Zwack Sándor: Nem lehet kérdés, hogy egy magyar–olaszon kinek szurkolok

– Azt írják rólad, hogy gyerekként kifejezetten szívós, lelkes védő voltál. Felnőttként milyen a kapcsolatod a labdarúgással?
– Firenzében nőttem fel, ahol egy gyerek teniszezik, vízilabdázik, vagy focizik. De a három közül a futball a legfontosabb – kezdte Zwack Sándor –, már-már olyan a város lakóinak, akár egy vallás. A barátaim, osztálytársaim többsége is focizott, így kezdtem el én is játszani a város egyik kisebb csapatában, a Settignanesében. Egy pici, családias klubról van szó, ami legfeljebb azért csenghet ismerősen néhányaknak, mert Federico Chiesa, a Fiorentina és az olasz válogatott szélsője, aki sajnos már a Juventusban játszik, szintén itt nevelkedett. Szerettem játszani, nagyon lelkes voltam, de nem különösebben tehetséges. Amikor beraktak a csapatba annak egyetlen oka volt: olyan voltam, mint egy pitbull. Mindig a kilencest vagy a tizenegyest fogtam. De akkor nagyon. Jó termetem volt, mindig kicsit nagyobb voltam a korosztályom átlagánál, de ez az előny idővel elfogyott. Tizenöt-tizenhat éves lehettem, amikor inkább a tenisz felé fordultam. De a futball és a Fiorentina imádata felnőttként is elkísér mindenhová.

– Mit szólsz a 13. helyen záró Fiorentina teljesítményéhez?
– Nem is annyira erről az idényről érdemes beszélni, mint inkább a legutóbbi három, sajnálatosan gyenge évünkről. A kelleténél sokkal többet kellett izgulni a csapat bennmaradásáért. Ugyanakkor fordulni látszik a klub helyzete. Új tulajdonosa lett a csapatnak. Rocco Commisso Olaszországban született, amerikai üzletember, aki a nyolcvanas években grundolta össze a Mediacom nevű cégét, ami azóta már az Egyesült Államok egyik legnagyobb kábeltévé-szolgáltatója. Az látszik, hogy az üzlethez nagyon ért, minden háttere megvan ahhoz, hogy ismét élcsapattá tegye a Fiorentinát. Az elmúlt időszak a tanulóéve volt, a következő idényekben pedig biztos vagyok abban, hogy előrébb lép a csapat. A fanatikus firenzeiek megérdemelnek egy eredményes klubot az olasz élvonalban.

– Meglepett az Inter bajnoki címe és az elmúlt évtizedben szinte egyeduralkodó Juventus botladozása a Serie A-ban?
– Aki firenzei, az megrögzött firenzei, és mint ilyen, a Juventust nem szeretheti. Hogy nem a szívünk csücske, az egy nagyon enyhe kifejezés. Az, hogy megtört a sorozata, az egész olasz futballnak jó hír. Izgalmas volt az idény, de azt is meg kell jegyezni: a zárt kapus rendezés, a koronavírus rányomta a bélyegét a szezonra. Kíváncsi lettem volna, nézőkkel, miként alakult volna az idény.

– A Zwack budapesti gyára a zöld-fehér IX. kerületben, Ferencvárosban van, hogy fér ez össze a firenzei lila-fehér színekkel?
– Barátokkal keddenként szoktunk összejárni kispályán focizni. Az egyikük Vasas-drukker, illetve akad még egy diósgyőri, a többiek viszont mind fradisták. Többnyire Fiorentina-mezben járok és akkor persze szokták mondani, hogy nem értik, hogy lehet ilyen színeket felvenni. De ez persze csak humor. Ami tény, hogy a Zwack-gyár története mélyen összefonódott Ferencvárossal. Firenze és Ferencváros kicsit hasonlít abból a szempontból, hogy azoknak, akik ott élnek, nem is lehet kérdés, hogy kinek szurkolnak. Az, hogy az FTC egyik legnagyobb magyar riválisa is lila-fehér, csak baráti élcelődés szintjén jön elő.

– A magyar labdarúgó-válogatott jelenlegi szövetségi kapitánya történetesen egy olasz. Beszélgettetek már Marco Rossival? Milyen a viszonyotok?
– Marco ízig-vérig olasz. Az olaszokra pedig két dolog mindenképpen jellemző, bármilyen messze kerüljenek is a hazájuktól, keresik egymás társaságát, gondoskodnak, odafigyelnek a honfitársaikra – összetartanak. A másik, hogy imádnak jókat enni, jó éttermekbe járni. Marcóval is egy olasz étteremben találkoztam először. Többször is szóba elegyedtünk, és mára mondhatom, baráti lett a viszonyunk. Érdekes, hogy a beszélgetéseink során kevésbé a magyar válogatott játssza a főszerepet. Persze az is szóba kerül. Például Szalai Ádámot rengetegszer dicsérte, mindig azt mondja róla, ő az a futballista, aki született csapatkapitány. A tavalyi, Izland elleni Európa-bajnoki selejtezőről megjelent öltözői beszéde alapján bárki megértheti, mire is gondol ilyenkor. Viszont a témáink többsége inkább filozofikus, az élet nagy dolgairól szólnak. Amikor könnyedebb témák felé terelődik a beszélgetésünk, akkor nagyon szeretem a saját játékoskarrierjéről faggatni, például, hogy ki volt a legkeményebb ellenfele az olasz élvonalban. Meg kell hagyni, Marco jó játékos is volt. Nagyon jó embernek és nagyon jó edzőnek tartom. Meglátszik a keze nyoma a válogatotton is, amikor a játékosok felmennek a pályára, érződik, hogy mindenki pontosan tudja, mi a dolga, és ami a legfontosabb, hogy jó a közösség, egy igazi csapatot alkotnak. Ehhez szerintem Marco és az olasz világlátás is nagyon kellett. Karizmatikus figura, akiről csak jókat tudok mondani.

– Rossi mester szereti az Unicumot? A szövetségi kapitány Instagram-oldalán néhány napja megjelent egy poszt, mely szerint meglepték egy, az Európa-bajnokságra készült piros-fehér-zöldbe öltöztetett palackkal.
– Amikor először találkoztam vele, már ismerte az Unicumot. Olaszországban is ismert a márka. Nem mondhatom, hogy nagy fogyasztója volt, de megkínáltam egy Unicum Riservával, és – hogy mondjam – ahogyan az ő munkája a válogatotton, az enyém rajta látszik meg. Mindig mértékkel fogyasztja az Unicumot, de büszkén állíthatom, hogy mára a rajongója lett. Az is természetes volt, hogy az Európa-bajnokságra piros-fehér-zöldbe öltöztetett palackunkból is küldjünk neki.

– Nem ez az első alkalom, hogy sporthoz kötődő, limitált szériás palackokkal készül az Unicum. Akad kedvenced az elmúlt bő tíz évből?
– Nagyon szeretem a Puskás-palackot. Egészen gyönyörűen sikerült. De ez a mostani, Hajrá, Magyarok! palackunk is nagyon ott van. Nem is tudom, mennyire a palack, és mennyire az érzelmek érdeme az egész, a tudaté, hogy „Újra ott vagyunk!” Ha nagy esemény van idehaza, arra mindig igyekszünk egy-egy különleges dizájnnal készülni. Nyugodtan mondhatom, hogy ez csapatmunka. Szerencsésnek tartom magam, mert a cégnél mindenki szereti a sportot, legyen szó a futballról, a vízilabdáról. A családomra is mindig jellemző volt ez a kötődés: édesapám imádta a teniszt, nagyapám pedig hatalmas Ferencváros-szurkoló volt. Számomra elképzelhetetlen az élet sport nélkül. Nagyon büszke vagyok arra, hogy hosszú éveken át lehettünk névadói és szervezői a vízilabda Unicum-kupának, amelyen Kemény Dénes vízilabda-válogatottja mellett a világ legjobbjai jöttek el. S bár egészen más helyzet és más sportág, most is büszke vagyok, hogy együtt ünnepelhetünk egy olyan sportsikert és sportrendezvényt, ahol a világ legjobbjai közt ott van egy magyar csapat. Nem egy egyszerű Eb-t követünk ebben az egy hónapban, hanem egy olyan Eb-t, aminek mi is valódi résztvevői vagyunk.

– Bármivel is koccint az ember, ahhoz társaság is dukál: hosszú idő után az Európa-bajnokság lesz az első rendezvény, ahol igazán együtt lehetnek az emberek. Milyen érzések támadnak benned, ha erre gondolsz?
– Mindenki szomjazott már arra, hogy kötetlenül együtt lehessünk. Az elmúlt másfél év után az embereknek még nagyobb szükségük van az olyan pillanatokra, mint amilyeneket a 2016-os Európa-bajnokság hozott nekünk, magyaroknak. Olyan boldog volt mindenki, egy rossz gondolata nem volt senkinek. Jó lenne valami hasonlót látni újra. Persze az sokat számított, hogy továbbjutottunk, hogy óriási meglepetéseket okoztunk. Hátborzongató belegondolni, ha Lyonban Elek lövése bemegy, akkor hazaküldjük a portugálokat! Vagy – és most nem túlzok –, amikor Szalai az első gólunkat szerezte az osztrákok ellen, elsírtam magam. Most is libabőrös vagyok. Azt kívánom, hogy mindezeket a pillanatokat újra átélhessük. Úgy, hogy végre ismét leülhetünk kinn, a napsütésben egy teraszra, vagy adjisten a stadionba. Ott ülünk, szurkolunk a többiekkel, egy jó fröccsel, egy Unicummal koccintunk, és élvezzük a meccset. Kevés jobb dolgot tudok elképzelni ennél! S persze, az ember fejében ott van, hogy azért még óvatosnak kell lenni. A vírus még mindig itt van, nem tűnt el nyom nélkül. De a következő egy hónapra jó lenne zárójelbe tenni az egészet és csak megélni az élményt.

– Mit vársz az Eb-n a magyar válogatottól? Brutálisan kemény csoportba kerültünk a legutóbbi két világbajnokkal, Franciaországgal, Németországgal, valamint az Eb-címvédő portugálokkal...
– Mbappé, Ronaldo... mit mondjak? Olyan játékosok futballoznak az ellenfeleinknél, hogy nehéz szavakat találni a tehetségükre. Nagyon erősnek tűnnek a franciák is, a portugálok is, és aztán itt vannak a németek. Róluk azt mondják, hogy most nem olyan jók, de ha valakiket sosem szabad lebecsülni, azok pont a németek. Borzasztó nehéz a csoport. Azt szeretném, arra lennék büszke, ha a mieink ugyanabban a szellemben lépnének pályára, ahogyan az elmúlt időszakban mindenki ellen tették: szívvel, lélekkel, mindent beleadva. Lesz, ami lesz! Mondhatnám, hogy cél a kilenc pont, de ez teljesen elrugaszkodott lenne. Ha bármelyikük ellen egyáltalán vezetünk, az szenzációs, hidegrázós élmény lesz – valami olyasmi, mint ami 2016-ban a körút hangulata lehetett. Már önmagában az, hogy részt vehetünk ezen az Európa-bajnokságon egy óriási tett. Nem szeretem azt mondani, hogy hálásak lehetünk, hogy kijutottunk, mert nem. Ezért kőkeményen megdolgozott mindenki, erre a munkára, erre a küzdeni tudásra pedig büszkék lehetünk mind. Ugyanezt a küzdeni tudást várhatjuk el a csoportmeccseken is.

– No és az olaszoktól? Lassan három éve lehetetlen legyőzni Roberto Mancini csapatát...
– Mancini abból a szempontból nagyon ügyes, hogy mindig kihozza a játékosaiból a maximumot. Büszke vagyok, mert egy Fiorentina-játékos, Gaetano Castrovilli is bekerült végül a keretbe. Ő a mi tízesünk. Ez Firenzében nem egy akármilyen szám, Giancarlo Antognoni, Roberto Baggio, Manuel Rui Costa, és sorolhatnám még, micsoda szenzációs játékosok hordták előtte. Szerintem az olaszok meglepetést okozhatnak. Fiatal csapat, de már kellő rutinnal rendelkező játékosokkal. Tehetségekkel, ha nem is olyan szintű klasszisokkal, mint a franciáknál Mbappé. Egy szó, mint száz, ha jó napjuk van, az olaszok bárkit elverhetnek. Ugyanakkor nem sorolnám őket a legfőbb esélyesek közé.

– Olaszországban felnőtt magyarként, ha úgy alakulna, hogy a magyar és az olasz válogatott találkozik az Eb-n, kinek drukkolnál?
– Ez nem kérdés! Természetesen a magyaroknak. Lehet, hogy Olaszországban nőttem fel, de Magyarország a hazám. Firenze egyébként is olyan hely Olaszországon belül, ahol a helyi klub szent, imádat övezi, de a válogatott már közel sem vált ki olyan erős érzelmet az emberekből. Az olaszok természetesen közelebb állnak hozzám, mint egy bármilyen más válogatott, de egy olyan világeseményen, ahol ott vannak a magyarok, csakis Magyarország sikeréért tudok szorítani.

– Kit tartasz az Európa-bajnokság favoritjának?
– Az olaszok ott lehetnek a végelszámolásnál, de a legtöbbet a franciáktól és a belgáktól várom. Ó, és ne feledkezzünk el az angolokról sem. Náluk kicsit hasonló a helyzet az olaszokéhoz. Mason Mount és Phil Foden két egészen fantasztikus tehetség, sokra hívatottak még a futballpályán, kérdés, hogy már most képesek lesznek-e nagyot alkotni a válogatottal, de abban biztos vagyok, hogy előbb-utóbb nekik is ki fog jönni a lépés.

– A Magyar Teniszszövetségben elnökségi tag vagy, milyennek látot a sportág jelenét? Az elmúlt időszak nem volt mentes a botrányoktól, a mérleg másik oldalán ott van Fucsovics Márton remek teljesítménye egyesben, a Davis-kupa-siker, vagy épp Babos Tímea újabb és újabb sikerei párosban...
– Jó irányba indultak el a dolgok. Van egy örökségünk, amit igyekszünk rendbe tenni. De azt érzem, és ezért is vállaltam el a felkérést, hogy azok, akik jelenleg az elnökségben vannak, mind imádják a teniszt, és minden döntésükkel segíteni akarják a sportágat és a sportolókat. Megint az olaszokkal hoznék párhuzamot: nem véletlen, hogy ma már ott van a top 30 környékén egy Matteo Berrettini, Lorenzo Sonego vagy Jannick Sinner, és bár egy idősebb generáció, de talán Fabio Fogninit is érdemes megemlíteni. Az olaszok jó tíz éve elkezdtek egy hosszútávú sportfejlesztési stratégia mentén gondolkodni. Ezt a példát kell követnünk nekünk is. Azt szeretném, ha a magyar tenisz is elindulna egy ilyen irányba. Tehetségünk van. A Nemzeti Edzésközpontban szoktam játszani és rengeteg fiatalt látok, akik tizenöt-tizenhat évesen félelmetesen jó játékra képesek. Nagyon-nagy játékosok lehetnek, ha megkapják a kellő hátteret. De ehhez az kell, hogy a következő kettő vagy négy év helyett tízéves távlatban kezdjünk gondolkodni. Hála az égnek addig is itt van nekünk Fucsó, Balázs vagy Babos, akik a nemzetközi eredményeikkel szintén sokat tudnak segíteni. Őszintén hiszem, hogy mire ők befejezik, ki tudunk nevelni egy új, akár náluk is sikeresebb generációt.

– Az interneten böngészve láttam egy fotót, ahol Erdei Zsolt ökölvívóval sparringoltok.
– Madár fantasztikus. Nagyon szeretem. Az ökölvívás nálam a cégen keresztül jött. A Haller utcában volt egy kisebb terem, ahová több kollégánk is járt. Velük kezdtem el én is. Azt szeretem a bokszban, hogy a zsák rengeteg minden lehet, lehet a legnagyobb konkurensed, önmagad, beleképzelhetsz bárkit, aki miatt bosszús vagy. Egy változatos, jó mozgásforma. Másfél óra edzés után, ha jól csinálod, úgy mész haza, hogy a kanalat sem tudod felemelni. Sokféle emberrel találkoztam, talán az tetszett a legjobban, hogy volt ott igazi bunyós, igazi, ferencvárosi keményfiú, és akadt ott bankmenedzser is – ők mind egy teremben bokszoltak, békésen, és az egymás iránti legnagyobb tisztelettel. A teremben nem számít, ki vagy, honnan jössz, ott mindenki egyenlő. Amikor belépsz a ringbe, végképp nem számít, hogy ő kicsoda, te kicsoda vagy. Megy a bunyó. S a végén kivétel nélkül kézfogás, megköszönik egymásnak, gyakorta meg is ölelik egymást. Ez nagyon-nagyon tetszett. Plusz remek edzőim is voltak. Mindig tátott szájjal hallgattam a sztorijaikat. Volt egy edzőm, aki régebben, a kommunizmus alatt a csepeli gyárban dolgozott, mindig mutatta az egyébként félelmetesen nagy, spanyol sonka méretű bicepszét, és csak annyit mondott, „Sanyikám, nézd meg, ez a csepeli acél”! Nagyon különleges világ a bokszterem, és nagyon hálás vagyok neki az ilyen élményekért, beszélgetésekért. Arról nem is beszélve, hogy olyan emberekkel hozott össze, mint Madár.

– Kinn leszel bármelyik Eb-meccsen a Puskás Arénában?
– Igen. A két magyar meccsre már jó ideje megvolt a belépőm, néhány napja pedig a portugál–francia találkozóra is meghívtak, ami szintén nagy megtiszteltetés. Igaz, kicsit bajban vagyok, mert a meccs egy időben lesz a magyar válogatott németek elleni találkozójával, így lehet, lopva a mobilomat fogom figyelni inkább.

– Ha az Eb előtt bemehetnél a magyar válogatott öltözőjébe, mit mondanál, mit kívánnál a játékosoknak?
– Ó, van a magyar válogatottnak egy remek szövetségi kapitánya és egy remek csapatkapitánya is, akik pontosan tudják, ilyen helyzetben mit mondjanak. Nagyon nehéz, érzelmileg túlfeszített pillanat lehet. Már említettem Szalai Ádám Izland elleni öltözői beszédét. Ha mindenképpen nekem kéne megszólalnom, talán abból idéznék. Talán azt mondanám, itt csak egy dolog számít: „Magyarországot kell képviselnünk a pályán. Ez a mez, nem akármilyen mez, ezért küzdeni kell, akár vért is köpni a végén.” Ha tényleg, a végén magába nézve mindenki azt érzi, hogy mindent beleadott, hogy úgy jött le a pályáról, hogy mindent megtett a képességein belül, akkor nem számít mi a számszerű eredmény, büszkék lehetnek magukra – és a szurkolók is mind büszkék lesznek rájuk.