Kis olasz futballtörténelem: hol Ferrari, hol Fiat

 

Félévezredes Calcio

Mint Európa legtöbb „rendes” országában, Olaszországban is a futball a legnépszerűbb sportág, és sikereknek sincsenek híján: a nemzeti csapat négyszeres világ- és egyszeres kontinensbajnok, az olasz klubok pedig 27 nagy tornát nyertek. Igaz, van hová visszanyúlniuk, hiszen már a 16. században játszották a Calciót, a futball eme korai változatát. Az új korban Genovában alapították az első labdarúgóklubot, természetesen angol hatásra és mintára. Az első bajnoksággal egyidejűleg, 1898-ban alakult meg az Olasz Labdarúgó-szövetség, a FIGC, amely 1905-ben csatlakozott a FIFA-hoz. 1910-ben került sor az olasz válogatott első fellépésére – az ellenfél Franciaország volt –, a történelmi mérkőzést 6:2-es sikerrel sikerült még emlékezetesebbé tenni.

Amikor kötelező volt nyerni

Az itáliaiak az 1928-as olimpián szerzett bronzéremmel jelezték, hogy illik egyre komolyabban venni őket, az első, 1930-ban rendezett világbajnokságon viszont nem indultak. A következőn igen, lévén ők maguk rendezték meg, és a Combi – Monzeglio, Allemandi – Ferraris IV, Monti, Bertolini – Guaita, Meazza, Schiavio, Ferrari, Orsi féle gárda a döntőben a csehszlovákokat felülmúlva meg is szerezte az aranyat. Ez is volt az elvárás a diktátortól, Benito Mussolinitől... A mágikus kapitány, Vittorio Pozzo legényei, immáron friss olimpiai aranyérmesként, az 1938-as tornán megvédték vb-címüket, fájdalom, a fináléban éppen a magyarokat legyőzve. A második aranyéremhez már olyan klasszisok is hozzájárultak, mint a döntőben egyaránt két gólt szerző Silvio Piola és Luigi Colaussi.

Torinói tragédia, angliai csapás

A II. világháború miatt legközelebb csak 1950-ben rendeztek világbajnokságot, amikorra a nagy generáció kiöregedett, majd az AC Torino 1949-es supergai légiszerencsétlenségében életét vesztette a nemzeti csapat, a squadra azzurra gerince. A brazíliai vb-n ennek megfelelően a csoportkör a végállomást jelentette, mint ahogy 1954-ben is. 1958-ban elbuktak már a selejtezők során, majd jött a minden korábbinál nagyobb blama: 1966-ban az akkor már az európai élmezőnyhöz tartozó Interre és Milanra épülő nemzeti együttes kikapott Észak-Koreától; ezt a mai napig a vb-történelem legnagyobb meglepetései között jegyzik.

De mintha csak ez a nagy pofon kellett volna a sorsforduláshoz: Olaszország 1968-ban Európa-bajnok lett, két év múlva pedig, miután minden idők egyik legizgalmasabb hosszabbításában legyőzte az NSZK-t, vb-döntőt játszhatott Brazíliával. A Pelé vezette dél-amerikaiak azonban túl nagy falatnak bizonyultak az Albertosi – Burgnich, Cera, Rosato, Facchetti – Bertini (Juliano, 75.), De Sisti – Domenghini, Boninsegna (Rivera, 84.), Mazzola, Riva felállásban pályára lépő gárdának (amelynek szövetségi kapitánya az Eb-siker atyja, Ferruccio Valcareggi volt). Mivel két kétszeres világbajnok csapott akkor össze, a 90 perc tétje egyben az is volt, hogy ki viszi haza mindörökre a Jules Rimet-kupát. Az azzurrik némi meglepetésre a következő vb-n újfent leégtek, miközben az 1972-es és az 1976-os kontinenstornára ki sem jutottak.

Príma squadra

A hetvenes évek végére azonban körvonalazódni látszott egy príma csapat (a Zoff – Gentile, Sciera, Cabrini – Tardelli, Antognoni – Graziani, Rossi gerinc mentén), amely oly sikeres lett a későbbiekben. A rutinos mester, Enzo Bearzot az 1978-as nagy tornának a Zoff – Bellugi, Gentile, Scirea, Cabrini – Antognoni, Benetti, Tardelli – Causio, Rossi, Bettega gárdával vágott neki, és a csoportkörben meglett a franciák, a magyarok és a házigazda argentinok skalpja is. A középdöntőben a hollandok, az osztrákok és a németek jöttek szembe, és itt a németalföldiek már túl nagy falatnak bizonyultak. A bronzérmet a brazilok ellen lehetett volna megszerezni, ám Franco Causio vezető góljára Nelinho válaszolt, majd az ördöngös Dirceu a 72. percben eldöntötte a találkozó sorsát.

Bearzot az 1980-as hazai Eb-re némileg megváltoztatta csapatát, beépült Fulvio Collovati és Gabriele Oriali (Paolo Rossi és bűntársai, közöttük több válogatott játékos, belekeveredtek a totóbotrányba, így jól megérdemelt büntetésüket, eltiltásukat töltötték). A kontinenstornán viszont bűn rossz játékkal sem nyertek az olaszok, így a vészes csatár- és gólínség miatt Bearzot az 1982-es vb előtt merészet húzott: Roberto Bettega sérülése miatt beválogatta keretébe azt a Rossit, akinek tehetségét ugyan senki sem vitatta, ám kétéves eltiltása után csak 1982. április 29-én tért vissza a Juventusba, és mindössze három bajnoki volt a háta mögött! Nem is lett volna jó megbontani a csodálatos Juventusra épülő válogatott magot, no és a kispadon is csupa tehetséges fiatal ült (Franco Baresi, Giuseppe Bergomi, Pietro Vierchowod, Giuseppe Dossena, Daniele Massaro) a rutinos Franco Causio és Gabriele Oriali mellett.

Igaz, csoportjukból mindössze több szerzett góljuknak köszönhetően mentek tovább a kameruniak előtt, ám ezután beindult a Rossi-motoros Ferrari: a középdöntőben a Diego Maradona vezérelte argentinok és a Zico igazgatta brazilok sem jelentettek akadályt, akárcsak elődöntőben a lengyelek és a legvégén az NSZK sem. Amikor a brazil játékvezető, Arnaldo Coelho lefújta a mérkőzést, az olasz TV-riporter, Nando Martinelli önkívületben csak ennyit hajtogatott: „Campioni del Mondo, Campioni del Mondo, Campioni del Mondo…”.

Bearzot mesternek oroszlánrész jutott a dicsőség elérésében, hiszen egyrészt foggal-körömmel ragaszkodott évek óta megálmodott alaptizenegyéhez, másrészt óriási kockázatot vállalt fel Rossi beválogatásával. Az „Öreg” amúgy Azeglio Vicini mellé felvette segédedzőnek Cesare Maldinit is – mindkét asszisztense megfordult később világbajnokságon szövetségi kapitányként is.

Az 1984-as Eb-re viszont ki sem jutott a jóllakott legénység, a mexikói versengésre pedig hiába igyekezett néhány tehetséges játékost (Gianluca Vialli, Fernando de Napoli, Salvatore Bagni, Giuseppe Galderisi) beépíteni Bearzot, Alessandro Altobelli remeklése ellenére is csak a legjobb 16 közé jutottak. A tornán egyébként végig kispadozott a nemzeti hős, Rossi. A csalódást keltő szereplés után Bearzot vette a kalapját, és a FIGC addigi segítőjét, Vicinit nevezte ki utódjának, aki előtt hatalmas feladat állt: a hazai világbajnokságra olyan csapatot kellett felépítenie, amelytől kimondva-kimondatlanul aranyérmet vártak a talján futballőrültek.

Nagycsapat a nagy hármasból

„Abban az időben úgy véltük, vagyunk olyan erősek, hogy a négy közé beférjünk. De mindannyian abban reménykedtünk, hogy végigmegyünk az úton, és képesek leszünk győzni. A vége felé már én is hittem abban, hogy ha mindenki, mindig a legjobb teljesítményét nyújtja, akkor győzhetünk” – emlékezett vissza azokra az időkre a mester. Kiváló felkészülés volt a vb-re az 1988-as németországi kontinenstorna, amelyre Vicini és a kérlelhetetlen idő alapos nagytakarítást vezényelt. A maestro az akkoriban bombaerős Inter, Milan, Sampdoria trióra építette alapcsapatát. Csak a fiatalabbak kedvéért jegyezném meg, hogy a régi szép időkben mindössze három idegenlégiós léphetett pályára a Serie A-ban egyesületenként, azaz bőven volt választék tapasztalt, rendszeresen nagy csatákban edződő olasz játékosból.

Itt érdemes közbevetni, hogy Vicini az U21-es válogatottat Eb-döntőbe kormányozta 1986-ban; ez mintegy előrevetítette az e korosztályban az elkövetkező években megfigyelhető olasz uralmat. A „felnőtt” kontinenstornán az elődöntőben a csúcsformában lévő szovjetek ugyan legyűrték a taljánokat, ám a csapat összeállt, egyedül azon vacillált az ősz kapitány, hogy ki legyen a leggólerősebb támadó, Gianluca Vialli éktársa: Andrea Carnevale, Aldo Serena, Roberto Baggio, esetleg Salvatore Schillaci

És elérkezett a nagy nap: 1990. június 9. Az olaszok a hazai tornán első mérkőzésükön, a római Olimpiai stadionban a Zenga – Bergomi, F. Baresi, Ferri, Maldini – De Napoli, Ancelotti, Giannini, Donadoni – Carnevale, Vialli felállásban fogadták az osztrákokat, és a csereként beállt „Toto” Schillaci 78. percben rúgott góljával kicsikarták a győzelmet. A félprofikból álló Egyesült Államok, illetve Csehszlovákia nem jelentett akadályt (bár a parádé elmaradt), akárcsak a nyolcaddöntőben az Enzo Francescolival felálló Uruguay – a hatalmas gyeptúrás után stílszerűen újra Salvatore (Megmentő) mentette meg az azzurrikat.

A következő körben az ír óriás, Pat Bonner hibáját kihasználva újfent Schillaci döntött el mindent, ám az elődöntőben, Nápolyban a hazai pályán remeklő Maradona vezette argentinok véget vetettek az olasz álmoknak. Hiába szerezte meg „Toto” (ki más?) újra a vezetést, Claudio Caniggia Walter Zenga kapitális hibáját kihasználva a kapuba fejelt (ekkor keveseket érdekelt, hogy a portás előtte 517 percen át nem kapott gólt, és így világbajnoki rekordot állított fel).

A mérkőzés végén Vicini felrúgta a catenacciós olasz futballhagyományokat, csapata három csatárral támadta végig a rendes játékidő utolsó negyedóráját, de nem tudta bepasszírozni az áhított győztes gólt. A tizenegyespárbajban aztán az argentin portás, Sergio Goycoechea volt a hős – az olaszoknak maradt a kisdöntő. A bronzérmet végül sikerült megszerezniük az angolok legyőzésével. A Bariban lejátszott mérkőzésen a Baggio, Schillaci duó feltette a koronát addigi teljesítményére, hiszen mindkét csatár egyszer-egyszer beköszönt a veterán Peter Shiltonnak, ezzel Baggio elindult a világsztárság felé vezető úton, Schillaci pedig a torna gólkirálya lett.

A legendás védelem kevés volt az aranyhoz

„Elveszítettük a világbajnokságot úgy, hogy mindössze egyetlen gólt kaptunk, és egyszer sem szenvedtünk vereséget. Ez olyan valami, amivel együtt kell élnünk” – foglalta össze a játékosok véleményét az interes Riccardo Ferri. Vicini maradhatott posztján, de a svédországi Eb-re nem jutottak ki az olaszok, így az 1994-es vb-n már Arrigo Sacchi vezette a tengerkékeket, aki a Milant a klubfutball legnagyobb csúcsaira navigálta a nyolcvanas évek második felében. Menet közben megszabadult előde kedvenceitől, és az amerikai szupertornára a következő kezdő tizenegyet álmodta meg: Pagliuca – Costacurta, Tasotti, F. Baresi, Maldini – Evani, Albertini, D. Baggio, Donadoni – R. Baggio, Signori.

A squadra azzurra meghökkentő vereséggel kezdett (0–1 Írország ellen), majd kínkeserves győzelemmel folytatta (1–0 Norvégiával szemben), végül pedig Mexikóval 1–1-re végzett. A körülményeknek köszönhetően az a ritka helyzet állt elő, hogy mind a négy csapatnak 4-4 pontja volt, és mindenki pontosan ugyanannyi gólt szerzett, mint amennyit kapott. Végül a több elért találat és az egymás elleni eredmények döntöttek, így a norvégok kiestek, a többiek továbbmehettek. A legjobb 16 között Roberto Baggio a sírból hozta vissza a Nigéria elleni meccset, majd a hosszabbításban tovább is lőtte tíz emberrel játszó csapatát. A negyeddöntőben „Copfocska” és névrokona, Dino találata Spanyolország búcsúját, Olaszország továbbjutását jelentette.

Fortuna szorosan fogta a taljánok kezét, az elődöntőben (ahol újfent két góllal jeleskedett az isteni Roberto) és a tornát szintén végigszenvedő brazilok ellen vívott fináléban is (egy alkalommal a kapufáról pattant Gianluca Pagliuca kezébe a labda, később Mazinho óriási helyzetben akkora nagy lyukat rúgott, hogy háromszor körülfordult saját tengelyén), hogy éppen a legvégén, a tizenegyespárbajban hagyja el őket. Az orosz rulettben az odahaza csak „Kolosszus”-nak nevezett söprögető-fejedelem, Franco Baresi kezdésként kirúgta a labdát a nézők közé, a legvégén pedig Roberto Baggio lőtte a Los Angeles-i magas égbe labdáját. A taljánok elmerengve emlékezhettek vissza a torna nyitóünnepségére, amikor a szépséges Diana Ross kihagyott egy tizenegyest, majd szétesett az egész kapu…

Azok a fránya tizenegyesek...

Sacchi az angliai Eb-n egy újabb kihagyott tizenegyesbe (Gianfranco Zola volt az elkövető) és az ezt követő kiesésbe belebukott, utódja pedig Cesare Maldini lett, aki – a szokásoknak megfelelően – alapos nagytakarítást tartott, aminek még maga a nagy Baggio is áldozatául esett. De hát az lett volna a csoda, ha éppen Cesare Maldini nem pártfogolja a fiatalabb generációt, aki 1992-ben, 1994-ben és 1996-ban is Európa-bajnok lett az U-21-es válogatottal…

A világbajnokság előtt a médiában hatalmas kampány indult a remek szezont produkáló Roberto Baggio beválogatásáért, és végül utazhatott is Franciaországba; helyzetét a rivális, Alessandro Del Piero BL-döntőbeli sérülése is megkönnyítette. A France ’98-at a Pagliuca – Cannavaro, Nesta, Costacurta, Maldini – Di Livio, Albertini, D. Baggio, Di Matteo – R. Baggio, Vieri összeállításban kezdő azzurrik a csoportkörben 2–2-t játszottak Chilével (Copfocska mentett pontot, büntetőből), majd a középpályát Luigi Di Biagióval és Francesco Morieróval frissítve 3–0-ra lemosták Kamerunt. A legvégén az osztrákokat a két szokásos gólszerző, Christian Vieri és Baggio főszereplésével 2–1-re legyűrték, de ez a 90 perc inkább arról marad emlékezetes, hogy pályára lépett az 1982-es világbajnok veterán, Giuseppe Bergomi is. (No meg arról, hogy az utóbbihoz Alessandro Nesta rekordgyorsaságú sérülése kellett, a 3. percben végrehajtott kényszerű csere azóta is vb-rekordnak számít!)

A legjobb nyolc közé a norvégok testén át jutottak el, ám ott a házigazda franciák ellen 0–0-ra végeztek (pedig Baggio kis híján gólt lőtt), majd a tizenegyespárbajban előbb Demetrio Albertini hibázott, majd a tornán végig heroikusan küzdő Di Biagio lőtt akkora kapufát, hogy a labda majd a kezdőkörig pattant ki. Igaza lett Zinedine Zidane-nak, aki azt nyilatkozta az összecsapás előtt, hogy az olaszoknak vannak a legjobb csatáraik, de nem tudják, hogy hogyan kellene használni őket...

Moreno lett a végzetük

„Cesarone” megbukott, utódja Dino Zoff lett, aki várható módon szép lassan menesztette elődje bizalmi embereit, és választottjai a 2000-es Európa-bajnokságon csak aranygóllal kaptak ki a fináléban. Beépítette Francesco Tottit, Stefano Fiorét, Antonio Contét, Gianluca Zambrottát, az Eb-re megsérült Gianluigi Buffont és Gianluca Pessottót is csapatába, de a média kukacoskodó szakíróinak folyamatos támadása (igaz, a kaput a Milan-tulaj Berlusconi megalázó kritikája tette be végleg) miatt lemondott. Utóda Giovanni Trapattoni, a világ egyik legeredményesebb klubedzője lett, aki szintén hozta saját embereit (Francesco Coco, Gennaro Gattuso, Alessio Tacchinardi, Damiano Tommasi, Marco Materazzi, Cristiano Doni), de nem nyúlt a zoffi maghoz, és a közönség egyértelmű kívánságára fittyet hányva nem reaktiválta az örökifjú Baggiót.

Az ázsiai tornán a G-jelű csoportban a Buffon – Panucci, Nesta, Cannavaro, Maldini – Zambrotta, Tommasi, Di Biagio, Doni – Totti, Vieri összeállításban kezdő taljánok 2–0-ra legyőzték az ecuadoriakat, majd nagy meglepetésre kikaptak a harmatgyenge horvátoktól, végül 1–1-et játszottak a mexikóiakkal. Szerencséjükre a horvátok vereséget szenvedtek az ecuadoriaktól, így bejutottak a nyolcaddöntőbe, ahol a társrendező dél-koreaiak vártak rájuk. Ezt a mérkőzést azóta is emlegetik az olaszok és a bírói hibákhoz példákat kereső újságírók, hiszen amit Byron Moreno előadott bíráskodás címén… Az ecuadori játékvezető neve azóta is fogalom, tévedései, nevetséges pózai és a számára átutalt rejtélyes fizetségek miatt. Különösen két ítéletét, Totti – műesés címén történt – kiállítását, valamint Tommasi szabályos góljának annullálását rótták-róják fel neki. Trapattoni a mérkőzés után dúlt-fúlt, és ha nem is éppen ezekkel a szavakkal, de csaló gazembereknek nevezte a FIFA vezetőit, akik összeesküdtek a társházigazda mellett. Erről később a spanyoloknak is kialakult a maguk véleménye…

Mélypont után azonnal arany

Talán a játékvezetői tévedések (már a csoportkörre is jutott több vaskos baki…) miatt nem vetődött fel a néhány szakmai dologban rosszul döntő Trap menesztése, így nyugodtan dolgozhatott tovább – egészen a portugáliai Európa-bajnokság végéig. 1988 óta először nem találkozhattunk nagy tornán Paolo Maldini nevével, az olasz válogatottsági rekorderré avanzsáló hátvéd ugyanis 2002-ben búcsút vett a címeres meztől, de nem emiatt lett nagy csalódás a vége. Trapattoni is kapkodott, rengeteget variált, ám csak nem akart összeállni a csapat, amely végül nem is jutott tovább a csoportból (némi svéd-dán összjáték eredményeképp). A népharag elsöpörte a kapitányt, akit közkívánatra a grandőr Marcello Lippi követett, akárcsak egykoron a Juventusnál. Lippi kellemetlen vereséggel kezdett Izlandon, de később igazán ütőképes keretet állított össze a Milan, Juve vegyesből, amelynek fő fegyvere a stabil védelem, a kőkemény középpálya, valamint Francesco Totti, Buffon és Fabio Cannavaro zsenialitása volt.

A németországi világbajnokságot a Buffon – Zaccardo, Cannavaro, Nesta, Grosso – Perrotta, Pirlo, De Rossi – Totti – Toni, Gilardino összeállításban kezdő és a Buffon – Zambrotta, Materazzi, Cannavaro, Grosso – Camoranesi, Pirlo, Gattuso, Perrotta – Totti – Toni felállásban záró squadra azzurra nyerte meg. Igaz, a játék „szokás szerint” többnyire nyögvenyelős volt, de mindig akadt egy-két labdarúgó, aki csúcsformáját hozva átlendítette a holtponton a többieket. Végre a szerencsével sem álltak hadilábon, amely ezúttal kitartott az utolsó tizenegyespárbaj legvégéig.

Nem minden papsajt

A hatalmas ünneplés közepette Lippi lemondott, utóda pedig az egykori príma bal oldali középpályás, Roberto Donadoni lett, aki szemlátomást nem tudott mit kezdeni sem pszichikailag, sem szakmailag a nyakába szakadt örökséggel és feladattal. Az sem segített rajta, hogy Alessandro Nesta és Totti visszavonult, Cannavaro kiöregedett, a többiek pedig mintha jóllaktak volna; nemzetközi szinten jegyzett, stabilan gólerős támadója pedig nem akadt. A 2008-as Európa-bajnokságon ennek megfelelően szerepeltek: csoportjukat túlélték (három rúgott és négy kapott góllal), de erősen tartalékosan kiállva a spanyolokkal nem bírtak: egy szörnyű 120 perc után tizenegyesekkel vereséget szenvedtek (mint a régi szép időkben).

Nem is a kiesés, mint inkább a mutatott játék okozta Donadoni vesztét, Lippi pedig nem bírt ellenállni a csábításnak, és engedte magát visszakönyörögni a válogatott élére. Nem lesz könnyű megvédeni csillogó renoméját: a Serie A-ban nagyítóval kell keresgélni az olasz tehetségeket, egykori kulcsemberei már túlléptek a harmincon, és régi sikeréhségüknek nyoma sincs; és ha őszintén meggondoljuk, Buffonon kívül jelen pillanatban nincs olyan játékosuk, aki a szó szoros értelmében világklasszis lenne.