Csatár a családból – Federico Chiesa, az Európa-bajnokság nagy felfedezettje

Nem esett messze az alma a fájától. Enrico Chiesa a közelmúlt olasz csatárikonja. A kilencvenes évek közepén a Sampdoriában Roberto Mancinival kiváló támadóduót alkotott, a Parmában Hernan Crespóval az oldalán többek között megnyerte az UEFA-kupát, a Fiorentinánál igazi klasszisként tisztelték, miközben a válogatottal részt vett az 1996-os Európa-bajnokságon és az 1998-as világbajnokságon. Korának egyik legeredményesebb gólszerzője volt, gyors, dinamikus mozgású, elegáns futballista, aki kiválóan látott a pályán és a tizenhatoson belülről és kívülről is remekül lőtt. Fia, Federico Chiesa szinte egy az egyben az édesapjára ütött. Családi videofelvételek tanúskodnak róla, hogy már egyévesen az édesapjával labdázott a nappaliban, és a „Lőj, lőj!” biztatásra hatalmasakat kacagva rugdosta a fotelnek a labdát.

Mennyire volt eleve elrendelve, hogy futballista lesz belőle? Fogós kérdés.Négyéves lehetett, amikor édesapja egy interjúra magával vitte, és az újságíró kérdésére, miszerint ki szerzi a Fiorentina góljait mostantól, hogy Gabriel Batistuta az AS Romához igazolt, ő elsőre Francesco Toldo, a klub kapusa nevét mondta. Édesapja mosolyogva folytatta a társalgást az újságíróval, amikor Federico egyszer csak odalépett eléjük, felemelte az ujját, magára mutatott és vigyorogva felkiáltott: „Majd én!”

Az alma tehát tényleg nem esett messze a fájától. Legfeljebb kissé arrébb gurult: mivel Federico az édesapjával ellentétben nem középcsatárként tündököl, inkább szélső támadóként. Viszont ugyanúgy megfordult a Fiorentinában, az utánpótlásból felküzdötte magát az első csapathoz, és 153 mérkőzésen szerzett 34 góljával és 25 gólpasszával bizonyította, hogy nagy tettekre hivatott. Amikor 2020 októberében aláírta két idényre szóló kölcsönszerződését a Juventushoz, a firenzei klub sok szurkolóját magára haragította. Pedig csak arról volt szó, hogy szeretett volna feljebb lépni, nagyobb kihívásokért küzdeni, pályára lépni a Bajnokok Ligájában.

Federico Chiesa még nem tekinthető olyan kiforrott és eredményes gólszerzőnek, mint az édesapja, de valamit már biztosan elsajátított tőle: képes higgadt maradni a nagy tétre menő mérkőzéseken. Az Európa-bajnokság nyolcaddöntőjének 84. percében, csereként beállva megtörte a jeget Ausztria ellen, csapata első gólját szerezte a hosszabbításban. Az elődöntőben Spanyolország kapujába szintén betalált, a döntőben Angliával szemben pedig ő volt a legkreatívabb, legjobb játékos a pályán, amíg sérülés miatt a 86. percben le nem kellett cserélni. Érdemes megfigyelni azt is, hogy a góljainál milyen gyorsan hozta meg a jó döntést. Az osztrákok ellen egy keresztpasszt fejjel megszelídített a tizenhatoson belül, jobb lábával lepattintotta a labdát a földre, hogy ezzel becsapja a felé rohanó védőt, majd ballal kilőtte a jobb alsó sarkot. A spanyolok ellen gyors testcsellel csapott be két védőt, majd tekerte a labdát jobbal a kapu bal oldalába.

„Sohasem voltam ideges típus, a legkiélezettebb helyzetekben is higgadt döntéseket hozok – idézi Federico Chiesát az Ausztriának lőtt gólja után a The Guardian. – Minden futballista arra vágyik, hogy ilyen fontos pillanatokban gólt szerezzen, örülök, hogy nekem sikerült. Úgy érzem magam, mint akinek valóra vált az egyik legszebb álma.”

Apa és fia labdarúgó-pályafutásában közös pont Roberto Mancini. Enrico az egyik legjobb barátjaként tekint az olasz válogatott szövetségi kapitányára, akit 18 éves kora óta ismer. Együtt futballozott vele, majd miután Mancini a Leicester Citytől visszavonult, a Lazióban az edzője lett. Közös munkájuk jól indult, ám Enrico hiába vezette a rómaiak házi góllövőlistáját, egy bajnoki mérkőzésen térdsérülést szenvedett, és ezzel nemcsak az idénye ért véget, hanem a 2002-es világbajnokságról is lemaradt. Útjaik ezt követően különváltak, majd Federicón keresztül az olasz válogatottnál futottak össze újra.

„Teljesen különböző játékosok – hasonlította össze Roberto Mancini a két Chiesát a The Athletic hasábjain. – Enrico nagyon mozgékony csatár volt, Federico inkább a szélről indulva találja fel magát, és sokkal többet fut, mint az édesapja. Az egyetlen közös bennük, hogy ugyanolyan kiválóan lőnek.”

Mire beválogatták a nemzeti együttesbe, a fiatalabb Chiesa már sok mindent átélt. Édesapja sikeres pályafutása mázsás súlyként nehezedett a vállára, és intő jelek is voltak előtte. Roberto Mancini fia, Andrea Mancini nem futott be különösebben nagy ívű karriert, azt követően, hogy az édesapja 2010-ben magával vitte a Manchester Cityhez, 2012-ben a Real Valladolid első csapatánál próbált – sikertelenül – bekerülni az első csapat keretébe, aztán Magyarországra érkezett, a Budapest Honvédnál és a Haladásnál lépett pályára, végül az Egyesült Államokba igazolt. Federico Chiesa tudatosan készült rá, hogy esetleg neki sem adatik meg a sikeres sportpályafutás, Firenzében annak szellemében folytatta iskolai tanulmányait, hogy egyetemre mehessen, ha mégsem kínálna neki profi szerződést a Fiorentina.

„Ha futballistaként nem sikerül érvényesülnöm, szívesen tanultam volna fizikát – nyilatkozta Federico a The Athleticnek. – Tizennégy-tizenöt éves koromig minden nagyon nehezen ment. A korcsoportomban lévő fiatalok testileg mind fejlettebbek voltak nálam, szinte komplett futballistának tűntek. Túl kicsi voltam, túl vékony, a kezdőcsapatba alig-alig kerültem be. Az edzőim próbálták megtalálni a hozzám illő posztot, még védekező középpályásként is szerepeltettek. Kemény munka vezetett odáig, hogy kivívjam a helyem a támadósorban, most már a bal és jobb szélen, illetve középen is remekül érzem magam.”

Federico kitartásának meglett a jutalma: 2016 februárjában aláírta profi szerződését a Fiorentinához, fél évvel később pedig a Juventus ellen bemutatkozott az olasz élvonalban. Négy teljes idényt töltött a firenzeiek csapatában, az olasz élvonalban évről évre jobb játékkal bizonyította, hogy képes lesz édesapja nyomdokaiba lépni, míg két évre kölcsönbe a Juventushoz került: az első évre 3 millió, a másodikra 7 millió eurót fizettek érte a torinóiak, akiknek opciós joguk van arra, hogy 40 millió euróért, plusz 10 milliós bónuszért végleg megvásárolják. Az első idény végére sikeresen beilleszkedett, és a tavaszi szezonban már a fontos gólok sem hiányoztak a játékából. Édesapjához hasonlóan ő is betalált a Bajnokok Ligájában, sőt a Porto ellen elveszített nyolcaddöntős párharcban jóformán egyedül tartotta a lelket a Juvéban, csapata négy góljából hármat szerzett. Az Olasz Kupában még jobban kijött a lépés neki, a 2–1-re megnyert fináléban ő lőtte a győztes gólt az Atalanta hálójába. Érdekes volt látni, ahogyan Gianluigi Buffont ölelgette, a kapussal 25 évvel korábban édesapja, Enrico is magasba emelhette a trófeát a Parma tagjaként...

A szélső támadó az Eb-n végleg befutott, miután Olaszország megnyerte az Európa-bajnokságot, nyilvánvaló, milyen jól járt a Juventus, amely 50 millió eurós üzlet keretében megszerezte a Fiorentinától. A nyári átigazolási időszakban topbajnokságok topklubjai is szemet vetettek rá, az Eb-finálé óta eltelt napokban a Bayern München és a Chelsea érdeklődéséről is lehetett hallani, az árát pedig már 100 millió euróra becsülik. A londoniak a Daily Mail értesülése szerint elsősorban Erling Haalanddal szeretnék erősíteni a támadósorukat, de ha az üzlet nem jön létre, alternatívaként számolhatnak vele. A bajorokat Chiesa ára rémisztheti el.

„Remek játékos, de nekünk túl drága – mondta Julian Nagelsmann, a bajorok vezetőedzője a Bildnek. – Fantasztikus lendülettel veti bele magát a játékba, csodálom a dinamizmusát. Régebb óta figyelem a teljesítményét, és mindig különleges futballistának tartottam, aki gondtalan, szeret cselezni, és képes gyorsan, hatékonyan befejezni a támadásokat. Sajnos az árcédulája is ennek megfelelő.”

Úgy tűnik, Federico Chiesára fényes karrier várhat, a 23 éves futballistának hazájában is egyre több a rajongója. A La Gazzetta dello Sport hasábjain legutóbb Antonio Di Natale magasztalta az egekig.

„Ha Chiesa nem lenne klasszis futballista, a Juventus nem fektetett volna annyi pénzt a megszerzésébe  – nyilatkozta az Udinese korábbi legendás csatára. – A torinóiaknál töltött első idényében és az olasz válogatottban az Európa-bajnokságon is remekül játszott. A Spanyolországnak lőtt gólja igazi mestermunka volt. Tipikusan az a típusú játékos, akinek a mozgása követhetetlen. Sohasem tudni, hogy jobbra vagy balra indul, esetleg cselezni készül valamerre. Ezenkívül mentálisan is nagyon erős, napról napra azért dolgozik, hogy jobb legyen. Játszottam az édesapja ellen, aki kiváló csatár volt. Ő inkább szélsőként emelkedik az átlag fölé, szerintem klubszinten és a válogatottban is fényes jövő vár rá.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. július 17-i lapszámában jelent meg.)