Spanyol arany, avagy a Nationalelf megbukott a Torresteszten

El Niño megcsinálta. Egy „kölyök” átírta a futball – Gary Lineker által kreált – alaptörvényét, miszerint a végén mindig a németek nyernek. Fernando Torres a 33. percben aláemelt a labdának, ami nagy magányában pattogott a német gólvonal mögé. Másfél óra múlva pedig már a spanyolok történetük második Európa-bajnoki címüket ünnepelhették.

Pedig a találkozó első tíz perce egyértelmű német fölényt hozott. A spanyolok némiképp megilletődötten játszottak Joachim Löw félelmetes armadája ellen. Szinte az összes német játékos duzzadt az önbizalomtól, egyedül Miroslav Klose lába (később a Carlos Marchenával való ütközéskor a férfiassága is) remegett meg. A lengyel származású csatár egyedül vezethette volna a kapura a labdát a 3. percben, de túlságosan hosszan szöktette magát, így az első igazán nagy helyzet kimaradt.

Az ijedt nyuszika képében tetszelgő hispán csapat aztán az első negyedóra elteltével hirtelen vad oroszlánná vált. A mélynövésű spanyol középpálya remekül szűrte meg a Michael Ballack vezette német támadásokat, s a pálya közepét szinte teljesen megszállva irányítása alá vonta a játékot.

A 33. percben aztán a mezőnyfölény góllá is érett. Alig tízperccel azután, hogy Torres telibe fejelte a kapufát (természetesen a labdával), megkerülte az életében még ilyen lassan nem futó Philipp Lahmot, és a kimozduló Jens Lehmann lába fölött a kapuba emelt. 0–1

A Torresteszten megbukó német válogatott persze nem tört totálkárosra, s az első félidő utolsó perceiben ismét a spanyol kapu elé szorította Xaviékat. Siker azonban nem koronázta a próbálkozásokat, jöhetett a pihenő – hátrányban.

A szünetben aztán a Nationalelf futballistái megitták az ilyenkor szokásos vért, s a második félidő első pillanataitól kezdve felborították a pályát. A 60. percben Ballack majdnem egyenlített, de kapáslövése nem sokkal a kapu mellé ment.

Látva a német erődemonstrációt a torna előtt a legtapintatosabb véleményformálók által is csak szenilisnek nevezett Luis Aragonés cserére szánta el magát. A középpályát átlagban 25 százalékkal „megemelve”, azaz Cesc Fabregas helyett Xabi Alonsót a pályára küldve stabilizálta csapatát, így a 65. perctől a spanyol kontrákban újra benne volt a gólveszély.

A mérkőzés utolsó szakaszában már a hispánok álltak közelebb az újabb gól megszerzéséhez. Előbb Torres lépett ki óriási helyzetben, de Lehmann talán ha öt centivel előbb ért a labdához, majd Marcos Senna maradt le az előbb említett távolsággal Daniel Güiza középre fejelt labdájáról.

Az eredmény azonban már nem változott, az erejével teljesen elkészülő Nationalelf ellen a spanyol válogatott megérdemelten nyert, és 1964 után ismét Európa-bajnoki győzelmet ünnepelhetett.

SOMLÓVÁRI DÁVID