Egy magyar, akit istenként tiszteltek Észak-Koreában

A hosszú ideje újra Budapesten élő, 77 esztendős Csernai Pál a kommunista önkény elől menekült, amikor 1955-ben elhagyta Magyarországot („Nagy kockázatot vállaltam olyan fiatalon, de úgy éreztem, mennem kell"), így különösen furcsa fordulatnak tekinthető, hogy nem egészen negyven évvel később önszántából vállalt munkát a kommunizmussal egyik utolsóként is makacsul kísérletező országban, Észak-Koreában.

„A kilencvenes évek elején már készen álltam arra, hogy felhagyván az edzősködéssel új életet kezdjek, de aztán másképp alakult" – mesélte a Csepel volt futballistájából Európa-hírű edzővé váló idős sportember, akinek egy svájci teniszklubban ajánlotta fel egy üzletember: észak-koreai kapcsolatai révén szövetségi kapitányi munkához segítheti az ázsiai országban.

Csernai elutazott, Phenjanban néhány hétig edzette a csapatot, edzőmérkőzést vívott vele Pekingben, majd hazatért Nyugat-Európába.

„Nem tudtam, mitévő legyek, de az észak-koreaiak kitartása végül meggyőzött" – indokolja, hogy kezdeti ódzkodása ellenére végül miért írta alá 1991 őszén az első féléves szerződését.

S bár egy személyi menedzser, egy tolmács és egy sofőr is a rendelkezésére állt, a messziről jött idegen keserűen fedezte fel, hogy meleg vízhez csupán hetente egyszer jut abban a sportolóknak fenntartott szállodában, amelynek a 15. emeletére bekvártélyozták.

A nagy kihívás azonban adva volt, hiszen az észak-koreai válogatottra egészen különleges feladat várt: Washingtonba volt hivatalos, hogy megmérkőzzön a nagy politikai ellenlábas, az Egyesült Államok csapatával.

„Azt mondták, van három hetem arra, hogy összeállítsak egy ütőképes csapatot a válogatott és az olimpiai válogatott tagjaiból. Végül már két hét múlva fel kellett olvasnom a névsort néhány edző, szövetségi vezető és pártfunkcionárius jelenlétében. Még ma is emlékszem arra a halálos csendre... Más kérdés, hogy az eredeti tervvel ellentétben nem tizennyolc, hanem csak tizenhat játékost vihettem magammal, mert kellett két hely a titkosrendőrségnek is" – folytatta Csernai, megemlítve, hogy a civil ruhás fegyveresek minden edzésen és mérkőzésen ott ültek a kapu mögött, illetve a félpályánál.

A biztonság mellesleg kapóra jött az edzőnek, hiszen a sajátos viszonyokhoz alkalmazkodva a fizetését – amelyet minden szerződéskötéskor előre megkapott dollárban, szigorúan készpénzben – egy sporttáskában mindenhová magával vitte. „Mindig mondtam a kapusunknak, nehogy szem elől tévessze! Szerintem soha senki sem sejtette, mit tartok benne..." 

Aztán eljött a nagy nap: 1991. október 19-én Észak-Korea 2–1-re legyőzte az előző évben a világbajnokságon is megforduló amerikai csapatot.

„Bár éjszaka érkeztünk vissza Washingtonból, a phenjani repülőtér olyan fényárban úszott, mintha nappal lett volna. Számukra az nem csupán egy meccs volt, hanem politika. Egy szedett-vedett társaságból sikerült igazi csapatot kovácsolnom, és egy csapásra megváltozott minden."

S hogy mi az a minden, ami megváltozott? Minden játékos kapott egy vadonatúj labdát Japánból, új mezek és nadrágok kerültek a szertárba – Csernait pedig egy olyan hotelben szállásolták el, ahol mindennap volt meleg víz...

A munka folytatódott, Csernai lenyűgözte játékosait, hogy minden gyakorlatot maga mutatott be – miközben helyi segítői a leátón dohányoztak. „Észak-Koreában mindenki bagózik" –, íme egy újabb helyi tapasztalat.

A játékosoknak is tetszett az új, kivételezett helyzet, például az, hogy többet utazhattak külföldre, és mivel kaptak költőpénzt, számukra korábban elérhetetlen árucikkekkel térhettek haza – a szituáció ismerős volt Csernai számára az 1950-es évek Magyarországáról.

Noha a küldetés második fele nem sikerült, vagyis a selejtezők első szakaszát hét győzelemmel és egy döntetlennel teljesítő Észak-Korea nem jutott ki az 1994-es világbajnokságra – az ázsiai hatos döntőben csupán egyszer nyert, ráadásul 3–0-ra kikapott Dél-Koreától –, a magyar edzőt marasztalták, még az állampolgárság felvételére is kapacitálták. Neki azonban nem tetszettek a meggyőzés nem éppen kifinomult módszerei.

„Kezdtek velem politikai tartalmú beszélgetéseket folytatni. Kezembe nyomtak például egy brosúrát a kommunizmus alapelveivel és a pártjuk felépítésével. Ennek is szerepe volt abban, hogy a vb-selejtezők dohai döntőjéről nem Észak-Koreába, hanem egyenesen müncheni otthonomba repültem, és ezzel le is zárult edzősködésem ázsiai korszaka" – fejezte be történetét az 1993. októberi hazatéréssel Csernai Pál.

Azt már mi tesszük hozzá: egy hazatérés még hátravolt. Sőt: Csernai Pál még Sopronban is leült a kispadra, mielőtt végleg befejezte az edzősködést, és a budapesti nyugdíjasok életét választotta.