Bővítési stop – Moncz Attila publicisztikája

SAJTÓÉRTESÜLÉSEK SZERINT a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség azt fontolgatja, hogy tovább bővíti a női világbajnokság mezőnyét, és – leghamarabb 2031-től – a 32-es helyett a férfiakhoz hasonlóan 48-as főtábláról indítja a papíron legrangosabb tornáját. Egy-egy ilyen lépéssel választást is lehet nyerni (naná, hogy 2027-ben jön ilyen, és naná, hogy a jelenlegi elnök, Gianni Infantino kandidál!), meg rengeteg pénzt is, de ha átnézünk a mérleg másik oldalára, veszteség is lehet bőven. Különösen akkor, ha a tempó eszement.

A FIFA esetében az, ebben ne legyenek kétségeink. Az első női vb-t 1991-ben rendezték meg, még 12 csapattal, nyolc évvel később már 16-an álltak a rajtvonalon, hogy aztán 2015-től 24-en, újabb két tornát követően pedig már 32-en küzdjenek meg az aranyért. Természetesen a férfiaknál sem normális, hogy 2026-ban már 48 nemzet lesz a tornán, de ott azért más fokozatban zajlott le az expanzió. Miután 1954-re „beállt” a 16-os mezőny (a korábbi vb-k közül mindössze egy, az 1934-es zajlott le komplett főtáblával), az 1982-es spanyolországi világbajnokságig legfeljebb a formátum változott, a létszám nem. Utána négy tornát „lenyomtak” 24, majd hetet 32 együttessel, hogy aztán két év múlva jöjjön a szerintem apokalipszis a maga 48-as mezőnyével. Bár ez még mindig kulturáltabb eljárás, mint ahogy a klubvilágbajnokság indulói létszámát a jobb diktatúrákat idéző módon hirtelen hetesről 32-esre növelték…

Még mielőtt bárki is azt hinné, csak a labdarúgásra jellemző az effajta terjeszkedés, érdemes megnézni a többi csapatsportot is. Férfi kosárlabdában az első, 1950-es vb tízes létszámához képest ma már 32 csapat szerepel a legfontosabb eseményen (miközben a női tornát éppen legutóbb redukálták 16-osról 12-esre!), míg az Európa-bajnokság mezőnye a kezdeti tízesről 24-esre duzzadt (a nőké viszont konstansan 16-osnak tűnik). Kézilabdában a férfiak világbajnoksága 1938-ban még négy gárdával indult, ma már 32-vel zajlik, a nőknél ugyanennyi rajtolóig kilencről jutottunk el, míg az Eb mezőnye a kezdeti 12-ről mára megduplázódott mindkét nemnél. Röplabdában a következő vb már 32 csapatos lesz mindkét nemnél (tízen, illetve nyolcan kezdték), de a férfiaknál négyszeres, a nőknél pedig gyakorlatilag háromszoros növekedéssel a kontinenstornán is háromszorosára duzzadt a létszám.

És szerintem legkésőbb ezen számok láttán ideje elgondolkozni azon, meddig érdemes még felfelé menni, illetve mi a legnagyobb tornák, így a világbajnokságok és a kontinenstornák célja. Talán az utóbbi az egyszerűbb, hiszen ott alighanem a „fekete” és a „fehér” közül kell választani: olyan seregszemle kell, amelyen (szinte) mindenki megmutathatja magát, vagy olyan, amelyen tényleg a legjobbak harcolnak a trófeáért? A döntést befolyásolhatja még a nemzeti érdek, és itt ne menjünk messzebb a sajátunknál, hiszen ha például a labdarúgó Eb mezőnyét nem emelik meg 24-esre, mi 2016-ban és 2021-ben sem vagyunk ott az indulók között, elvégre Franciaországba, majd az „össznépi” kontinensviadalra is csak pótselejtezőn keresztül jutottunk ki. De ugyanez igaz például a férfi kosárlabdára is, ha ott nem bűvészkednek a létszámmal, 2022-ben sehol sem vagyunk, míg a 2017-es ottlétünk „necces” lett volna. Ezeket is figyelembe véve, a további tömegesítésnek egyáltalán nem vagyok híve, ahogyan tippem szerint a drukkerek többsége sem. (A Nemzeti Sportrádió keddi Sportkör adásában is előkerült a téma, ott is megoszlottak a vélemények.) A szememben az már kártékony, illetve olyan mértékű túltelítettséget okoz, hogy szurkolóként képtelen vagyok befogadni az élményt.

Biztos vagyok benne, nem mindenki osztja azon nézetemet, miszerint ideje felső limitet húzni. Elvégre a sportág népszerűsítése mindig lehet olyan jelszó, ami mögé be lehet bújni. A szavak komolysága és valóságtartalma másik kérdés. Az például aligha szolgálja a populárissá válást, ha a 2019-es vb rajtján a magyar női vízilabda-válogatott 64–0-ra péppé veri Dél-Koreát. Az viszont szolgálhat személyes érdekeket, ha az emelés említésével kevésbé sikeres országok előtt is megvillantja valaki a részvételi lehetőséget. És azért a legtöbb szövetségnél „darab, darab” elven szavaznak küldöttek, a súlyozás helyett az egyenlőség elvére téve a hangsúlyt. A nagyok köreit – legalábbis ami az eredményeket illeti – egyértelműen kimutatható módon nem zavarják az újonnan érkezők. Férfi labdarúgásban a 22 vb-címen mindössze nyolc nemzet osztozik, de 2010 óta nem jött új király, a nőknél is a kilenc tituluson mindössze öten osztoznak (de náluk legalább tavaly új bajnokot avattak – Spanyolországot). Férfi kosárlabdában a 19 vb-arany hétfelé (Németország tavaly csatlakozott a győztesek táborához), a nőknél ugyanennyi mindössze négyfelé ment el. Kézilabdában a különböző „gyűjtőtáborok” felbomlása miatt 12, illetve 14 országot koronáztak meg, de még ma is elég nagy biztonsággal meg lehet mondani azt a négy-öt csapatot, amely célba ér.

Csak már nem olyan kevés találkozón, mint korábban. Annak a hatását pedig már elképesztően nehéz felmérni, hogy egy amúgy is túldimenzionált klubidény közepén vagy végén milyen hatással van még a játékosok szervezetére további négy-nyolc-tíz találkozó. Ugyanakkor a másik oldalon ott az újabb bevételnövekedés ígérete (azzal, hogy a labdarúgó BL-ben mintegy húsz százalékkal megemelkedett a meccsek száma, a beszedett televíziós jogdíjak összege is legalább ennyivel nőtt, így értelemszerűen a rendszer érintettjei között is több pénzt lehet szétosztani), amiről az egyre inkább szurkoló- helyett üzletközpontúvá váló világban nehéz nem tudomást venni.

Ezzel pedig olyan ördögi kör jön létre, amiben muszáj megmaradni – és muszáj extrém megoldásokhoz folyamodni. A jelenleg éppen nálunk is zajló női kézilabda Európa-bajnokság hármas rendezői koncepciója (Ausztria, Magyarország, Svájc) még nem is annyira a földtől elrugaszkodott, mint a jövő évi férfi-vb triója lesz (Dánia és Norvégia még rendben van, na de hogy jön az észak-európaiakhoz a déli Horvátország?!), nem is beszélve a 2030-as labdarúgó-világbajnokság agymenéséről. Bár ha 2017-ben Finnország, Izrael, Románia és Törökország meg tudta oldani a férfi kosárlabda Európa-bajnokságot, miért ne lehetne elhinni, hogy három (szub)kontinensen (Afrika, Dél-Amerika, Európa) hat ország (Argentína, Marokkó, Paraguay, Portugália, Spanyolország, Uruguay) megoldja a 48 csapatos világbajnokságot?

Főleg a speciális igényű labdarúgásban a jövőben úgyis már csak hasonlóan nyakatekert módon összeálló házigazdák jöhetnek szóba a nagyágyúk mellett. Futballban nem elég két-három csarnok, ahol naponta lehet meccsek tömkelegét játszani, itt négy-öt naponta szabad ugyanarra a pályára rámerészkedni. Száznégy mérkőzéses vb-hez legalább 12 (de inkább több) stadionra van szükség, a szabványnak megfelelő ennyi arénája pedig nyolc-tíz országnál többnek nincs, kivéve, ha hosszabb távon is áldozni kíván a sportwashing (olyan állam, amely a sport segítségével igyekszik legitimizálni magát) oltárán. Ez pedig kinyírja a kis országok nagy álmainak önálló megvalósítását.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!