Így működik a spanyol és az olasz „agy”: Xavi 132/141, Pirlo 60/75

 

Röviden foglaljuk össze, mi az, ami a tegnapi két mérkőzés alapadataiból leszűrhető: az olasz–horvát összecsapás első félidejének végén a squadra azzurra nagy fölénybe került (kapura lövéseinek majd’ fele, 15-ből 7 a 31. perc és a szünet között időszakra esett), aminek köszönhetően meg is szerezte a vezetést. A második félidő eleje azonban fordulatot hozott, az olaszok visszavettek, és a horvátok nemcsak labdabirtoklásban (az egész meccset tekintve 51:49 százalék az olaszoknak), de támadási aktivitásban is átvették a kezdeményezést. Az egyenlítő gól után pedig az olaszoknak kevés idejük maradt, hogy újítani tudjanak, a kapu elé gyakorlatilag nem értek oda.

A spanyolok meccsére sok szót vesztegetni nem érdemes: alighanem egyik elemzés sem tudja visszaadni azt a fölényt, amely nyilvánvalóan látszott, és amellyel a Del Bosque-csapat uralta a találkozót az írek elleni 4–0 alkalmával – legyen elég annyi, hogy a spanyol tikitakitól gyakorlatilag még az InStat pontospassz-számlálója is „kiakadt”.

Bár ahogy az első forduló, a horvátok elleni eredmény is azt mutatta (1–3), hogy Írország egyik csoportbeli társával sincs igazán egy súlycsoportban, mégis érdekesnek találtuk megnézni, hogy azok a spanyol és olasz kulcsemberek, amelyek az első mérkőzésen nagyjából kioltották egymást, miként teljesítenek egy más típusú ellenféllel szemben, egy teljesen más attitűdöt megkívánó összecsapáson.

A VÉDELEM OSZLOPA: PIQUÉ ÉS DE ROSSI

A spanyol védelem közepén Carles Puyol távollétében természetesen megkérdőjelezhetetlen Gerard Piqué és Sergio Ramos helye, de ha a Barcelona csapatkapitánya ott is lenne az Eb-n, annak a kezdőcsapatból alighanem egyébként is Álvaro Arbeloa lenne a kárvallottja. Piqué nem futott túl jó szezont a Barcában, Pep Guardiola több fontos mérkőzésen is kihagyta a csapatból, és helyette a megbízhatóbb Javier Mascheranóval pótolta, ám az írek elleni összecsapáson Piqué nagyszerűen játszott, és megmutatta, miért nagy erőssége ő még a spanyol válogatottnak is, ha kellő motivációval lép pályára. Szögezzük le rögtön: nem elsősorban a kulimunkája miatt.

Mert tegnap hátul Piquének bizony nem sok dolga akadt: aktív játékba avatkozásai közül 116-ot jelzett a rendszer, ebből 29 volt védekező jellegű, míg 87 támadó (összehasonlításképp: az olaszoknál Giorgio Chiellininél ezek a számok: 98, 46, 52), utóbbi kimagaslóan sok egy középső védőnél. Védekezésben megoldotta a feladatát, sok párharcot vállalt és annak többségét meg is nyerte (23/15, Ramos csak 11/6), ráadásul ezen felül extrákkal is jelentkezett: háromból három sikeres csellel, a csapaton belül a legtöbb labdaszerzéssel (10 szabad labda begyűjtése, 16 az ellenféltől) és két kapura lövéssel.

Gyengeségére mindössze a passzjáték mutatott rá: David Silva és Fernando Torres mellett mindössze ő zárt kilencven százalék alatt hatékonysággal (70/62, 89 %). Összességében Piqué azonban így is nagyszerűen játszott, feltűnésével többször veszélyeztetett az ellenfél tizenhatosán belül vagy előtt is, ami pedig olyan fegyver, amely ugyan nem alapvetés egy középső védőnél, ám kiválóan rámutat a spanyol válogatott erejére. Azzal a technikával és fejjátékkal, amivel ő rendelkezik, más csapatba akár támadóként is beférne (na jó, a sebességén nem ártana kicsit turbózni), nem véletlen, hogy vészhelyzetben mind Pep Guardiola, mind Vicente Del Bosque számol vele elöl is, s ilyen extrákat azért kevés védő tud nyújtani.

Hogy extrákra képes, azt megmutatta már Daniele De Rossi is, akit a spanyolok elleni meccs után több szakember, köztük José Mourinho is dicsért. A Roma középpályásból lett középső védője a horvátok ellen is sallangmentesen látta el a feladatát, azonban érdekes módon a hátsó szervezőkészsége a gyengébb, jobban visszazáró ellenféllel szemben kevésbé érvényesült: kevesebb passza volt (a spanyolok ellen 58, a horvátok ellen 47) és hatékonyságban is visszaesett (88 %, ill. 83 %). Tegyük hozzá ugyanakkor gyorsan: pozíciója ebből a szempontból kiszolgáltatott, és nem az övé az, ahol meg lehet/kell nyerni a meccset.

AZ IRÁNYÍTÓK: XAVI ÉS PIRLO

Az ún. InStat-index a spanyol–ír meccsen Andrés Iniesta mögött Xavi Hernández teljesítményét értékelte a legmagasabbra. A spanyol irányító már-már emberfelettien sokszor találkozott a labdával: 90 perc alatt 141 passzkísérlete volt, amelyből 132 (94 %) sikeres volt, s mindkettővel Eb-rekordot állított fel (a Castrol Index 136/127-es mutatót mért a meccs után). Ez jóval több annál, mint amennyit az írek összesen passzoltak az első félidőben...

S hogy még nem is játszott a legjobb formájában, jelzi, gólt és asszisztot sem jegyzett, bár kulcspassza ezzel együtt is volt, és ötször kísérletezett kapura lövéssel, ám így is bizonyította, hogy a világ- és Európa-bajnok csapat legfontosabb láncszeme. Nem véletlen, hogy minden ellene készülő edző számára a legfőbb kérdés: hogyan állítsuk meg Xavit?

Ha az olaszoknál keressük Xavi alteregóját, akkor csak egy válasz lehetséges: Andrea Pirlo! Lássuk, hogy a vezérszerepe miként is mutatkozott meg a horvátok elleni összecsapáson. Az azzurinál őhozzá köthető a legtöbb passzkísérlet és passz (75/60, Bonucci követi 59/48-cal), ami nyilvánvalóan következik a pozíciójából is, de ennél van árulkodóbb adat is. Az olaszoknál az InStat összesen 10 extra/kulcspasszt jegyzett fel: ebből Antonio Cassano ötöt vállalt, ám csak egy volt pontos, majd utána következik Pirlo, akinek három vállalásából szintén egy volt pontos. Összehasonlításképp: a horvátok részéről mindössze három ilyen megmozdulást jelzett a rendszer (2 sikeres), míg a spanyoloktól 10-et (4 sikeres).

Pirlo csinálta a legtöbb sikeres cselt az olaszoknál (5/5), s ugyan a mezét továbbra sem szereti összepiszkolni (mindössze egy becsúszás, az sem sikeres) és a levegőben sem ő az úr (6 fejes párharc, 2 nyertes), már csak a gólja miatt is kiemelkedett a csapatból. Azt azonban az InStat aktivitási indexe is jelzi, hogy a második félidőre valamelyest visszaesett a teljesítménye. Ezt ugyan nem akarjuk feltétlenül a korára fogni, de rajta mintha jobban fogna az idő múlása, mint a másfél évvel fiatalabb Xavin. Mindenesetre azért összességében úgy tűnik, az olaszoknál továbbra sem az „agyi kapacitás” hiányzik az előrelépéshez.

AKIKET A GÓL MINŐSÍT: FERNANDO TORRES ÉS BALOTELLI

Fernando Torres nem egy Cesc Fabregas: kevesebbet avatkozik játékba, rosszabb hatékonysággal passzol és nem védekezik szinte semmit. Hogy Torres rosszul játszott volna? Nem! A spanyol támadó 15 labdát veszített, és mindössze egyet szerzett, a 4. percben, viszont azzal gyakorlatilag el is döntötte a mérkőzést. Két gólja minősíti – minden további hasztalan. Talán az az egy megmozdulás hiányzott az olaszok ellen is. (Fabregas amúgy csereként beszállva is jól játszott, nemcsak a gólja miatt.)

Lássuk az (egyik) olasz gólfelelőst! Mario Balotellinél mindössze a 13 percet kapó Sebastian Giovinco passzolt rosszabbul a találkozón (41/22, 54 %), de sokat mutat az is, hogy Antonio Cassano másfélszer annyi támadásban vett részt, mint csatártársa (31, ill. 46), s a párharcokban sem remekelt (16/6). Öt kapura lövési kísérlete azt mutatja, jól került helyzetbe, ugyanakkor ezeket követően csak egyszer kellett védenie Stipe Pletikosának. A gólja hiányzott – a mérkőzés megnyeréséhez is.

Összegzésképp. Talán a spanyol és olasz csapat első és második meccse közötti különbségben megragadható a minőségbeli különbség is – a spanyol középpálya olyannyira túlcsordul a klasszisoktól, hogy kapitánya eljuthat arra a(z akár hibás) következtetésre: talán érdemesebb inkább csatár nélkül felállni, ha köztük épp nincs jó formában lévő. A jelenlegi spanyol válogatottban minden poszton találunk nyerőembert, ellentétben az olasszal, ahol van ugyan egy-egy Buffon, De Rossi vagy Pirlo, de hol van már Marcello Lippi dilemmája, hogy tudniillik Pirlo, Perrotta vagy De Rossi, esetleg Totti vagy Del Piero, horribile dictu Barzagli, Materazzi avagy Cannavaro?