ez a része szerintem rendben volt. Persze, talán lehetett volna valamivel több pénzünk.

– Nehéz volt bekerülni a száguldó cirkuszba?
– A szerencsének – ami másnak balszerencse volt akkor – is hatalmas szerepe jutott ebben, anélkül jóval nehezebb lett volna akárcsak a 2004-es szezont is elkezdeni. Amellett ugyanis, hogy megvolt a kellő támogatás családi és szponzori oldalról is, sokat számított, hogy 2003-ban bemutatkozhattam, és az, hogy már a második futamon, Monzában Giancarlo Fisichella mögött végeztem.

– Hátrány volt, hogy az autóipar szempontjából nem túl jelentős országból érkezett?
– Kár lenne tagadni, hogy üzleti alapon Magyarországról sokkal nehezebb volt bekerülni, mint, mondjuk, Németországból. Kétezerháromban sem feltétlenül én voltam az első gondolat, hiszen ez üzlet, abban pedig nincs barátság, nincs szentimentalizmus. Hogy a pilóta gyors legyen, az a minimális elvárás, de sok esetben nem ez a döntő. Ma is ezt látjuk.

– Húsz éve több múlt a tehetségen?
– Éppen akkor kezdett jelentősen változni a helyzet, a nagy cégek igényei kerültek előtérbe. Emlékszem, a Toyota majdnem egymilliárd dollárból gazdálkodott, miközben a Minardi költségvetése néhány tízmillió volt, és még így is sikerült néha megszorongatnia a japán gyár csapatát. A különbség a csapatok között akkor nagyobb volt, de most sem könnyű, mert most meg nehéz előteremteni a pénzt a motorra. Három-négy választható van, és az áruk borsos.

– Ennek fényében mit szólna, ha valamelyik gyereke a három közül azzal állna elő, hogy apa, én versenyezni akarok...
– Nem nagyon tanácsolnám. Mert a Formula–1-ben nem feltétlenül rajtad múlik, hogy mire viszed. Lehetsz te nagyon jó, a legjobb is, még sincs garantálva a siker. Ráadásul iszonyúan sokba kerül.

– És ha elmenne gokartot takarítani, ahogy ön tette annak idején, csak hogy versenyezhessen?
– Elmehetne, nem bánnám, de gazdasági szempontból akkor sem reális cél, hogy bekerüljön az F1-be.

– Sokat elvett öntől az, hogy ezt a pályát választotta?
– Nagy előnyei voltak, főleg a kapcsolati oldalon, nyelvtudásban és sok egyéb apróságban, de szerintem ezt más sportágban is el tudja érni valaki. Nem tagadom, a Formula–1 különleges sorozat, amelyben versenyezni nagyon jó érzés volt, de vannak még olyan sportágak, amelyek megadják részben ugyanezt, és amelyekkel hasonló fejlődési pályát tud befutni egy fiatal. És szerintem most, hogy ennyire közel engedik hozzá a filmeseket, kezdi elveszíteni a varázsát a sorozat.

BAUMGARTNER ZSOLT A 2003-AS MAGYAR NAGYDÍJ IDŐMÉRŐJÉN

– Tényleg? Én azt hittem, hogy éppen ellenkezőleg, és ez csak növeli a népszerűségét.
– Egy átmeneti, felfutó időszakban igen, de be kell látni, hogy tévéközvetítést az elejétől a végéig már kevesen néznek, folyamatosan pedig nem lehet mesterségesen fenntartani a feszültséget. Mostanra nagyjából az összes csapat beengedi a filmeseket, és a jelenleg futó szériában már voltak olyan elemek, amelyek ismétlődtek az előzőhöz képest. Mi lesz a következő...? Én nem látom azt a pluszt, amit ez a show hoz, és elkezdett teljesen más közönség kialakulni, mint amilyen régen volt. Egyre kevesebb az olyan fanatikus, aki tűzön-vízen át elment a versenyekre, kempingezett, ha kellett, ült a lelátón szakadó esőben vagy éppen rekkenő hőségben.

– A gyerekei rajonganak valamelyik pilótáért?
– Nem kimondottan. Néha megnéznek egy-egy futamot, de legtöbbször inkább a futballt választják, és a fiam nem F1-kártyákat gyűjt, mint én annak idején, hanem focis kártyákat.

– A gyerekei tudják egyáltalán, hogy az édesapjuk F1-es pilóta volt?
– Persze! Anna már látott is menni a kétüléses F1-essel, de a két kisebb is tisztában van a múltammal.

– Előfordul még, hogy megállítják az utcán?
– Nem olyan sűrűn, mint az aktív időszakomban, de azért előfordul. A kisfiam egyszer megkérdezte, hogy ki volt ez a bácsi, és miért jött oda hozzánk. Nagyon cuki volt az a tiszta, gyermeki érdeklődés, ahogy rácsodálkozott az egészre.

– Menjünk vissza ahhoz a húsz évvel ezelőtti naphoz! Miként emlékszik rá?
– Felhívtak a sajtóközpontból, hogy hűha, itt valami nagy dolog készülődik. Éreztem a korai pályafutásomat végigkísérő újságíró hangján, bízik abban, hogy én fogok beülni a Jordanbe, miután Ralph Firman megsérült. Én akkor még nem mertem ebben hinni, de beletette a bogarat a fülembe, és elindultam a pályára. És igaza lett, beülhettem az autóba az időmérő edzésen. A 2003-as magyar versenyhétvége egyik nagy nemzetközi híre volt ez, amellett, hogy Fernando Alonso megszerezte pályafutása első győzelmét. Kommunikációs szempontból főnyereménynek számított, ami történt, minden újság arról írt, hogy Budapesten bemutatkozik egy magyar versenyző. Hatalmas dolognak számított. Szinte megőrültek az emberek, elkezdtek a jegyek iránt érdeklődni, mindenki látni akarta a bemutatkozásomat.

– Teher volt ez?
– Elég nagy. A rajtrács, a rajt pillanata... Nagyon erősen kellett koncentrálni, hogy elvonatkoztassak attól: magyar pilótaként a Magyar Nagydíjon szerzem életem első Formula–1-es versenytapasztalatát. Nulla rutinnal a hátam mögött álltam ott. Persze, a Formula–3000-ben is volt rajtceremónia, és álltunk mi is a rajtrácson, de annak azért egészen más a miliője, mint az autósport csúcskategóriájáé. Érdekes egyébként, hogy amint elmentünk a magyar helyszínről, teljesen lekerült a vállamról a teher.

– Szokott álmodni azzal a nappal?
– Eddig még nem álmodtam, érdemes lenne elgondolkodni rajta, hogy miért. Ugyanakkor a szép pillanatokra szívesen emlékszem, és nyilván szerencsém is volt, mert ilyen rövid pályafutás után még majdnem húsz évig benne tudtam maradni a közegben a kétüléses programmal, úgyhogy sebesség szempontjából sincs hiányérzetem. Bár úgy érzem, lassan ezt is el kell engednem, hiszen telik az idő, és a család most már fontosabb.

– A Magyar Nagydíj közeledtével felerősödnek az autósportos emlékek, erősebbek az érzelmek?
– Egy kicsit igen. Tavaly például jöttek lengyel szurkolók a Hungaroringre, és a hétvége előtt odaautóztak a cégünkhöz, hogy velem találkozzanak. Szerencséjük volt, éppen ott voltam, és összefutottunk, de azt mondták, mindenképpen odajöttek volna, mert egy próbát megért. És volt egy olyan csapat is, amelynek tagjai azért szálltak meg az autószalon melletti hotelben, hogy hátha meglátnak, és kaphatnak tőlem egy aláírást.

– Ebből is látszik, hogy a Formula–1 varázsa nem kopik, bármennyi év teljen is el. Tényleg: mikor vezetett legutóbb versenyautót?
– Tavaly Silverstone-ban, Damon Hill társaságában. Nagyon élveztem, főleg azért, mert nem éreztem, hogy lassultam volna. Persze, sokkal gyorsabban megvolt a ritmus, amikor öt-hat helyszínen mentünk szezononként, de így sem éreztem, hogy lassultam volna. Az pedig sohasem jelentett gondot, hogy a pálya adottságainak megfelelően egyből jó tempót menjek. Az volt a legjobb az elmúlt tizenöt évben, hogy lehetett igazán élvezni a vezetést, mindenféle nyomás nélkül...

– Na jó, de ez mégsem verseny... Az nem hiányzik?
– Őszintén? Csak nagyon ritkán. Néha elmegyünk gokartozni – legutóbb, amikor Ausztriában voltunk síelni, meggokartoztattam a gyerekeket és a szülőket. És tudja, ki volt mögöttem a második leggyorsabb? A feleségem, Zsófi! Kérdezték is a haverjaim: ez meg hogy lehet... Mondtam, hogy sokat ül mellettem a jobb egyben...

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. július 22-i lapszámában jelent meg.)