Koreai dilemma: lelépnek-e a daloló futballisták?

The Game of Their Lives, avagy Az életük mérkőzése. Tudomásunk szerint futballtémában két filmet forgattak ezzel a címmel, egy-egy elhíresült 1:0-s mérkőzéssel a középpontban, amelyek – minő bizarr fordulat! – két politikai ősellenség dicséretét zengik.

A 2005-ben forgatott mozi az 1950-es világbajnokságon lejátszott Egyesült Államok–Anglia (1:0) presztízscsata győzteseinek állít emléket, míg a három évvel korábban készített, hasonló című dokumentumfilm az 1966-os vb-n csodát tevő észak-koreai futballistákról szól.

Csoportjukban a koreaiak 1:0-ra legyőzték és kiejtették az olaszokat, és diadaluk jutalmaként – a vb-történet első ázsiai válogatottjaként – elérték a negyeddöntőt. Ott 25 perc után 3:0-ra vezettek a portugálok ellen, akik azonban a négygólos Eusébio vezérletével fordítottak, és 5:3-ra nyertek.

A kiesés ellenére a KNDK elismerést vívott ki magának. Igaz, mostanáig talán ez az utolsó alkalom, hogy a világ egyöntetűen – na jó, Olaszország kivételével – megtapsolt egy nagy horderejű észak-koreai cselekedetet...

Íme, a film promóciós képsorai. Koreai és/vagy angol nyelven beszélők előnyben, de az összeállítás szövegértés nélkül is beszédes.

E díjnyertes alkotást egy brit filmes, Daniel Gordon rendezte, aki a BBC Fournak töredelmesen bevallotta: hajdanán kisgyermekként mélyebb benyomást tett rá az észak-koreaiak váratlan diadala, mint hazája néhány nappal későbbi világbajnoki győzelme. Felnőve, immár állhatatos filmesként négy évébe telt, mire megszerezte a beutazási engedélyt a sztálinista országba, ahol aztán találkozhatott a „csodacsapat" még életben lévő hét játékosával, edzőjével.

„Nagyon meghatódtak, hogy akad a nyugati világban valaki, aki kíváncsi a velük történtekre. Abban a hitben éltek, hogy már régen megfeledkeztek róluk" – mondta Gordon, majd felidézte a forgatást követő angliai kirándulást is. A film elkészülte után, 2002-ben – nem kevés diplomáciai ügyeskedéssel – teljesítette „színészei" pálinkázás közben elkottyantott kérését, és elvitte őket Middlesbrough-ba, ahol 1966-ban a főhadiszállásuk volt, és ahol a három csoportmeccsüket, így az olaszok ellenit is játszották.

„A fogadtatásuk ugyanolyan barátságos volt, mint a világbajnokság idején. Egy hatévesforma kissrác például Pak Szung Dzsin után kérdezősködött, mert a nagyapja a lelkére kötötte, hogy szerezze meg neki az autogramját" – mesélte Gordon, felelevenítve az egykori stadion, az Ayresome Park helyén felhúzott lakóparkban tett sétát.

S hogy annak idején miért kedvelték meg az északkelet-angliai városban a koreaiakat? Gordon szerint:

„A vébén előre leírták őket, azaz a besorolásuk hasonló volt a helyi futballcsapatéhoz, amely abban az évben történetesen kiesett az angol másodosztályból. Aztán ugyanúgy vörös mezben játszottak, mint a Boro, szóval, több okból is szimpatikusak voltak. Middlesbrough különben is kisváros, ahol rendkívüli eseménynek számított egy vb-csapat elszállásolása. S azt hiszem, a delegáció tagjainak visszafogott viselkedése is imponált nekik..."

Ami a koreai játékosok viselkedését illeti, nos, a világ valószínűleg most sem talál majd kivetnivalót benne – maguk az észak-koreai sportvezetők bizalmatlanok.

Beszélik, azért kívánnak zimbabwei főhadiszállásról „vébézni", mert tartanak tőle: az apartheid-rendszer felszámolása óta az emberi jogokra igen érzékeny Dél-afrikai Köztársaságban valószínűleg politikai menedékjogot kapnának futballistáik, ha az edzőtáborból megszökve folyamodnának érte.

Úgy vélik, Zimbabwéban könnyebb őrző-védő megfigyelés alatt tartani őket.

Más lapra tartozik, hogy utóbbi országban emberjogi csoportok heves tiltakozóakciókat helyeztek kilátásba arra az esetre, ha az észak-koreai válogatott valóban beutazik.

A Bulawayo környékén élő ndebelék ugyanis nem felejtették el, hogy a nyolcvanas években észak-koreai katonai tanácsadók képezték ki a közülük tízezreket lemészároló, a Mugabe-kormány felhatalmazásával dúló Ötös Halálbrigád tagjait...

A múlt tehát több szálon kísért, s láthatjuk, a világ már korántsem 1966 alapján ítéli meg a tekintélyuralmi rendszerű, nemzeti jövedelmének jelentős részét fegyverkezésre költő Koreai Népi Demokratikus Köztársaságot. Megvalljuk, bennünk is vegyes érzelmek kavarogtak, amikor ráleltünk az alábbi, a KNDK vb-kvalifikációjának állami megünneplését megörökítő videóra.

Egyfelől lebilincselő, hogy a futball népszerűségének a legszigorúbban őrzött határok sem szabhatnak gátat; másfelől viszont hátborzongató figyelni az esemény koreográfiáját, az arcokat, a színpadon éneklő válogatott futballistákat. (Tény: tapasztalatainkat koreai nyelvtudás híján összegeztük.)

A propagandafelhőbe burkolózó észak-koreai rezsim nyilvánvalóan politikai küldetésként értelmezi a Csollima becenévvel illetett labdarúgó-válogatott vb-szereplését. Csak a miheztartás végett: a selejtezők során azért kellett semleges helyszínen, a kínai Sanghajban fogadni a két körben is ellenfélnek sorsolt Dél-Koreát, mert a KNDK vezetői nem voltak hajlandók eljátszani a másik Korea himnuszát, és felhúzni lobogóját Phenjanban.

A futball-világbajnokságok miliője azonban biztosítéknak tűnik arra, hogy a nyári hetekben a külvilág nem a számára sok esetben értelmezhetetlen politikai propagandára, a vörös csillagos mezre figyel majd, hanem a bennük pályára lépő sportemberek teljesítményére, gesztusaira – amint az a múlt század oly sok sporteseményén történt. Alkalmasint velünk, magyarokkal is. Mert amúgy az észak-koreai futballválogatott (lásd 1966) alkalmas a szeretni való kicsi hálás szerepére.

A nem túl veretes futballmúlt dacára, rendkívül hosszú úton (20 hónap, 16 mérkőzés) kiharcolt kvalifikáció; a csoportbesorolásból (Brazília, Portugália, Elefántcsontpart) következő abszolút esélytelenség; a kiscsapatokra jellemző elszántság; a valószínűleg szintén megmutatkozó taktikai naivitás mind-mind olyan jellemzők, amik általában hatnak a semleges nagyérdemű szívére – különösen, ha a felsoroltakat egy-egy szép támadás vagy csel ellensúlyozza a pályán.

Márpedig az észak-koreai válogatottról, lett légyen bármilyen titokzatos is a körítés, tudjuk: vannak nemzetközi szintű játékosai, máskülönben aligha előzte volna meg a térségben futballnagyhatalomnak számító Iránt és Szaúd-Arábiát a selejtezők során.

Elsőként az orosz élvonalbeli Rosztovban szereplő Hong Jong Dzsót, a csapatkapitányt szokás emlegetni, ő négy gólt szerzett a kvalifikációs meccseken. A szakma jegyzi Dzsong Te Sze nevét is; a szegény ember Rooneyja – aki tokiói születésének, japán felmenőinek köszönheti légiós státuszát – a japán Kawasaki Frontale-ban játszik, és Kelet-Ázsia legrettegettebb támadói közé tartozik.

Szintén Japánban született, és a japán, valamint a dél-koreai profiligában szerzett tapasztalatai révén fontos tagja a csapatnak a 31 éves középpályás, An Jung Hak. A selejtezőkön lett válogatott játékos a védő Li Dzsun Il, s mivel az egész sorozatban ő töltötte a legtöbb időt a pályán a csapatból – utána a kapus Li Mjong Guk és a középpályás Mun In Guk következik –, személyében vélhetően kincsre lelt a kapitány.

A tehetségfaktort elismerő szaksajtó ugyanakkor veszettül mérleghintázik a csapat erényeinek és hátrányainak feltérképezésekor. Mert például igaz, hogy a selejtezőkön, sőt az idei AFC Challenge Cup (a gyengébb nemzetek számára kiírt, második számú ázsiai kontinensviadal) megnyerésekor az észak-koreai védőjáték hatékonynak bizonyult – de vajon a vb-n következő sokkal tapasztaltabb ellenfelek nem teszik-e nevetségessé Kim Dzsong Hun kapitány avíttas 5–3–2-es hadrendjét?

Észak-Korea válogatottja az előnyére fordíthatja, hogy az ellenfelek viszonylag keveset tudnak róla – de vajon érdemes-e sokat tudni egy csapatról, amely mérkőzései nem elhanyagolható részét olyan kaliberű ellenfelekkel vívja, mint Mongólia, Kirgizisztán vagy Guam, és a nála jobbakkal szembeni jó eredményeit meglehetősen sematikus játékfelfogással, körömszakadtáig tartó védekezéssel, kontrákkal csikarja ki?

A tradicionális elzárkózásból következően a média semmilyen kritikával, pletykával nem lesz képes kizökkenteni a csapatot a megszokott kerékvágásból, ez kétségkívül nagy előny például a napjaikat amolyan valóság-show keretében élő brazilokkal szemben – no de vajon a Phenjan felől állandóan sugárzó „óvó szeretet" feldolgozása mennyi energiát emészt fel?

Nagy erény a csapat rendkívüli fegyelmezettsége, a futballisták egymás iránti szolidaritása – az eddig leírtakból következően ezt felesleges lenne megkérdőjelezni. Csakhogy az egységet meg a nemzetközi tapasztalat hiánya kezdheti ki; a játékosok számára ismeretlen közegben érkező új, minden korábbinál nagyobb, még sohasem tapasztalt kihívás hatására nem illan-e el a legendás bajtársiasság?

Ha úgy tetszik: a világpolitika színpadán a legnagyobbakkal versenyre kelni igyekvő „hatalmas és virágzó nemzet" magáról alkotott víziója sértetlen marad-e, amikor valóban meg kell ütközni a legnagyobbakkal – szerencsére csak a futballpályán?

Még néhány hét, és megkapjuk a válaszokat. Irányadóként addig is két jellemző észak-koreai vélemény:

„Ha nem hiszünk a továbbjutásban, biztosan nem fog sikerülni. Ha hiszünk benne, összejöhet. Ez éppen olyan egyszerű tétel, mint az, hogy egy csatár számára minden meccsen adva van a gólszerzés lehetősége" – így Dzsong Te Sze. A szövetségi kapitány, a 44 éves Kim Dzsong Hun helyzetelemzése:

„Hála Kedves Vezetőnknek (ez Kim Dzsong Il pártfőtitkár közkeletű koreai megnevezése), kemény kétkezi munkával kivívtuk a szereplés lehetőségét. Nagyszerű ellenfeleink lesznek, egyik erősebb, mint a másik, de ellenük is meg kívánjuk mutatni, milyen nagy erő rejtezik a csapatszellemben. Lehet, hogy nem sorolnak minket az esélyesek közé, de nagyszerű elődeinkkel sem tették ezt."

S ezzel visszakanyarodtunk oda, ahonnan elindultunk. A kétségbeejtően távoli, de mégiscsak dicsőséges 1966-hoz.