Niki Lauda beperelné az anyját, mert túl korán szülte meg

 

„Egy Laudának az újságok gazdasági, nem pedig a sportrovatában kell szerepelnie.”

 

Összeállításunkat rendhagyó módon nem Niki, hanem Hans Lauda egyik mondatával indítjuk, a nagyapa és unokája közötti kibékíthetetlen ellentét ugyanis alapjaiban határozta meg a későbbi versenyző életét. A kis Niki Bécs egyik legbefolyásosabb, leggazdagabb családjába született 1949. február 22-én, ám a jólétnek súlyos ára volt. Hogy a Lauda névre a legkisebb árnyék se vetüljön, szülei és nagyszülei óriási szigorban nevelték, ami a gyerekként is erős egyéniség Nikit nagyon rosszul érintette. Nem értette, miért erőltetnek rá olyan nemesi szokásokat, mint a lovaglás, miközben őt az autók érdekelték, és attól is a falra mászott, hogy már kiskorában megmondták neki, folytatnia kell a családi hagyományt, és gazdasági, pénzügyi területen kell majd helytállnia. A számára idegen közegben sokszor tudatosan távol maradt még a karácsonyi vacsoráktól is, az utolsó cseppet a pohárban az jelentette, amikor befolyásos nagyapja meghiúsította első szponzori szerződését azzal a bécsi bankkal, amely a versenyzését támogatta volna. Ezután soha többé nem állt szóba a családfővel.

„Az egész életem olyan volt, mint a szerencsejáték. Mindig kockáztattam, így nem is érzem szükségességét, hogy kaszinóba járjak.”

Miután nagyapja keresztbe tett neki, Niki Lauda valóban őrült hazárdjátékba fogott, mert elképesztő összegű banki hiteleket vett fel versenyzői pályafutása finanszírozására. Sajátos logikája szerint ha egy versenyző nem hisz magában, kár is folytatnia karrierjét, ha viszont meg van győződve arról, hogy a legjobbak közé tartozik, előbb-utóbb úgyis eljön a nagy áttörés, így vissza tudja fizetni a tartozást. Ezzel az okfejtéssel csak az a probléma, hogy a hitelezők türelme is véges, a technikai sport világában pedig ezernyi külső körülmény befolyásolja az eredményességet a tehetségen kívül, így Lauda szép lassan olyan adósságválságba sodródott, amelyből nemigen látszott kiút. Mivel családjára nem számíthatott, voltak pillanatok, amikor az öngyilkosságot látta egyetlen megoldásnak, harmadik F1-es idényében viszont végül a középcsapat BRM színeiben is fel tudta kelteni Enzo Ferrari érdeklődését, és miután 1974-ben szerződést kapott tőle, egy csapásra megoldódtak az anyagi gondjai is.

„Tudatosítanunk kellett magunkban, hogy a következő nap már lehet, hogy nem leszünk itt. Éppen ezért gyorsabban, intenzívebben éltük az életünket.”

Bár Lauda korántsem tartozott az olyan playboyok közé, mint például James Hunt, a rá leselkedő veszélyek miatt igyekezett úgy élni, ahogy neki tetszik. Nem futott tiszteletköröket, nem játszotta a jó fiút, és brutálisan őszinte volt mindenkivel – még ha emiatt sokan meg is orroltak rá. Érdekesség, hogy amikor 1974-ben megérkezett a Ferrarihoz, az elkényelmesedett olaszoknak éppen erre a nyers, modortalan stílusra volt szükségük ahhoz, hogy ráébredjenek, elszaladt mellettük a világ. A szerelők álla leesett, amikor Lauda a nagy Enzo Ferrari jelenlétében nemes egyszerűséggel „szarnak” minősítette az autót, ám visszajelzéseinek köszönhetően a csapat hamar visszatalált a győztes ösvényre, és 1975-ben a versenyző meg is nyerte a világbajnokságot az olaszokkal. Nyers stílusa és „élj a mának” hozzáállása nagyon kifizetődő volt az F1 világában.

„Mivel szakmám szerint a jobb lábamból élek, nem érdekel, hogyan nézek ki. Így fest egy ember, aki ötven másodpercen keresztül égett a lángok között. Ha ezzel valakit megriasztok, hát így járt.”

 

A Formula–1 új sztárja jó eséllyel pályázott az 1976-os vb-címre is, a Nürburgringen viszont akkora balesetet szenvedett, hogy abba talán bárki más belehalt volna. Autója egy balkanyarban a falhoz csapódott, majd azonnal lángra kapott, az égő roncsból bátor és hősies versenyzőtársai mentették ki majd' egy perc után. Nagyon súlyos égési sérüléseket szenvedett, a belélegzett káros anyagok szétroncsolták a tüdejét – állapota miatt a kórházban a pap már az utolsó kenetet is feladta neki. Lauda bevallása szerint ez annyira feldühítette, hogy megfogadta, csak azért is életben marad. A kritikus napokat valóban átvészelte, majd a bajnoki cím reményében hihetetlen tempót erőltetett magára a rehabilitáció alatt is. Amikor alig negyven nappal később ijesztően égett arccal, vérző sebekkel megjelent az Olasz Nagydíj helyszínén, sokan elszörnyedtek a látványától, ő azonban visszaült az autóba, és egészen az utolsó futamig harcolt a vb-trófeáért.

 

„Elegem lett abból, hogy körbe-körbe furikázok, mint egy hülye.”

 

Az amúgy is rideg és nyers Laudát még inkább megkeményítette a borzalmas baleset, így talán a korábbiaknál is modortalanabbul viselkedett bizonyos helyzetekben. Még saját bukása után is azt mondta, hogy ő a bajtársai helyében biztosan nem állt volna meg a lángoló autó mellett, mert ahogy fogalmazott: „Versenyző vagyok, nem pedig tűzoltó, és azért fizetnek, hogy vezessek, nem azért, hogy leparkoljak.” Hiába a futamgyőzelmek és a sikerek, csak idő kérdése volt, mikor romlik meg kapcsolata a szintén erős egyéniség Enzo Ferrarival. A főnök a balesete után több sértő megjegyzést is tett Laudára, aki így legnagyobb részt dacból hajtott az 1977-es bajnoki címre, amelyet két futammal a vége előtt biztossá is tett. Ekkor csapot-papot otthagyva távozott a Ferraritól. De 1979-es visszavonulása még emlékezetesebbre sikerült, mert akkor már a Brabham versenyzőjeként az idény utolsó előtti futamhétvégéjén döntött úgy, hogy befejezi. Még folyt a Kanadai Nagydíj szabadedzése, amikor Lauda a pályáról visszatért a garázsba, kiszállt az autójából, majd egyszerűen hazament, mondván, megunta a körözgetést.

 

„Az autó fara kitört, a motor leégett, a versenyző kiugrott, én meg azt mondtam magamban: hát ez király!”

 

A végletek embere visszavonulása után sem hazudtolta meg önmagát, hiszen sokáig arra sem vette a fáradságot, hogy a tévében megnézze a versenyeket. A hétfői lapokban elolvasta a futamok végeredményét, aztán foglalkozott tovább saját légitársasága fejlesztésével. Jó ideig biztos volt benne, hogy többé semmi köze sem lesz az F1-hez, ám amikor az ORF meghívta szakkommentátornak az 1981-es Osztrák Nagydíjra, bevallotta, a balesetek látványa magával ragadta. Nem sokkal később egy monzai teszten látta John Watson kicsúszását, ami még inkább fellobbantotta benne a tüzet. Ekkor a McLarent irányító Ron Dennis már csábítgatta egy ideje, de groteszk módon csak a balesetek hatására mondott igent, 1984-ben pedig megszerezte harmadik világbajnoki címét is. Versenyzőként egy évvel később fordított hátat végleg az F1-nek, de a sorozat ezután is fontos szerepet töltött be az életében.

„Elnézve a mai versenyzők fizetését, ha amerikai lennék, valószínűleg beperelném az anyámat, hogy túl korán szült meg.”

Lauda hivatalos szerepkörben előbb a Ferrari tanácsadójaként, majd a Jaguar csapatfőnökeként dolgozott tovább rövid ideig a boxutcában, legjobb „újkori” beszólásait azonban szakkommentátori munkájának köszönhetjük. A háromszoros világbajnok 1996 és 2017 között fogta a német RTL mikrofonját, nem ritkán magára haragítva versenyzőket, csapatokat, menedzsereket. A nézők persze imádták őszinte stílusáért, éppen ezért is fogadták szomorúan, hogy Lauda tavalyelőtt gondolt egyet, és a szezonzárón élő adásban jelentette be, többet ne számítsanak szolgálataira. Mivel 2012 óta vezetőségi szerepet tölt be a Mercedesnél, valamennyire érthető volt, hogy a hetvenhez közeledve már nem akart kétfelé szakadni a paddockban, de szerencsére az interjúk során így is mindig akad egy-egy ütős megjegyzése. Tavaly nyári tüdőtranszplantációja után az F1 teljes közössége visszavárja, hiszen utánozhatatlan személyisége, egyedi stílusa és bámulatos múltja miatt mindenkinek megtiszteltetés a társaságában dolgozni.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. március 2-i lapszámában jelent meg.)