Nyolc horvát futballsztár

Robert JarniRobert Jarni

Az 1998-ban világbajnoki bronzérmet szerzett horvát válogatott középpályása, 2002-ben fejezte be pályafutását. Jarni 81-szer szerepelt a horvát válogatottban, amivel 2006-ig csúcstartó volt hazájában. A 44 éves, csáktornyai születésű ballábas játékos több olasz és francia csapat ajánlatát bírta, mégis a visszavonulás mellett döntött.

Jarni 81 válogatottbeli mérkőzésén egyetlen gólt lőtt, mégpedig az 1998-as vb németek elleni negyeddöntőjében (3–0) Andreas Köpkének (a teljes igazság kedvéért jegyezzük meg, hogy ehhez a gólhoz szükség volt a német kapus hibájára is). Az 1998-as és a 2002-es világbajnokságon, valamint az 1996-os Európa-bajnokságon oszlopos tagja volt minden idők legjobb horvát csapatának. A pályafutása során az MTC Cakovec, a Hajduk Split, a Bari, a Torino, a Juventus, a Betis, a Real Madrid, a Las Palmas és a Panathinaikosz együttesében rúgta a labdát.

Visszavonulása után futsalozott, horvát válogatottságig is vitte.

Robert Kovac

A horvát Robert Kovac a régi sulis középhátvédvonal egyik legjelesebb képviselője volt, még ha bizony stílusa és jó maga fölött nem is szálltak el nyomtalanul az évek. Bátyja, Niko szintén sokszoros válogatott labdarúgó. A testvérpár Berlinben született, horvát származású vendégmunkások gyermekeként.

A Rapide Wedding és a Hertha Zehlendorf után Robert a Nürnbergbe került, ahol Samuel Kuffour mellett játszhatott a védelemben, majd egy idény után a Bayer Leverkusen igazolta le, 430 ezer mai euróért. A gyógyszergyáriak Holger Fach utódjaként számoltak vele a védelem közepén. Kovac egyre megbízhatóbban futballozott, így – bár állítólag elgondolkodott a német válogatottságon is – 1999 áprilisában bemutatkozhatott a megfiatalított horvát válogatottban.

Testvérével együtt jó egy évtizedig kezdőembernek számítottak nemzeti csapatukban, 2002 és 2008 között két-két világ- és Európa-bajnokságon is megfordultak. R. Kovacot akkoriban a Bundesliga legprímább védői tartották számon, kétszer az Év csapatába is bekerült. Rainer Calmund, a Leverkusen excentrikus elnöke egyenesen a világ legjobb emberfogójaként aposztrofálta. Ha ez némileg túlzásnak is tekinthető, 2001-ben 8.25 millió eurót fizetett érte (mármint Kovacért) a Bayern, és a családegyesítés kedvéért Niko is oda igazolt a HSV-ból.

Hősünk a bajor klubbal sikert sikerre halmozott, bajnok és Világkupa-győztes lett, de a portugáliai Eb után szép lassan kikopott klubcsapata kezdőjéből. Fabio Capellónak lassúsága és körülményessége ellenére is megfelelt, így aztán a Juventushoz igazolt. Utolsó németországi idényében a hátvédranglistán az előkelő hatodik helyen végzett, pedig rengeteg kritikát kapott a szezon alatt, őszintén szólva ritkán ok nélkül.

Rendre a BL végjátékaiban mutatkoztak meg legélesebben hiányosságai: 2004-ben a Real Madrid, egy évre rá a Chelsea ellen nem állt éppen a helyzet magaslatán. A Juventusnál viszont a Ferrara, Montero, Iuliano trióhoz képest kimondottan fiatalosnak és fürgének hatott Kovac mozgása. A zebrák drukkerei nem fogadták kitörő örömmel érkezését, pedig miután a 2006-os világbajnokságon kitűnően futballozott, követte a klubot a Serie B-be is.

2007 nyarán vissza is tért a Bundesligába, a Dortmundhoz, ahol egykori leverkusenes társával, a szintén nem serdülőkorú Christian Wörnsszel alkotott egy igazán rutinos védelmi duót, miközben a válogatottban is alaptag maradt. A 2008-as kontinenstornán stabil teljesítménnyel búcsúzott a nemzetközi labdarúgástól, testvérével, Nikóval egyetemben, majd 2009 januárjában hazatért a Dinamo Zagrebhez, és onnan vonult vissza 2010 nyarán, 36 esztendősen. A válogatottban 84 alkalommal szerepelt.

Dario Simic

Dario Simic, a Pitbullnak is nevezett sokoldalú hátvéd minden idők egyik legjobb horvát védője volt, bár nem tudta azt a pályát befutni, amit az ezredforduló környékén jósoltak számára. A Dinamo (akkor még Croatia) Zagreb neveltjeként klubrekordot döntve már 16 évesen bemutatkozhatott a profik között az 1975-ös születésű bekk, majd öt bajnoki és négy kupaaranyat szerzett szeretett egyletével.

Húszéves korától stabil tagja a válogatott keretnek, részt vett már az angliai Európa- és a franciaországi világbajnokságon is, előbbin epizód-, utóbbin főszerepet vállalva. Ezért is adott érte az akkoriban (is) internacionális csapatot építő Inter 11 millió eurót. Marcello Lippi eleinte játszatta is a kemény konkurencia (Laurent Blanc, Cyril Domoraud, Salvatore Fresi, Michele Serena, Ivan Córdoba) ellenére is, de utódja, Héctor Cúper nem bízott Simicben, el is adta a Milannak ötmillió euróért.

Új klubjában több-kevesebb szerepet kapott kollégái sérülékenységének függvényében, de az mindenképpen mellette szólt, hogy a védelem összes posztján bevethető volt. A válogatottban viszont alapember maradt egészen 2008-ig, ma is ő tartja a pályára lépési rekordot a horvát nemzeti csapatban.

A kétszeres BL-győztes Simic százszor húzhatta magára a címeres mezt, három-három Eb-n és vb-n megfordulva. Bár több olasz, orosz és angol középcsapat is bejelentkezett érte, némileg meglepő módon nem adták el egészen 2008-ig, amikor is a Monaco „kapta meg", ingyen. Első hercegségbeli szezonjában annyi bajnokin játszhatott, mint hat éve soha, de a következő idényre kiszorult még a keretből is. 2010 áprilisában haza is engedték a Dinamóhoz, hogy pár hónap múlva ott fejezze be karrierjét, 34 esztendősen, és hogy felkészüljön az edzői pályára. Öccse, Josip szintén válogatott futballista volt egykoron.

Davor Suker

A horvát gólzsákról bővebben itt olvashat!

Zvonimir Boban

Sokak szerint minden idők legjobb horvát labdarúgója köszönt el a horvát függetlenség napjának és saját 34. születésnapjának előestéjén hősünk személyében. Zvonimir Boban 1968. október 8-án látta meg a napvilágot a dalmát-hercegovinai határon fekvő Imotskiban, egy hercegovinai családban.

Mivel falujában nem volt korosztályos csapat, a szomszédos Runovicsi Mracsajban kezdett el futballozni tízéves korában. A környék hagyományosan a Hajduk Split szurkolótáborának bázisa, ezért természetes volt, hogy ő is a spliti sztárcsapatnál próbálkozott 13 évesen. Mivel az egyik edző „túl vékonynak" találta lábait, édesapja átvitte a zágrábi Dinamóba a növekvő focipalántát, oda, ahol a bátyja, Drazen is játszott.

Tizenhat éves volt, amikor Tomislav Ivic felvitte őt a felnőttek közé, tizenhét, amikor debütált a nagycsapatban. Ez már Miroslav Blazevic keze alatt történt. Blazevic edzősködése legjobb futballistájaként emlegeti Bobant, akire már 19 évesen rábízta a csapatkapitányi karszalagot.

Már túl volt az U20-as világbajnoki címen és a jugoszláv nagyválogatottbeli debütáláson, amikor 1990 májusában, egy Dinamo Zagreb–Crvena zvezda meccsen megütött egy rendőrt, aki a horvát csapat szurkolóit csépelte. Ekkor már nagyon feszült volt a politikai helyzet Jugoszláviában – sokan e meccsben és „utójátékában" látják a délszláv háború kitörésének közvetlen okát! –, nem csoda, hogy Bobant Belgrádban „leusztasázták". A csoda inkább az, hogy nem örökre, hanem csak nyolc hónapra szóló eltiltást kapott. Végül csak nyolc meccset kellett letöltenie, és mivel Jugoszlávia abban a formájában megszűnt, Boban 1990 decemberében már bemutatkozhatott a horvát nemzeti csapatban. Boban útja hamarosan a Milanba vezetett, alig 1.5 millió mai euróért. Az olasz sztárcsapat ugyan kölcsönadta a Barinak, majd egyenesen meg akart válni tőle, de ő hajthatatlan maradt, mindenáron ki akarta tölteni a szerződését. Érdemes volt makacskodnia, hiszen – többek között – BL-győzelmet és négy bajnoki címet nyert a lombard csapattal, mi több, ő lett a piros-feketék százéves történetének legtöbb trófeát szerző külföldi játékosa.

Rövid ideig játszott a Celta Vigóban is, ahová 2001 nyarán igazol ingyen, de hamar ráunt az állandó csereszerepre, és inkább elköszönt a következő nyáron, hogy zágrábi egyetemi tanulmányaira összpontosíthasson. A (z akkor még leendő) bölcsész egy zágrábi Horvátország–Világválogatott mérkőzésen búcsúzott a profi labdarúgástól, többek között Rivaldo, Marco van Basten és Lothar Matthäus tapsától övezve. Később felcsapott sportújságírónak, majd szeretett volna szövetségi elnök lenni. Jelenleg bártulajdonosként és olaszországi szakkommentátorként keresi kenyerét.

Zvonimir Soldo

A zágrábi születésű Soldo a Lokomotiva Zagrebben kezdte karrierjét, majd innen szemelte ki magának 1987-ben a kor talán legjobb horvát klubcsapata, az NK Dinamo Zagreb – ahonnan 1990-ben az Inker Zapresichez került, mivel a három év alatt egyetlen egyszer sem játszhatott a nagyok között... A kiscsapatnál 23 évesen végre beindult szekere: a később szintén Bundesliga-játékos Sladjan Asaninnal karöltve óriási meglepetésre kupagyőzelemre vezényelték a kiscsapatot.

1994-ben visszahívták hősünket egykori klubjába (erre megszakította jogi egyetemi tanulmányait), s az ezüstöt hozó első év után a másodikban duplázni tudtak. Ebben az évben, áprilisban a szlovákok ellen a válogatottban is bemutatkozhatott, hiszen remek játékával alapember lett a bombaerős klubcsapatában. Ott lehetett „új" országa első nemzetközi tornáján is, az 1996-os angliai Eb-n: az első két mérkőzésen csereként, a portugálok ellen kezdőként léphetett pályára.

Mivel ekkor már 29 éves volt, azaz lassan karrierje vége felé közeledett, külföldre igazolt: a német VfB Stuttgart benne látta a két legendás világbajnok, Guido Buchwald és a brazil Dunga utódját a középpálya védekező szekciójában. Az egymillió euróért horvát a középpályán a zseniális Kraszimir Balakov helyett ő végezte el a piszkos munkát, hatalmas futómennyiségével megteremtette az alapokat a mágikus háromszög, a Balakov, Élber, Bobic alakzat tagjainak a támadójátékhoz. A sikerek sem maradtak el: első évében megnyerték a Német Kupát, a következőben KEK-döntőt játszhattak. Legnagyobb sikerét 31 évesen érte el: a France '98-on bronzérmes lett. A románok elleni meccset kivéve az összest az utolsó percig végigjátszotta, arról az egyről is csak két sárgája miatt hiányzott.

A torna után a Bundesliga egyik legjobb vízhordója maradt, 1997-ben, 2003-ban, 2004-ben és 2005-ben is tagja lett év csapatának tagja lett a Bundesligában, és könnyedén kiszorított Lisztes Krisztiánt is. Két nagy tornát kihagyva ott lehetett a 2002-es enyhén nosztalgikus horvát vb-csapatban, amely után 61 válogatottsággal a háta mögött végképp a szögre akasztotta a kockás válogatott mezt. Klubsikerekkel kárpótolhatta magát: a Junge Wilde, a vad fiatalok Felix Magath kezei alatt a bajnokság meghatározó erejévé nőtték ki magukat, és egyszer bajnoki ezüstig jutottak!

36 évesen lejátszhatta élete első BL-találkozóját, sőt, a bajnokságban négy, a legrangosabb kupában egy találatot szerezve pályafutása leggóldúsabb szezonját zárta – 37 éves fejjel! 2004 nyarán egy évvel meghosszabbította szerződését, majd decemberben még egy évvel megtoldották kontraktusát a fantasztikus akaratát megjutalmazva. 2005 januárjában átesett egy vesekő-műtéten, végül 2006 nyarán vonult vissza, közel 40. születésnapjához. Manapság edzőként dolgozik, a Dinamo Zagrebnél és a Kölnnél is megfordult már.

Robert Prosinecki

Az üvegtérdű zseniről bővebben ide kattintva olvashat.

Aljosa Asanovic

Az 1965-ös születésű középpályás karrierje során igazi világvándor volt, ugyanis megfordult a Hajduk Split, a Metz, a Cannes, a Montpellier, a Valladolid, a Derby County, a Napoli, a Panathinaikosz, az Austria Wien és a Sydney United együtteseiben, majd nevelőklubja, a Hajduk színeiben akasztotta szögre 2002-ben. Háromszor húzhatta magára a jugoszláv válogatott mezét, majd legnevesebb társaival egyeztetve a nagy szétesés után ő is a horvát nemzeti csapathoz „igazolt".

Az 1996-os Eb-n és az 1998-as vébén szerzett magának nemzetközi elismertséget, és bizony a válogatottban (62-szer szerepelt itt) sokkal jobban ment neki, mint klubjaiban, ma is kizárólag az utóbbiban elért sikerek miatt emlékezünk rá. Jelenleg a horvát válogatott másodedzője két egykori csapattársával, Nikola Jurceviccel és Marijan Mrmiccel egy harmadik, Slaven Bilic alatt.

Zlatko Kranjcar

Olvassa el a remek szakember 2006-os vb-adatbankját!

Dado Prso

A 2004-es Eb horvát sztárjáról ide kattintva olvashat.