USA Top13

1. Tony Meola

A szimpatikus portás alighanem a legismertebb egyesült államokbeli futballista, hiszen 1988 és 2006 között kerek 100 alkalommal szerepelt a válogatottban, ráadásul éppen akkor került reflektorfénybe, amikor a „soccer” feltámadt hazájában. No és nem mellékesen három világbajnokságon szerepelt… Az 1969-ben született, olasz származású Antonio Michael Meola a kiválóan sikerült egyetemi futballévek után Angliában próbált szerencsét a Brighton & Hove Albion, valamint a Watford együtteseiben, de hamar hazatért, hogy az MLS élő legendája, reklámarca, védjegye legyen. A filmszínész külsejű, hatalmas termetű portás ugyanis parádés képességekkel és különös kisugárzással rendelkezett, helye megkérdőjelezhetetlen az MLS álomtizenegyében. Többek között a Kansas City Wizards, a MetroStars és annak utódja, a New York Red Bulls gárdájában fordult meg visszavonulásáig (2007-ben a teremfutball-bajnokságban is lehúzott egy idényt), rengeteg egyéni címet kiérdemelve. Az 1990-es és az 1994-es világbajnokságon kezdő volt, majd hosszú időre, öt évre kikerült a nemzeti csapatból. A 2002-es vb-n újra az amerikai keretben találhattuk a nevét. Utolsó válogatott mérkőzését 2006-ban vívta, de ez már csak afféle jutalomjátéknak számított, hiszen a németországi megatornára már nem vitte ki régi jó barátja, Bruce Arena szövetségi kapitány. „Kövér Tony” labdaérzéke nem korlátozódik nagy méretekre: gimnazistaként a világhírű New York Yankees baseballcsapattól kapott szerződést, később az amerikai futballban is kipróbálta magát: a New York Jetsnél szeretett volna rúgójátékos lenni, ám itt végül nem kapott kontraktust. Talán ezek után a golffal próbálkozik…


2. Landon Donovan

Az 1982-ben napvilágot látott Landon Timothy Donovan az amerikai „soccer” nagy ígérete, immáron tíz esztendeje. A sokoldalú szélső ugyanis hiába máris hazája válogatottsági rekordere az elért gólokat tekintve, hiába volt ötször odahaza az Év játékosa, hiába lépett pályára két világbajnokságon is, a nemzetközi áttörése még mindig várat magára. 2009 elején hatalmas lehetőséget kapott, hiszen a Bayern Münchenhez került kölcsönbe, de finoman szólva sem váltotta meg a világot (lásd osztályzatait a kicker.de-n). Pedig igen hamar csodagyerekként emlegették, 1999-ben az U17-es vb legjobbja volt, húszesztendősen felnőtt válogatott, le is csapott rá a Bayer Leverkusen. Odahaza hiába remekelt először kölcsönben a San Jose Earthquakes, majd a Los Angeles Galaxy gárdáiban, 2009-ig nem kapott újabb jó európai ajánlatot. A válogatottal megfordult a 2000-es olimpián és a 2002-es, valamint a 2006-os világbajnokságon, 2008-ban az MLS gólkirálya lett. Úgy látszik, az Egyesült Államokban hiába leshetik csak rendszámát a hátvédek, nemzeti hősként sem elég erős egy komolyabb élcsapathoz.


3. Cobi Jones

Az 1970-ben napvilágot látott Cobi N'Gai Jones 164 alkalommal lépett pályára válogatottja mezében, és ezzel rekorder hazájában. Az ezeken a fellépéseken 15 gólt és 22 asszisztot összeszorgoskodó Jones villámgyors, jól cselező, alacsony súlyponttal rendelkező szélsőként írta be magát az MLS nagykönyvébe, nem mellékesen 1994 és 2002 között három világbajnokságon, két Konföderációs Kupán és öt Arany-kupán is megfordult. Karrierje elején kipróbálta magát a Coventry Cityben, majd lehúzott egy idényt a brazil Vasco da Gamában. 1996-ban, az MLS megszületésekor hazakerült a Los Angeles Galaxyba, és innen is vonult vissza 2007-ben. Csúcsévét 1998-ban futotta a „Bozont”-ként is emlegetett szélső: az Év játékosa lett odahaza és háromszor pályára lépett a France ’98-on, mindannyiszor kezdőként. Az extravagáns frizuráival is feltűnő villámléptű szélső középpályásként vagy csatárként bevetve 1992 és 2004 között erősítette a válogatottat, többek között az 1992-es olimpián és az 1995-ös Copa Americán. A Galaxyban 281 bajnokijával, 66 góljával és 86 gólpasszával egyaránt rekorder. Az MLS első hét szezonjában mindannyiszor bekerült az Év csapatába. Jelenleg szeretett klubjának segédedzője.


4. Claudio Reyna

Az amerikai nemzeti futballválogatott „örökös” csapatkapitánya négy világbajnokságon vehetett részt, azaz 1994-től zsinórban mindegyik nagy tornán jelenése volt. A 112 válogatottsággal büszkélkedő játékmester ráadásul az egyik legismertebb amerikai soccerjátékos Európában, köszönhetően annak, hogy több mint tíz esztendeig a vén kontinensen kergette a labdát – és őrületbe az ellenfél védőit. Reyna argentin apa és portugál anya gyermekeként született 1973-ban, és hosszú karrierje során megfordult a Bayer Leverkusen, a VfL Wolfsburg, a Glasgow Rangers, a Sunderland, a Manchester City és a New York Red Bulls együttesében is. Az átlagon felüli technikával megáldott futballista szerepelt az 1992-es barcelonai olimpián és négy Arany-kupán is. A Leverkusenben egyébként nem kisebb irányítótól leshette el a (kar)mesterfogásokat, mint a „Szőke Angyal”-tól, Bernd Schustertől! A világválogatott Reynáról nem véletlenül nyilatkozta az edzőfejedelem, Bora Milutinovics, hogy „Ritkán akadok össze olyannyira tehetséges futballistával, mint Claudio”. Hősünk felesége, Danielle egyébként anno megfordult az Egyesült Államok női labdarúgó-válogatottjában is. Reyna otthoni népszerűségét mi sem jellemzi jobban – a 2000-es Év játékosa-díj mellett –, mint hogy a híres számítógépes futballjáték amerikai változatát 2006-ban az Egyesült Államokban, Kanadában és Mexikóban az ő arcképével jelentették meg. 2008-ban vonult vissza a Red Bullsból. Pályafutása során összesen 14.2 millió eurót fizettek érte klubjai.


5. Kasey Keller

Kasey Keller a 2006-os németországi világbajnokság legtapasztaltabb labdarúgója volt, hiszen a gyérülő üstökű kapuvédő már az ősidőkben rendezett 1990-es olaszországi világbajnokságon is részt vehetett! Akkor bánhatta csak igazán, hogy 1992 és 1995 között nem szerepelt a nemzeti tizenegyben, hiszen öt világbajnokságon nem sokan voltak kerettagok… Az 1969-ben, az Olympia nevű városban született Keller háromszor volt az Év játékosa az Egyesült Államokban, és három Arany-kupa-arany csillog odahaza vitrinjében. Az 1989-es U21-es világbajnokság legjobb kapusa és ezüstlabdása. Élete mérkőzésének az 1998-as Arany-kupa-elődöntőt tekinthetjük, főszerepet játszott a Brazília elleni szenzációs győzelemben – maga Romário nyilatkozta a lefújást követően, hogy ilyen kiemelkedő kapusteljesítménnyel még nem találkozott! A Tony Meolával, majd Brad Friedellel az 1-es mezért nagy harcokat vívó futballista 1990 és 2007 között 102 alkalommal volt válogatott, és ha nincs két ilyen korszakos zseni (ottani szinten, természetesen) pályatársa, akkor bizony most világrekorder, hiszen jó kétszázszor biztosan szerepelt volna a válogatottban. Keller Európában is kipróbálhatta magát: a Millwall, a Leicester, a Rayo Vallecano, a Tottenham, a Southampton, a Mönchengladbach és a Fulham csapatánál kereste a kenyérre valót. „Mister Magoo” megfordult az atlantai olimpián és az 1995-ös Copa Americán is. 2009-ben, 39 esztendősen igazolt a Fulhamtől a Seattle Sounders FC-hez.


6. Brad Friedel

Az óriási termetű, de fantasztikus reflexekkel megáldott kapus a Meola-Keller-Friedel amerikai kapustrió legkevesebb válogatottságot számláló tagja, hiszen 1992 és 2005 között „mindössze” 82 alkalommal szerepelt hazája tizenegyében és „csak” három világbajnokságon vehetett részt. Az 1971 tavaszán született Bradley Howard Friedel az UCLA Bruins egyetemi csapat színeiben kapta meg a „nagyreményű” jelzőt már igen fiatalon, ennek köszönhetően az USA Teamhez került, a hazai világbajnokság előtt pedig a Newcastle Unitedhez. Az egyetemi álomcsapat tagja később a dán Bröndbyben, a török Galatasarayban és a Columbus Crew-ban próbált szerencsét, de rájött, hogy stílusához a Premiership passzol a legjobban. Az ötösön belül mindig korlátlan úrként viselkedő „Big Brad” 1997 és 2001 januárja között a Liverpool kispadját erősítette, majd ingyen távozott a Blackburnhöz, ahol hamar helyi legenda vált belőle. Csúcsformáját a 2002–2003-as idényben futotta, amikor is bekerült az idény legjobb 11-ébe. 2004 januárjában még egy gólt is szerzett, a Premiership történetében második kapusként. 2008 nyarán 2.5 millió eurót adott érte az Aston Villa, ahol 37 esztendősen és deresedő fővel is kezdőember, ráadásul egyáltalán nem lehet rá panasz. „Mindössze” egyetlen világbajnokságon volt kezdő, a 2002-esen, valamint 1998-ban megkapta a már tét nélküli, Jugoszlávia elleni zárómeccset.


7. Alexi Lalas

Alexi Lalas a világbajnok brazilok és a tizenegyest hibázó olaszok mellett az 1994-es vb egyik ikonja volt, hiszen a szőkésbarna hajjal és hosszú, lengedező, szörnyűségesen vörös szakállal, no meg hibátlan védőjátékkal „villantó” hátvédet senki sem felejthette el, aki figyelemmel kísérte az akkori eseményeket. Az 1970-ben született Panayotis Alexander Lalas a Rutgers Scarlet Knights neveltjeként került az Egyesült Államok csapatába, majd érdemei elismeréseképpen a Serie A-s Padovába. 1996-ban tért haza a New England Revolutionbe, hogy egy rövidke ecuadori (Emelec) kitérőt követően már ne is hagyja ott az MLS-t, egészen 2003-as visszavonulásáig. 96 válogatottsága alkalmával kilencszer tudott gólt szerezni. Az 1998-as világbajnokságon csak kerettag volt, nem lépett pályára, sőt, a torna után többször már nem is szerepelt a válogatottban. 1995-ben az Év játékosa lett odahaza, nem mellékesen két olimpián is megfordult. Buffalo Bill eme kései utódja karrierje alkonyán sokat küzdött különböző sérülésekkel, de 2002-ben, életében először, bekerült odahaza az Év csapatába. Visszavonulása után kipróbálta magát a zeneiparban és a médiában, majd sportigazgatóként tevékenykedett.



8. Eric Wynalda

Az 1969-es születésű, de még mindig aktívan futballozó támadó afféle csodagyerekként került a San Diego Nomadshoz 1988-ban, és nemsokára már a válogatottban is bemutatkozhatott, aztán az akkoriban a hazai világbajnokságra klubcsapatként készülő nemzeti tizenegyhez került. 1992-ben a Bundesligában jutott szerződéshez, a Saarbrückennél, majd 1994 és 1996 között a VfL Bochumban profiskodott. Bár 850 ezer dollárért vásárolták meg játékjogát, csalódást okozott és a hozzáállásával is gondok akadtak. 1996-ban hazatért a frissiben megalakult MLS-be, a San Jose Clashhez (később a Miami Fusionben, a New England Revolutionben és a Chicago Fire-ban is megfordult a mexikói León mellett). Éppen csúcsformája idején, 1998-tól szenvedett egyre gyakrabban súlyos sérüléseket (főleg bal térdével akadtak gondok), 2001-ben vissza is vonult. Az MLS első góljának jegyzője jelenleg televíziós szakkommentátorként dolgozik, de egy negyedosztályú klubban, a Bakersfield Brigade-ben még ma is rúgja a labdát. A válogatottban 107-szer szerepelt, 34 gólt lőtt (ennél többet csak Landon Donovan). 1993-ben és 1996-ban az Év futballistája odahaza, 1990 és 1998 között három világbajnokságon láthattuk őt, ám gólt csak egyet szerzett: 1994-ben a svájciak ellen. Pirosat is kapott (első amerikaiként), 1990-ben. Az IFFHS szerint a CONCACAF-zónában minden idők 11. legjobb játékosa. Hihetetlenül forrófejű és arrogáns, és eme tulajdonságát új szakmájában is megőrizte.


9. Paul Caligiuri

A védelemben és a középpályán is bevethető Caligiuri egy egész korszak meghatározó játékosa volt az Egyesült Államokban, hiszen egyrészt 14 esztendőn át szerepelt a válogatottban, másrészt megfordult úttörőként több Bundesliga-gárdában is akkor, amikor Európában még nem sok amerikai futballistát ismertek. Nem mellékesen ő szerezte azt a gólt Trinidad és Tobago ellen 1989-ben, ami az „újkorban” visszahelyezte a labdarúgás térképére hazáját, amely ezzel a találattal jutott ki az 1990-es világbajnokságra. A világválogatottban is mezt húzó játékos az UCLA Bruinsben eltöltött egyetemi évek után (később beválasztották a „történelmi” egyetemi álomcsapatba is) a San Diego Nomads, a Hamburg, a Meppen, a Hansa Rostock, a Freiburg, a Los Angeles Salsa, a St. Pauli és a Columbus Crew csapatában kereste kenyerét, majd a Los Angeles Galaxyben vezetett le. 1984 és 1997 között szerepelt a nemzeti tizenegyben, 110 alkalommal. Szerepelt az 1990-es és az 1994-es világbajnokságon (az előbbin gólt is lőtt), az 1988-as olimpián, valamint az 1992-es Konföderációs Kupán. 1986-ban az Év játékosa volt, tíz év múltán lazításképpen a futsal-válogatottban is pályára lépett. 2004 óta tagja a Dicsőség Csarnokának, „civilben” a Cal Poly Pomona egyetem futballcsapatait edzi.


10. Hugo Pérez

Listánk tizedik helyezettje szintén rendelkezik saját kis teremfelülettel a Dicsőség Csarnokában. A salvadori gyökerekkel rendelkező játékmester 73 alkalommal húzhatta magára a címeres mezt, és többnyire nem is hiába, hiszen számtalan assziszt mellett 16-szor maga is eredményes volt. 1991-ben az Év játékosának választották meg a pályafutása során öt országban is megforduló középpályást, aki az 1984-es olimpián is részt vehetett. Az 1994-es, hazai világbajnokságon a brazilok elleni nyolcaddöntőben az ő kezébe adta Milutinovics kapitány a karmesteri pálcát, hősünk azonban ezzel nem tudott élni. Az 1990-es vb-ről csak sérülése miatt maradt le, akkoriban egyébként az Ajax és a Parma is érdeklődött iránta, ám Pérez nem futott be jelentős klubkarriert Európában, csak a Red Star Paris és az Örgryte IS jutott számára osztályrészül. Az MLS mellett a szaúdi Al-Ittihadban és a salvadori CD FAS-ban is (itt profiskodott apja és nagyapja is) megfordult, utóbbiból vonult vissza 1996-ban, alig 33 évesen. Hat évig bírta futball nélkül, ekkor lett ugyanis az University of San Francisco segédedzője. Jelenleg ugyanebben a pozícióban a California Victoryt szolgálja.


11. Marcelo Balboa

A Lalashoz hasonlóan hosszú hajjal és szakállal mutatkozó Balboa nem véletlenül foglal helyet a Dicsőség Csarnokában: a válogatott egykori csapatkapitánya 128 alkalommal húzhatta magára a címeres mezt (13 gólt is lőtt), kétszer volt az Év játékosa és az MLS történelmi álomcsapatába is beválasztották 2005-ben. Az 1967-ben, Chicagóban született argentin származású hátvéd első komoly klubja a San Diego Nomads volt, de megfordult a San Francisco Bay Blackhawks, a Colorado Foxes, a mexikói León, a Colorado Rapids és a MetroStars (ma: New York Red Bulls) gárdáiban is. Mint látható, nem klubkarrierje, hanem válogatottbeli teljesítménye miatt került listánkra: az 1990-es, az 1994-es és az 1998-as világbajnokság mellett két Konföderációs Kupán is megfordult. Első amerikaiként lépett pályára három világbajnokságon Tab Ramosszal és Eric Wynaldával „holtversenyben”, elsőként lett százszoros válogatott. Egyre szaporodó és súlyosbodó sérülései miatt 2002-ben vissza kellett vonulnia, jelenleg TV-társaságoknál dolgozik szakértőként. Balboa védjegye ollózásai voltak: egy ilyen találata az Év gólja lett az MLS-ben, 1994-ben pedig kis híján így köszöntött be Kolumbiának a hazai megatornán.


12. Bert Patenaude

A még a „hősidőkben” vitézkedő támadó (élt 1909 és 1974 között) nem sok magyar futballrajongó kedvence és talán csak a legnagyobb tudorok ismerik őt, de az ék az 1930-as világbajnokságon három mérkőzésen négy gólt rúgott. A nyitómérkőzésen betalált a belgáknak, majd mesterhármast vágott a paraguayiaknak, az argentinok ellen eredménytelen maradt. Patenaude a világtörténelem első futballistája, aki három gólt lőtt egy vb-mérkőzésen! Összesen négyszeres válogatott, de hat találat fűződik nevéhez. Érdekes módon 1930 után egyetlen egyszer sem húzhatta magára a válogatott mezt, miközben a bajnokságban roppant gólerős volt, egy alkalommal még mesterötöst is vágott. „Természetesen” csakis egyesült államokbeli klubokban fordult meg, mint például a Philadelphia Field Club, a J and P Coats, a Fall River Marksmen, a New York Yankees vagy a New York Giants.


13. Tab Ramos

Az uruguayi származású, 1966-ban született középpályás 81-szeres válogatott (nyolcszor volt eredményes címeres mezben), és Wynaldával, valamint Balboával karöltve az első amerikai, aki egymást követően három világbajnokságon is részt vett. Peter Vermessel egyetemben a spanyol másodosztályú Figueresben szagolt bele az európai futball légkörébe, majd a Real Betisben töltött el három idényt 1992 és 1995 között. Kipróbálta magát a mexikói UANL Tigresben is, majd az MLS-ben vezetett le, a MetroStarsban (a klubot ma New York Red Bullsként ismerjük). 2002-ben vonult vissza. 1990-ben az Egyesült Államok, négy évvel később az egész zóna, a CONCACAF legjobb játékosa lett. Részt vett az 1983-as U20-as világbajnokságon és az 1998-as olimpián is. A válogatottban Hugo Pérezzel vívott nagy versenyt a karmesteri pálcáért. Megfordult az 1995-ös Copa Americán és az 1989-es teremlabdarúgó vb-n is. 1994-ben szerepelt legtöbbet a médiában: a hazai világbajnokságon az ő arccsontját törte el könyökkel a brazil Leonardo, aki a vb hátralévő meccsein már nem is játszhatott az ezt követő szigorú eltiltás miatt.