Visszavonultak, majd visszatértek: Cruyff „disznó ügye”, a világvége elmarad

A labdarúgó-szurkolók fantáziáját mindig megragadták a nagy visszatérések – kevés ünnepeltebb dolog van annál, mikor egy kedvenc játékos ismét pályára lép és régi formáját, fényét visszanyerve tündököl, sőt, újabb magasságokat hódít meg. S visszatérésből is többféle lehet. Puskás Ferenc pályafutását kettétöréssel fenyegette az 1956-os forradalom leverése, az azt követő vándorévek és a hosszú FIFA-eltiltás, ám óriási akaraterővel újjáépítette karrierjét és a Real Madriddal (három BEK-győzelem, Interkontinentális-kupa-győzelem, öt spanyol bajnoki cím, kupagyőzelem, négy gólkirályi cím) újra a csúcsra ért a harmincon túl.

Puskás ugyanakkor akkor sem jelentette be pályafutása befejezését, amikor úgy tűnt, nem tér(het) már vissza játékosként a pályára. Cikkünk főszereplői olyan futballisták, akik már egyszer kirakták a „pontot” pályafutásukra szakmai vagy egészségügyi okok miatt, visszavonultak, ám meggondolták magukat. Kinek aranyfényű lett a visszatérés, ki még saját egészségét is kockára tette azzal.

JORDAN „SEGÍTETT” ROBBENNEK

Ha minden igaz, akkor Michael Jordannek is szerepe van abban, hogy egy év kihagyás után újra a labdarúgópályán láthatjuk Arjen Robbent. A 96-szoros holland válogatott, világbajnoki ezüst- és bronzérmes, holland, angol, spanyol és német bajnok szélsőzseni nevelőegyesülete és első profi klubja, a Groningen zöld-fehér színeiben tér vissza a pályára.

A hírek szerint már korábban is megpróbálták meggyőzni a Groningen vezetői Robbent, de akkor még nem jártak sikerrel, de második próbálkozásukra – amikor a Michael Jordanről szóló Az utolsó tánc (The Last Dance) című dokumentumfilm-sorozatból kiragadott részeket összevágták a szélső megmozdulásaival – már „rábólintott” a játékos.

Szóval, ha minden jól megy, a 2020–2021-es idényben ismét: Robben megkapja a labdát a jobb szélen, befelé cselez, majd utánozhatatlan ritmusérzékkel, ballal kapura lő.

Az ideiglenes visszavonulás utáni „nagy visszatérés” nem ritkaság a sportvilágban, így a futballban sem – mi tíz nem mindennapi esetet elevenítünk fel Robben visszatérése kapcsán!

CRUYFF ÉS A DISZNÓK

Minden idők legnagyobb holland futballikonja, Johann Cruyff 1978-ban készen állt pályafutása befejezésére és szögre is akasztotta a stoplist. Illetve akasztotta volna, ha nincs „disznó balszerencséje”. Az év őszén az Ajax–Bayern München gálamérkőzésen (0–8, alighanem minden idők legrosszabbul elsült búcsúmeccse!) hivatalosan elbúcsúztatták, ám a disznók közbeléptek. No meg egy simlis francia-orosz üzletember, Michel Basilevitch. Basilevitch meggyőzte Cruyffot, hogy fektesse pénzét egy sertésfarmba illetve ingatlanüzletekbe, de az üzlet bedőlt, a játékos vagyonának egy része pedig odalett.

„Néha nem jössz rá, mennyire bolond is vagy, egész addig, míg valaki rá nem mutat arra, hogy becsapod magad. Akkor őszintén be kell ismerned a hibádat. Például azt, hogy a disznók egyáltalán nem is érdekelnek” – idézi vissza egy cikkében a These Football Times Cruyff reflexióját.

Cruyff hátat fordított Európának, villámgyorsan megegyezett a Los Angeles Aztecsszel és visszatért a pályára, majd ezt követően a Washington Diplomatsban folytatta. Végül 1984-ig kitartott: játszott még a Levantéban, majd hazatért az Ajaxba. Amikor két bajnoki cím után nem kapott újabb szerződést, Cruyff „beintett” és az ősi rivális Feyenoordhoz igazolt – velük is nyert egy bajnokságot, így utolsó mérkőzését követően a rotterdamiak piros-fehér-fekete mezében vitték le vállon a gyepről.

A VILÁGVÉGE MOST ELMARAD

Carlos Roa a spanyol bajnokság egyik topkapusa volt a kilencvenes évek végén, nem véletlen, hogy a legjobb éveit élő Mallorcából az argentin válogatottba is bekerült, s végigjátszotta az 1998-as világbajnokságot. Ő kapta a vb tán két legszebb gólját – Michael Owen szólója és Dennis Bergkamp zseniális labdaátvétele után –, de a csoportkörben senki sem talált be neki, az angolok ellen pedig ő volt a tizenegyespárbaj hőse.

Mindenki azt várta, hogy Roa egy igazán nagy csapatba igazol (állítólag Alex Ferguson vele szerette volna pótolni Peter Schmeichelt), ám a hit közbeszólt. A mélyen vallásos kapus a Hetednapi Adventista Egyház tagja volt, és meggyőződésévé vált, hogy a 2000. év eljövetelével közeleg a világvége, így nem új szerződéséről tárgyalt, hanem Új-Mexikóba (más források szerint hazájába, Villa de Sotóba) ment és elmélyült vallásos tanulmányaiban, hogy felkészüljön az apokalipszisre.

„Nagyon nehéz döntés volt, de alaposan átgondoltam, a családom pedig támogatott. Amai napig úgy gondolom, spirituálisan jó döntést hoztam. Sportszempontból nyilván nem – karrierem csúcsán fordítottam hátat a futballnak” – emlékezett vissza Roa.

A világvége elmaradt, Roa pedig visszatért a labdarúgópályára – vallásos okokból szombatonként nem lépett pályára – de karrierje végleg megtört: a 2002-es világbajnokság évében már nem az argentin keretben volt, hanem a spanyol második ligás Albacetében. Pedig még a csúcson lehetett volna.

NICSAK, KI CSÖRÖG?

A kameruniak csatárlegendája, Roger Milla 1973-ban mutatkozott be a válogatottban, 1982-ben megjárta a világbajnokságot, két évvel később az olimpiát, majd nagy ünnepség közepette visszavonult a válogatottól, 1989-ben pedig – a Montpellier játékosaként – a labdarúgástól is.

Ő legalábbis azt hitte.

Hogy nem így történt, annak Paul Biya kameruni elnök volt az oka. Biya elégedetlen lehetett a „szelídíthetetlen oroszlánok” támadóegységével az 1990-es, olaszországi világbajnokság előtt, mert...

„Egy nap csörgött a telefonom, felvettem és maga Paul Biya volt az, aki arra kért, hogy térjek vissza és segítsem a válogatottat. Nem utasíthattam vissza. A legnagyszerűbb élményem lett a világbajnokság, első afrikai csapatként jutottunk el a negyeddöntőbe” – mesélte Milla.

Ha már belejött, folytatta is: visszavonulását követően 1996-ig játszott és az 1994-es világbajnokságot is megjárta – 42 évesen a torna történetének legidősebb gólszerzője lett. Bár addig is az volt, ugyanis 1990-ben ő állította fel a rekordot...

EGY ISMERŐS VÖRÖS

Paul Scholes 2011-ben úgy döntött, hogy 37 évesen mindent megnyert, amit megnyerhetett a Manchester Uniteddal, visszavonult, csatlakozott az edzői stábhoz, megtartották neki a szokásos búcsúmeccset. Fél évvel később viszont elkezdtek „hullani” az MU játékosai és Scholes visszatért, mert jószerivel nem maradt egészséges középső középpályás a keretben.

Csak előbb cipőt kellett találnia.

„Rendes cipőt is kellett szereznem, de nem akartam felhívni a szponzor Nike-t, mert akkor oda a meglepetés, egyértelmű, hogy visszatérésre készülök. Ferguson nem akarta megmondani a csapatnak. Elmentem a helyi sportboltba és vettem egy pár csukát ötven fontért. Jött a City elleni derbi, szombat este ott ülök a többiekkel, de az edzői asztalnál, egy szót se szólok. Másnap az öltözőben ott volt kikészítve a mezem és a cserepadra neveztek. Be is álltam, amikor 3–0-ra vezettünk, hopp, 3–2, mondom, mit csinálok én itt?!” – mesélte el a sztorit a BT Sportnak Scholes.

A United 3–2-re megnyerte a derbit, az idényt végigjátszó, majd a nyáron szerződést hosszabbító Scholes pedig a 20. – egyben legutóbbi – bajnoki címéhez segítette hozzá szeretett klubját 2012–2013-ban. Amatőr szinten még játszott, de profi karrierje ezzel a diadallal ért véget.

BELEJÖTT A GÁLÁN

A kilencvenes évek egyik legprímább szélsője, Marc Overmars az őrületbe tudta kergetni a védőket, játsszon bár az Ajax fehér-piros, a Barcelona gránátvörös-kék vagy a holland válogatott narancsszínű mezében. Arra azért kevesen számítottak, hogy a 2004-ben krónikus térdproblémái miatt visszavonuló („Már nem tudnék olyan szinten futballozni, amit elvárok magamtól”) Overmars egy 2008-as gálamérkőzésen valósággal megsemmisíti az Ajax román válogatott jobbhátvédjét, George Ogarararut.

Teljesítménye annyira jó volt, hogy felvetődött: mi lenne, ha reaktiválná magát?

„Négy éve visszavonultam, hetente egyszer edzek, de az akaraterőm sokat segít. Magamat is megleptem, hogy ennyire jól ment, ennyire könnyedén tudtam játszani és a gyorsaságom még nem kopott meg” – mondta ekkor Overmars.

A szélső ekkoriban nevelőklubjában, a Go Ahead Eaglesben vállalt igazgatótanácsi szerepet és hozzájuk is tért vissza játékosként, bár máshonnan is kapott ajánlatokat. Egy idényben segítette a deventeri csapatot, de fájós térde és egy friss bokasérülés miatt ismét abba kellett hagynia a futballt.

JAPÁNBAN FUTBALLISTEN LETT

Zico neve mindenekelőtt – természetesen a brazil válogatott mellett – a Flamengóval fonódott össze, a zseniális támadó középpályás profi karrierje során szinte végig a riói vörös-feketék alkalmazásában állt, egy rövid udinei kitérőtől eltekintve. Jorge Ben Jor még dalt is írt róla (Camisa 10 da Gávea – A Gávea 10-ese), legendaként tisztelik.

A rengeteget rugdosott, ennek következtében sérülésekkel küszködő Zico 1989-ben visszavonult és sportminiszter lett. Tizenhárom hónappal később leköszönt – a háttérben állítólag az volt, hogy a brazil futballra kidolgozott reformtervét minden erővel késleltették a lobbisták a parlamentben – és Japánban tért vissza a pályára.

Futballozott a régi Japán Labdarúgóligában – ő lett a másodosztály gólkirálya –, majd az újonnan alapított J-League-ben a kiscsapatnak számító Kasima Antlers mindenki megdöbbenésére megnyerte a bajnokság első szakaszát, a nagydöntőben pedig nagy küzdelemben maradt alul a favorit Verdy Kavaszaki ellen. Zicót a japánok egyszerűen „futballistennek” nevezték. A legendás tízes 1994-ben végleg visszavonult, de kapcsolata nem szakadt meg Japánnal, 2002 és 2006 között, így a hazai (társ)rendezésű világbajnokságon is ő irányította a válogatottat szövetségi kapitányként.

Zico manapság a Kasima Antlers technikai igazgatója, munkába jövet-menet megnézheti saját szobrát a stadion előtt. Ugyanezt megtehetné Rióban, a Flamengo klubházánál és régi stadionjánál is, hiszen a Gáveában is áll egy szobra.

MINDENT A FIAMÉRT!

Még egy brazil legenda: Rivaldo karrierjének utolsó éveit igencsak érdekes helyeken töltötte: játszott az angolai bajnokságban, a Kabuscorp csapatában, így aztán egészen szürreális összefoglalókban is láthatjuk. Aztán hazatért, a Sao Caetanóban futballozott, majd a Mogi Mirim mezére váltott – a Sao Paulo állambeli csapatnak elnöke is volt, a fia is ott játszott. 2014 márciusában „könnyes szemmel” bejelentette visszavonulását, csak hogy a következő nyáron visszatérjen. A Mogi Mirim–Macaé (3–1) találkozón ő és fia, Rivaldinho (avagy Rivaldo Júnior) is betalált, ráadásul mindketten „benne voltak” a másik góljában! Azért semmi sem tart örökké, így 43 évesen Rivaldo is búcsút intett a pályának.

EGY VILÁGBAJNOK SAN MARINÓBAN

Maradjunk a braziloknál: Aldair az ország satnyának épp nem nevezhető futballtörténelmében is az egyik legjobb középső védőnek számít, a selecaót 1994-ben világbajnoki címhez segítette és több mint háromszáz mérkőzésen lépett pályára az AS Romában. Utolsó aktív éveiben a Genoában, majd otthon, a Rio Brancóban futballozott, s 2005-ben visszavonult.

De a Bajnokok Ligájára nem mondott nemet.

Aldair jó barátja, Massimo Agostini a San Marinó-i Murata csapatában fejezte be karrierjét, majd ugyanott kezdett edzősködni. Együtt strandfociztak, majd egy szép napon 2007-ben Agostini leült Aldairral beszélgetni és megkérdezte, mi lenne, ha visszatérne a (nagy)pályára a Murata színeiben.

„Sosem hittem volna, hogy megint nagypályás futballt játszom, de érdekes volt az ajánlata, így elfogadtam. A klubról jók a benyomásaim, és bár jó ideje nem futballoztam nagypályán, remek állapotban vagyok” – így Aldair.

Hamarosan a pályán bizonyíthatott: a kezdőcsapat tagja volt a finn Tampere United elleni BL-selejtezőn, és pályafutása utolsó trófeáját is a Muratával nyerte meg – San Marinó-i bajnok lett „vénségére”.

STÚDIÓBÓL A PÁLYÁRA

Az Egyesült Államok valaha volt egyik legjobb játékosa, Landon Donovan a 2014-es MLS-idény végén vonult vissza a Los Angeles Galaxyból. Bár klubjával folyamatos kapcsolatban maradt, szakkommentátorként-elemzőként képzelte el a jövőt, csakhogy jött egy „végzetes” mérkőzés.

„A stúdióban elemeztem a Galaxy–Vancouver Whitecaps meccset, mikor Jelle Van Damme, Steven Gerrard és Gyasi Zardes is megsérült. Aztán Nigel de Jong elszerződött a Galatasarayba és kiderült, hogy Gyasi idénye véget ért (...) Beszéltem pár játékossal és poénból megkérdezték, visszatérnék-e, hogy segítsek, mert nagy űr támadt a keretben. Azt mondtam, két éve nem játszottam egy értelmes focimeccsen, biztos, hogy nem. Aztán elkezdtem gondolkodni. És mivel nagyon szeretem a Galaxyt, úgy gondoltam, egy kis segítséget tudok nyújtani” – mesélte el visszatérése sztoriját Donovan.

Visszatért, játszott, a második mérkőzésén gólt szerzett, visszavonult megint, visszatért megint – végül a mexikói León csapatában köszönt el a zöld gyeptől. Azért teremfutballban még villogott egy kicsit.

AZ ORVOSOK SEM TUDTÁK ELTILTANI

Zárjunk egy kapussal, méghozzá magyarral, bár az Arsenalhoz visszavonulásából visszatérő Jens Lehmann története sem mindennapi. De Zsák Károlyé extrémebb! A magyar labdarúgás korai csillagainak egyike ugyan az MTK ifijei között nevelkedett, de felnőtt pályafutása során egész életében hűséges volt a 33 FC-hez – az óbudai „Harihármat” még a másodosztályba is követte, hiába volt már világhírű kapuvédő.

Világszerte rengeteg kapus beceneve „A bolond”, Zsák Károly is szent őrültnek számított – megszállottként őrizte kapuját, két ujjpercét amputáltatta, amikor sérült, merev gyűrűsujja zavarta a védésben. Az 1927. május 15-i, Vasas elleni mérkőzés aztán sorsfordító volt. A profi bajnokság első idényében a (Budai) 33 FC a kiesés ellen küzdött, s a Vasas elleni, kulcsfontosságú mérkőzésen minden szempontból „lement a roló” Zsák „Skaja” előtt. A Vasas javára kétes tizenegyest ítélt a játékvezető, a kapus pedig teljesen elveszítette önuralmát, főleg, miután játékvezető szövegért kiállította csapattársát.

„Közvetlenül a kijárat előtt Zsák rosszul lett, átkarolta Barna Sándort és úgy ment be a kabinba, ahol azonnal lefektették. Ideggörcsöt kapott, sírt, majd elvesztette eszméletét, úgyhogy injekcióval kellett életre kelteni. Minthogy pedig másfélórával későbben sem lett jobban, mentők szállították a lakására, ahol – mint sajnálattal értesültünk – még a késő éjjeli órákban sem érezte magát jobban” – írja a Sporthírlap 1927. május 16-i száma.

„Zsák Károly örökre búcsút mond a futballnak” – harsogta címlapján május 17-én a lap. A kapus – aki betegágyából még alaposan beolvasott Zsarnóczay János játékvezetőnek – otthon feküdt, három napig teljes ágynyugalomra ítélték és az orvosi konzílium örökre eltiltotta a labdarúgástól.

Vagyis inkább „örökre”.

Zsák ugyanis az ágynyugalmat még csak-csak betartotta, de a kényszerű visszavonultatásba nem törődött bele, „lesz, ami lesz” alapon visszatért, s 1927 szeptemberében már ismét azt írták róla, legszebb napjaira emlékeztetően védett. Végül az 1927–1928-as bajnokság után kellett abbahagynia, de nem idegei, hanem borzasztó állapotú karja miatt.

„Egész béna volt, azt hittem, sohase tudom többé használni. A múlt évben, a tavaszi szezonban még védtem. Már akkor is elhalt néha a karom játék közben. Csontszilánkok voltak az ízületben. De játszani kellett. Szükségünk volt a pontokra. Ha egy szilánk éppen a karhajlatba került, megbénult a karom. Olyankor odanyúltam és elnyomtam a szilánkot. Nem is vették észre. Csak én éreztem” – nyilatkozta a kapus egy évvel később, amikor a Verebély-klinikán dolgozott pokolian fájdalmas rehabilitációján. Műtétei után olyan állapotban volt, hogy az polgári foglalkozásában is zavarta, írni sem tudott egy ideig.

„Majdnem mindenemet elvesztettem a futball miatt. Ha nézem ezt a beteg, agyonkínzott jobb kart, ha nézem a bal kezemet, amiről a futballnak adtam a gyűrűsujjamat, azt kérdezem magamtól: érdemes volt? És nem tudom azt válaszolni, hogy: igen. Nem, nem volt érdemes” – beszélt keserűen. Második visszavonulása már természetesen végleges volt, Zsák a továbbiakban kapusedzőként is dolgozott.

Nem minden visszatérés zárul happy enddel.