Megütötte a főnyereményt – Lewis Hamilton-sorozat, 6. rész

A Mercedes fél évtizede tartó diadalmenete fényében ma már magától értetődőnek tűnnek az ezüstnyilak sikerei, ám amikor 2012-ben Lewis Hamilton meghozta élete legnehezebb döntését, sokak szemében tényleg őrületes szerencsejátéknak tűnt a csapatváltás. A McLaren abban az évadban is jó néhány futamgyőzelmet ünnepelhetett, ahogy az azt megelőző ötben egyaránt, miközben a Mercedes a hangzatos ígéretek ellenére 2010 és 2012 között, egyetlen szerencsés diadalt leszámítva, csak vergődött. Noha a német csapat ekkor már mindent egy lapra feltéve a 2014-es turbó hibridkorszakra koncentrált, garanciát ez sem jelenthetett a sikerre, így amikor Hamilton bejelentette a csapatváltást, a brit médiától kapott hideget-meleget.

A The Guardian így írt a döntésről: „Ránézett a rulettasztalra, és mindent feltett az ezüstre. Elhagyja a McLarent, egy folyamatosan bizonyító, győztes csapatot, hogy a Mercedesnél harcoljon. Ha ez a döntés rosszul sül el, talán egész életében bánni fogja.”

A szabadúszó Joe Saward sem látott semmi esélyt a sikerekre: „Hamilton nem sokat tud az F1-történelemről, így nem is tanul mások hibájából. Ha a Mercedes beletrafál, akkor majd ő tűnik okosnak, de attól tartok, ez ugyanolyan döntés, mint amikor James Hunt a Wolfhoz, Jacques Villeneuve a BAR-hoz vagy Niki Lauda a Brabhamhez igazolt át. A történelem arra tanít, hogy nem hagysz el egy győztes F1-es csapatot – legfeljebb egy másik győztes kedvéért.”

Útravalóként pedig a korábbi versenyzőktől is kapott néhány kioktató mondatot, mint például Allan McNishtől: „Nem hinném, hogy Lewis 2013-ban versenyt nyerhet, sőt, afelől is kétségeim vannak, hogy a Mercedes autója 2014-ben elég jó lesz. Egy ilyen nagy fejlesztés könnyen beletelik jó néhány évbe. Csak nézzük meg, mi történt Jacques Villeneuve-vel, miután a vb-címe után csatlakozott a BAR-hoz. Egyetlen versenyt sem nyert. Lewis szerencsejátékot játszik.”

Ilyen „támogató” hangulatban csatlakozott tehát Hamilton a Mercedeshez, de a csapat 2014-es terveit, szakemberbrigádjának bővítését és hosszú távú vízióját figyelve igenis hitt új istállójában. A 2012-es vergődés után természetesen nem lehetett egyik napról a másikra csodát várni, ám ez volt az az időszak, amikor a Mercedes elnöksége végre a többi nagy csapathoz hasonló költségvetést különített el az F1-es projektre, így már a 2013-as év is sokkal biztatóbban kezdődött. Noha a Red Bull dominanciája tovább folytatódott, a Mercedes és a McLaren között megfordult az erősorrend, így a 2008-as világbajnok hirtelen már nem is tűnt olyan ostobának, mint azt sokan az évad előtt láttatták. Kritikusainak már a második futamon az arcukra fagyott a mosoly, amikor a dobogón zárt, korábbi csapata, a McLaren pedig a pontszerzésért is vért izzadt. Hamilton végül egy győzelemmel és további négy dobogós helyezéssel az összetett negyedik helyén fejezte be az idényt, miközben előző csapata a dobogó közelébe sem került. A konstruktőri bajnokságban a Mercedes a második, míg a McLaren csak az ötödik helyen végzett, így a csapatváltás igenis jól sült el – ám az igazság pillanata még váratott magára, hiszen Hamilton célja nem a wokingiak legyőzése, hanem a világbajnoki cím volt.

A brit pilóta szempontjából minden biztatóan alakult a radikális szabályváltozások miatt fontos mérföldkőnek számító 2014-es év előtt, egyedül az zavarhatta valamelyest, hogy a gokartos időkből már jól ismert Nico Rosberg nem maradt le tőle annyira, mint várni lehetett. Első közös évükben a német pilóta egy futamgyőzelemmel többet szerzett nála, és pontok tekintetében is csupán 18-cal gyűjtött kevesebbet. Hamiltont mindenesetre ezzel együtt is kizárólag az érdekelte, hogy a Mercedes beváltsa ígéretét, és a turbó hibridmotorok korszakában az erősorrend élére törjön. Az első biztató visszajelzést ezzel kapcsolatban a kiváló téli teszteredmények szolgáltatták, Hamilton szívéről azonban csak az első 2014-es időmérőn esett le a kő, amelyen lazán megszerezte a pole pozíciót. Bár technikai hiba miatt már a rajt után kiesett, Rosberg elképesztő fölénnyel megszerzett győzelme minden kétséget kizárt: a turbó hibrid érában az ezüstnyilak uralma következik.

A Hamilton csapatváltását oly hangosan kritizálók hirtelen nagyon elcsendesedtek, és sápadtan figyelték, ahogy a brit megnyeri a szezon második, harmadik, negyedik, aztán ötödik versenyét is, magabiztosan robogva a világbajnoki cím felé. Persze ekkor még sok futam hátravolt, és Rosberg folyamatosan ott loholt a nyomában, minden apró hibájára kegyetlenül lecsapva. Érdekes, hogy közösen töltött gokartos idényük és bajnoki harcuk után az F1-es trófeá­ért vívott küzdelmük is hasonlóan alakult, mely során Hamilton fölénye rajzolódott ki ugyan, de korántsem olyan domináns formában, mint például Michael Schumacher egyeduralma során. Kettejük 2014-es párharca ugyanakkor így is csak a technikai hibák és az idényzárón kiosztott dupla pontok miatt húzódott el az utolsó futamig. Abu-Dzabiban aztán a brit már nem ismert kegyelmet, és megszerezte második világbajnoki címét – méghozzá 11 futamgyőzelemmel. A 2012-es „szerencsejáték” már ekkor messzemenőkig kifizetődött, pedig hol volt még a vége?

A Mercedes fölénye akkora volt a többiekkel szemben, hogy mindenki előre borítékolta a 2015-ös dominanciát, és az ezüstnyilak nem is okoztak csalódást. Hamilton már az idénynyitót megnyerte csapattársa előtt, és bár Malajziában Sebastian Vettel, valamint a Ferrari legyőzte őket, hosszú távon a maranellóiaknak megint semmi esélyük sem maradt a bajnoki címre. Ezúttal Nico Rosberg is csak ideig-óráig tartotta magát a trófeáért zajló küzdelemben, ellenfele viszont nem tette meg neki azt a szívességet, hogy rendszeresen hibázzon, ráadásul technikai hiba miatt is csupán egyszer esett ki. A német versenyző ugyan ebben az idényben is sokszor megkeserítette Hamilton életét, összességében viszont nem lehetett kérdés, melyikük nyújtott jobb teljesítményt, így a bajnoki harc már három futammal a vége előtt eldőlt. A brit klasszis beteljesítette élete egyik nagy álmát, és beérte vb-címek tekintetében a háromszoros világbajnok példakép Ayrton Sennát, ráadásul további tíz futamgyőzelemmel javította statisztikáit.

„Valószínűleg Sebastiannak mindig is Michael rekordjai jártak a fejében, mert honfitársak, nekem viszont a kezdetektől az volt az álmom, hogy eljussak Ayrton szintjére világbajnoki címek tekintetében – mondta boldogan a háromszoros bajnok. – Noha nem ugyanabból az országból származunk, mindig is ő volt az, aki inspirált engem fiatal versenyzőként. Valójában nem is tudom, mi lehetne a következő célom, hiszen senki más nincs az F1-történelemben, akit utol szeretnék érni. Igazán bensőséges és kegyeletteljes élmény elérni Ayrton rekordjait, aki olyan sokat jelent nekem.”

(A következő részben: Schumacher nyomdokain)