Formában maradhat-e Rooney a vb-döntőig?

Az utóbbi hetekben, hónapokban Wayne Rooney dicsőségét zengi az angliai sajtó, valóságos Rooney-kultusz tombol szigetország-szerte. S valóban, az angol futballrajongóknak minden okuk megvan arra, hogy rajongják Rooneyt, és reménykedjenek: a Manchester United 24 esztendős támadójának vezérletével a háromoroszlános válogatott legszebb napjait idézi majd a nyáron, s képes lesz még egyet szerezni eddigi egyetlen világbajnoki címe (1966) mellé.

Cristiano Ronaldo tavaly nyári távozása Manchesterből a jelek szerint nem érte felkészületlenül Rooneyt, aki több szerepkörben (szélső, ék, támogató csatár) eredményesen futballozik, és fejlődőképességét igazolandó immár fejjel is sorozatban éri el a gólokat – így döntötte el a Ligakupa vasárnapi fináléját is.

Rooney már most, jóval a 2009–2010-es versenyidény vége előtt több gólt szerzett, mint amennyi a megelőző hét élvonalbeli szezonja bármelyikének befejezésekor a neve mögött állt. A fejlődés kétségkívül lenyűgöző, ugyanakkor érdemes figyelni a táblázat utolsó két oszlopára is, amely az angol válogatott támadó eddigi idényhajráit összegzi – és jelentős tavasz végi fáradékonyságot sugall. Vajon ez az év e tekintetben is újat hoz? Tartható lesz a tempó júliusig, a vb végjátékáig?

Rooney pörgése mindenesetre nemcsak a szurkolókat tartja lázban, hanem a szakmát is. Az angol FourFourTwo magazin februári számában listát készített a második világháború után Nagy-Britannia futballpályáin igazán maradandót alkotó támadókról. A rendkívül illusztris – és nyilvánvalóan vitatható – ötvenes névsort a Liverpool skót legendája, Kenny Dalglish vezeti, és az élbolyba mindössze egyetlen aktív angol csatár került be: a nyolcadik helyezett, a lap által habitusa nyomán „az utolsó igazi futballistának" titulált Wayne Rooney.

Korábban megsüvegelt honfitársai közül is csupán kettő került elé, a hatvanas években a csúcson lévő Jimmy Greaves (4.) és az időben őt is megelőző Stan Mortensen (6.) – miközben Gary Lineker (16.), Alan Shearer (17.), a kétszeres aranylabdás Kevin Keegan (20.) és a France Football díját szintén kiérdemlő Michael Owen (32.) neve jóval az övé után következik. Az előkelő besorolásból arra következtethetünk, hogy Anglia a szélsőségesen nagy feladatokra immár felkészültnek véli Rooneyt.

Eme ünnepi hangulatban emelte fel mutatóujját Fabio Capello, Anglia szövetségi kapitánya, hogy megkérje Sir Alex Fergusont, a Manchester United szakvezetőjét: alkalomadtán pihentesse kinccsel felérő csatárát, mert nem ártana, ha a vb-n ő is kamatoztathatná képességeit...

Capello aggodalma nem alaptalan. A francia válogatott 2002-es mélyrepülése (kiesés címvédőként szerzett gól nélkül) óta folyamatosan vitatéma, hogy a legerősebb bajnokságok kiszipolyozzák a világ legjobb futballistáit, ekképp rontják válogatottjuk esélyeit a hagyományosan az idény végén következő nagy tornákon, és közvetve csökkentik a világ- és Európa-bajnokságok színvonalát.

A múltban mélyebbre ásva is találunk eredményes klubidényt követő, megmagyarázhatatlannak tűnő válogatottbeli betliket. Az angol nemzeti csapat örök-góllövőlistáján második Gary Lineker, az 1986-os világbajnokság gólkirálya például két gól nélküli Eb-döntőt is produkált, noha 1988-ban húszgólos barcelonai szezont követően érkezett a németországi kontinenstornára, az 1992-es svédországi viadalra pedig a Tottenham színeiben szerzett 35 góllal „melegített".

Nem áll szándékunkban azt állítani, hogy a nagy igénybevétel minden körülmények között lehetetlenné teszi az eredményes vb-szereplést – lám, Thierry Henry a 2006-os tornára is a Premier League gólkirályaként utazott, és vb-ezüsthöz segítette Franciaországot –, de az utóbbi vb-gólkirályokkal kapcsolatban érdemes felfigyelni a „kimélés" előnyeire.

A horvát Davor Suker (1998) és a német Miroslav Klose (2006) olyan klubidényt követően lett a világbajnokság legjobb góllövője, amely kevesebb mérkőzést tartogatott számára, mint a megelőző évadok – Klose esetében a következő kettő is ilyen volt. Nem is beszélve a brazil Ronaldóról, aki súlyos sérülései miatt jobbára rehabilitációval töltött évek után, a bizonyítás vágyától hajtva lett – nyolc találattal – a 2002-es vb gólkirálya, Brazília diadalának egyik fő letéteményese.

Lineker németországi gólcsendjét utóbb lappangó hepatitisszel indokolták, a svédországira nem született ilyen magyarázat. Anglia közelmúltbeli mesterlövészei közül Alan Shearernek és Michael Owennek is volt nullagólos nagy tornája, de amíg a fiatal Shearernek csak egy meccs jutott a bizonyításra az 1992-es Eb-n, addig Owent a 2006-os vb előtt, majd közben is súlyos sérülés hátráltatta – azaz volt „alibijük".

S ha már az egészségnél tartunk... Capello volt válogatott játékosként jól tudja: azon túl, hogy az idény végi fáradtság önmagában is teljesítményromboló hatású, előidézője lehet sérüléseknek is. Rooney sokat mesélhetne a szezonhajrákban megejtett kényszerű rendelőlátogatásairól: a 2004-es portugáliai Eb-n – két nagyszerű meccs, a svájciaknak és a horvátoknak lőtt két-két gól után – a portugálok elleni negyeddöntőben lábcsonttörést szenvedett, hónapokra kidőlt.

Két évvel később a világbajnoki felkészülését zavarta meg egy áprilisi sérülés, s bár az orvostudománynak hála „gyorsított eljárásban" meggyógyították, nem volt ideje formába lendülni, gólt nem szerzett, s végül – megint a portugálok elleni negyeddöntő... – ki is állították.

Rooney terheléssel kapcsolatos álláspontja jól ismert, nemrég újra ki is fejtette: „Sohasem úgy lépek pályára, hogy jaj, csak meg ne rúgjanak, mert megsérülök, s akkor... Egyszerűen játszani akarok, lehetőleg minden lehetséges alkalommal. De nem kell félni, az ember éppen a nagy igénybevétel közepette tanulja meg, hogyan maradjon friss a nagy meccsekre."

Márpedig azokból nem lesz hiány a vb-ig sem: a United versenyben van a bajnoki címért és a Bajnokok Ligára serlegéért, aligha valószínű, hogy Sir Alex lemondana egyik kulcsembere szolgálatairól a legnagyobb csatákban. Capello éppen elég hosszú ideig volt klubedző ahhoz, hogy ezzel tisztában legyen.

Az olasz tréner – az angol és a semleges futballszurkolókkal egyetemben – nem tehet mást, mint hogy bízik Rooney testi épségében, lelki tartalékaiban, csillapíthatatlan gól- és sikeréhségében, valamint természetesen abban, hogy legfontosabb játszótársai (Steven Gerrard, Frank Lampard) szintén „zsigerelhetők" lesznek még az idény végén.

No meg abban is, hogy miközben a jelek szerint Rooney ebben az idényben egy nagy lépéssel közelebb kerül a futball legnagyobbjainak „isteni" asztaltársaságához, a vetélytárs válogatottak legjobbjait csak-csak ledarálja a klubidény...