Miben is különbözött ez a világbajnokság az előzőektől? Például abban, hogy még sosem szolgáltatott ennyire központi témát egy hangszernek nevezett zajkeltő eszköz, vagy abban, hogy még egyszer sem lehetett ilyen kevés lőtt góllal (nyolccal) vb-t nyerni, ráadásul olyan válogatott sem lett még aranyérmes, amely vereséggel kezdett a tornán. Arra sem volt korábban példa, hogy a legfontosabb meccsek előtt nem egy korábbi klasszis, esetleg szakíró véleményére volt a legkíváncsibb az emberek jó része, hanem egy polip „tippjére". A legfontosabb azonban, hogy ezelőtt még egyszer sem hívták a rendező ország labdarúgó-szövetségének alelnökét Mwelo Nonkonyanának. Na jó, ennél talán valamivel lényegesebb, hogy először lett a végső győztes olyan válogatott, amely spanyol.
MEGÉRDEMELT ARANYÉREM
A sportág kedvelőinek, szakértőinek nagy része egyetért abban, hogy a spanyol armada megérdemelten ért fel a csúcsra, ám természetesen most is akadtak negatív hangok, olyanok, akik megkérdőjelezik David Villáék sikerének jogosságát. Legtöbbjük azt emeli ki, hogy a spanyolok korántsem játszottak olyan látványosan, gólra törően, mint például a 2008-as Eb-diadaluk során. Való igaz, az egyenes kieséses szakaszban elért eredményeiket nézve (Portugáliát, Paraguayt, Németországot és Hollandiát is 1–0-ra győzték le) akár azt is hihetné a vb-ből egy percet sem látó egyszeri ember, hogy bunkerfocival értek révbe, ám erről szó sincs.
A játékot valamennyi meccsükön ők uralták, amit a statisztika (labdabirtoklás, kapura lövések száma) is ékesen bizonyít, a gólparádék elmaradása pedig leginkább annak tudható be, hogy az ellenfeleik nem megye kettes csapatok voltak, hanem a világ élvonalába tartozó együttesek. Véleményem szerint, ha valakik, akkor a spanyolok megérdemelték, hogy végre világbajnok csapatot ünnepelhessenek. Még akkor is, ha Villa portugálok elleni győztes találatát leheletnyi les előzte meg, vagy ha a hollandok nagyobb helyzeteket alakítottak ki (és puskáztak el) a döntőben, mint a végső győztes. A múlt aranyérmeseit is szinte kivétel nélkül segítette a szerencse és/vagy néhány játékvezetői ítélet, miért lett volna ez másképp Dél-Afrikában.
Korábban is már számtalan tornára érkeztek aranyesélyes, remek focit bemutató gárdával, ám egy-egy rossz meccs vagy vérlázító csalássorozat (2002, ugyebár...) végül a vesztüket okozta. És még valami: Vicente del Bosque ismét bizonyította, hogy ha minőségi játékosállomány van a keze alatt, akkor azzal ő révbe ér. Azon pedig már meg sem lepődtünk, hogy a legnagyobb siker után, amit egy edző elérhet, szerényen a háttérbe húzódott, csakúgy, mint ahogy annak idején a Real Madridnál tette.
MEGINT AZOK A FRÁNYA SPANYOLOK
Persze ezek után is lehet még azt mondani, hogy a spanyolok nem érdemeltek vb-címet, ám ez esetben érdemes végignézni, hogy akkor kik szolgáltak volna rá erre. Például a németek, harsognák valószínűleg a Nationalelf elvakultabb szurkolói. Joachim Löw fiai valóban kitettek magukért, és tetszik, nem tetszik, 2006 után ismét ők szolgáltatták az egyik leglátványosabb focit. Valamit tudhatnak a németek szakmai stábjában, hiszen olyan játékosokból hoznak össze világeseményről világeseményre ütőképes, dobogóra odaérő csapatot, akik közül többen még nagy jóindulattal sem nevezhetők világklasszisnak, vagy éppen a klubjukban olyan pocsék teljesítményt nyújtanak az adott idényben (például legutóbb Klose), hogy más válogatottnál még csak meghívót sem kapnának, ám az év legfontosabb viadalán a legjobbjukat nyújtják.
Schweinsteigerék ismét megmutatták, hogy igazi tornacsapatnak számítanak, amely a nagy világversenyeken futja topformáját, ám aranyérmet ezúttal sem érdemeltek, mivel volt egy elődöntő. Ott pedig egyértelműen kiderült, hogy a spanyolok jobbak náluk, még úgy is, ha ez az eredményben csak egy Puyol-fejesben mutatkozott meg. Hol volt az addig látott attraktív támadófoci, a szélvészgyors kontrák? Sehol. Ebben a sportágban ugyanis elég nehéz labda nélkül támadni. Márpedig a meccs nagy részében a spanyoloknál volt a játékszer, de a németek akkor sem tudtak mit kezdeni ellenfelükkel, amikor kicsit kiszabadultak a szorításból.
A VÉGÉRE BEDURVULTAK
Nézzük a hollandokat! Mindenki tudta, hogy jó kis csapatuk van, mégsem emlegették őket a legnagyobb esélyesek között. Ez persze őket nem zavarta, és szépen elmeneteltek a fináléig, többek között a brazilokat kiejtve. A velük szimpatizálók száma aztán az utolsó mérkőzésen alaposan megcsappant, a johannesburgi döntőben ugyanis szükségét érezték emlékeztetni a világot arra, hogy K–1-ben ők a legjobbak a földkerekségen. Ezzel részben elérték céljukat, hiszen a spanyolok nem tudták azt a macska-egér játékot űzni velük, mint addigi ellenfeleikkel, Semmy Schilt pedig talán még elismerően csettintett is Nigel de Jong mellbe(vágó)rúgó megmozdulásánál. A tulipánosok mérgelődhetnek amiatt, hogy Howard Webb Andrés Iniesta gólja előtt a másik kapunál szöglet helyett kirúgást ítélt, ám ha az angol játékvezető lezavar legalább egy hollandot a pályáról még az első félidőben – ahogy azt tennie kellett volna –, akkor korántsem biztos, hogy a spanyolok emberelőnyben játszva hosszabbításra kényszerülnek.
Uruguay szereplése a vb üde színfoltja volt, már-már a régi időket idézte a celeste menetelése. Forlánék éltek a lehetőséggel, azzal, hogy viszonylag könnyű ágra kerültek, ám Dél-Korea és Ghána kínkeserves legyűrése után Hollandiával már nem bírtak, mint ahogy a bronzmérkőzésen Németországgal sem.
A SOK KLASSZIS CSATÁR ÖNMAGÁBAN MÉG KEVÉS
Nagy talánynak számított a vb előtt Argentína, amelyet sokan nem tudtak hova tenni. A pályán ott volt Lionel Messi, aki pazar tavaszi szezont futott, a kispadon viszont ott volt Diego Maradona. Akik esélytelennek tartották a kétszeres vb-győztest a végső sikerre, azok többnyire miatta gondolták így. Az „isteni" Diego szövetségi kapitányként nem dicsőült meg, Argentína ezúttal sem jutott túl a negyeddöntőn, a végső sorrend megállapításakor az ötödik helyre volt jó, ám Maradona ezzel is a legjobb eredményt érte el az 1990-es ezüstérem óta. Ráadásul az olaszországi vb óta nem volt ilyen gyenge keretük az argentinoknak, ami persze jórészt Maradonának „köszönhető". Hiába hemzsegtek elöl a világklasszis támadók, a középpályások és védők között jó, ha volt két-két igazán jó képességű és jó formában is lévő játékos. Ez a negyeddöntőben ütközött ki, amikor is a németek úgy futottak át rajtuk, ahogy akartak, és szinte az összes góljukat a bal oldalon vezetett támadás végén szerezték. Talán, ha Nicolás Otamendi helyett Javier Zanetti kap helyet az argentin védelem jobb oldalán, vagy ha Esteban Cambiasso ott van a középpályán...
Ezzel együtt úgy gondolom, ez így volt rendjén, Maradonának egyszerűen meg kellett kapnia a lehetőséget, hogy legalább egy világbajnokságon irányíthassa hazája nemzeti tizenegyét, még úgy is, hogy komoly eredményt edzőként sosem ért el, de még komolytalant se nagyon. Megkapta az esélyt – amit nyilvánvalóan csak a játékosmúltjának köszönhet –, nem élt vele, így az is helyén való, hogy a vb óta már nem ő irányítja az albicelestét. Bár ha azt vesszük, hogy elvileg maradhatott volna a helyén...
A KRITIKUSOKNAK LETT IGAZUK
A másik dél-amerikai óriás szövetségi kapitányát legalább annyian vagy tán még többen támadták, mint Maradonát, ám Carlos Caetano Bledorn Verrinek vagy ahogy néhányan ismerik, Dungának volt egy ütőkártyája, amivel elcsendesíthette kritikusait: az eredmények. Hiába nyert azonban Copa Américát és Konföderációs-kupát a selecaóval, tudhattuk: ha a vb-n megbukik, veheti a kalapját.
A hagyományos brazil stílus sutba dobása 1994-ben már egyszer jól sült el, és mivel Dunga annak a csapatnak tagja, sőt kapitánya volt, nem csoda, hogy hasonló stílust honosított meg. Az általa favorizált, biztos védelemre, valamint kontratámadásokra alapuló taktika idén is nyerőnek bizonyult. Egészen a negyeddöntőig.
Még a hollandok elleni találkozó is jól kezdődött, ám a második félidőben két kihagyás végzetesnek bizonyult, hátrányban egyszerűen hatástalannak bizonyult a brazil alakulat. Sose tudjuk meg, hogyan alakulnak a dolgok, ha ott van társai között Ronaldinho is, ám hogy rosszabb nem lett volna vele az ötszörös világbajnok, az szinte biztos.
A franciák megmutatták, hogyan lehet remek erőkből álló kerettel totálisan leszerepelni. A bajok a Nicolas Anelka és Raymond Domenech között kirobbant, majd eldurvult vitával kezdődtek, ám nem túl valószínű, hogy egyedül ez vezetett a teljes morális csődig. Egy normális közösség túllépett volna a botrányos jeleneteken, de a vége felé már úgy tűnt, a franciák nem is igazán akarják megmenteni szeretett (?) hazájuk becsületét.
Nem járt jobban a 2006-os vb másik döntőse, Olaszország sem. Sok jót még az itáliai sajtó sem várt Marcello Lippi legénységétől, ám hogy az még a csoportból sem jutott tovább, azt így is nehezen dolgozták fel. Végleg rá kellett döbbenniük, hogy egy nagy generáció harcosai kiöregedtek, akiknek pedig a helyükbe kell lépniük, azok bizony egyelőre elmaradnak az elődeik által képviselt nívótól.
ANGLIA? CSAK A SZOKÁSOS
Túl sokat nem lehetett volna kaszálni Anglia vb-győzelmével, ám a kis oddsok végül nagyon hízelgőnek bizonyultak Gerrardékra nézve. A talán legkönnyebb csoportból is csak úgy jutottak tovább, hogy az utolsó pillanatig izgulniuk kellett, ami pedig azután következett, alighanem minden angol hazafi örökre kitörölné emlékezetéből. A németektől elszenvedett kínos vereség után persze lehet azzal jönni, hogy mi lett volna, ha Frank Lampard gólját megadja a játékvezető, azonban a tényen ez sem változtat: a háromoroszlánosok játékában még az utóbbi években látottaknál is kevesebb elképzelés volt, támadójátékról nem nagyon beszélhettünk az esetükben, a védelem pedig az argentinokéhoz hasonlóan az első komolyabb ellenféllel szemben egyből csődöt mondott. Persze lehet, hogy csak a helyszínen szurkoló Mick Jagger hozott megint balszerencsét honfitársaira, hasonlóan az Argentína elleni 1998-as nyolcaddöntőhöz.
Voltak hangok, amelyek a dél-afrikai válogatottat a torna előtt a leggyengébb résztvevőnek titulálták, pedig ott volt a mezőnyben Új-Zéland is. A leégést megúszta a Bafana Bafana, a megszerzett négy pont teljesen vállalható, ám személy szerint egyáltalán nem bántam, hogy a történelem során először nem élte túl a csoportkört a rendező ország csapata. Egyrészt nem volt a legjobb 16 közé való, másrészt pedig így biztossá vált, hogy nem ismétlődhetnek meg a 2002-ben történt gyalázatos események. Az afrikai csoda ettől még beteljesülhetett volna, ám hiába szurkolt a végén már az egész kontinens nekik, végül a ghánaiak is megadták magukat a legjobb nyolc között.
ANNYIRA NEM IS VOLT ZAVARÓ
És ha már Afrika, essék szó végre a vuvuzeláról! Bevallom, a 2009-es Konföderációs-kupán kétségbe estem. Nem kicsit, nagyon. Ezt a szörnyűséget kell hallgatnunk a futball legnagyobb ünnepén 64 mérkőzésen keresztül? A FIFA döntött: ezt! Aztán lement kb. három félidő a vb-ből, és azt vettem észre, hogy észre sem veszem ezt a primitív zajkeltő eszközt. Bármennyire is kellemetlen a hangja, valahogy megszoktam, és már csak akkor figyeltem fel rá, amikor a meccseket közvetítő riporterek szóba hozták. Azaz körülbelül negyedóránként. Összességében persze egyáltalán nem bánom, hogy Európába nem gyűrűzött be a vuvuzelaimádat, a jobb helyeken egyébként is tiltja a házirend a használatát.
A VB SZTÁRJAI – A KÉTLÁBÚTÓL A NYOLCKARÚIG
Egy világbajnokság mindig hatalmas kiugrási lehetőség, a kevésbé ismert játékosok el tudják adni magukat, ám ezúttal olyan történt, mint még soha: a torna két legnagyobb felfedezettjének úgy sikerült berobbannia, hogy pályára sem lépett. Egy szép és egy kevésbé szép, ám annál csúnyább lényről van szó.A Boca Juniors kissé flegma, ám annál nagyobb tudású irányítója nem került be az argentinok utazó keretébe, ám így sem maradtunk Riquelme nélkül, hála Larissa kisasszonynak. Alighanem a modellként (is) dolgozó hölgy – aki hamar megtalálta a legmegfelelőbb helyet mobiltelefonjának – volt a legtöbbet fotózott paraguayi a nyáron. Hogy a hirtelen jött világhírnevet mennyire képes kiaknázni, nem tudjuk, ám rajongóinak nem árt tudniuk, hogy 2011-ben Copa Américát rendeznek!
A vb-n résztvevő játékosok közül öten viselték a Paul keresztnevet és annak különböző változatait (és akkor Kamerun szövetségi kapitányáról, Paul Le Guenről még nem is beszéltünk), ám ők öten összesen nem kerültek annyiszor a címlapokra, mint druszájuk, Paul polip. Tudtam, hogy az emberek mindenféle hülyeségre vevők, de hogy ez az állat ilyen hullámokat ver majd, és ilyen figyelem kíséri majd a nagy meccsek előtti megmozdulásait, arra nem számítottam. Szegény jószág ma már csak odafenn bizonyíthatja jóstehetségét, bár egy összeesküvés-elmélet szerint már a vb előtt feldobta mind a nyolc „talpát", és a torna alatt egy rá kísértetiesen hasonlító, azonos arcvonásokkal rendelkező fajtársa tippelt az egyes találkozókra.
A SZÓ ELSZÁLL, A LABDA SZINTÉN
Pénz beszél, a kutya meg a játékosok – élükön a kapusokkal – pedig ugathatnak, a nagy tornákon mindig új fejlesztésű labdákkal kell játszani. Ez még önmagában nem lenne probléma, ám az újabb sajnos általában egyet jelent a rosszabbal is. Gyerekkorom gumilabdái nem szálltak olyan extrém röppályán, mint a Jabulani, nem csoda, hogy egy kezünkön meg tudjuk számolni a 64 mérkőzésen látott távoli bombagólokat. Ugye azt senki sem gondolja, hogy a világ legjobb labdarúgói egyik pillanatról a másikra elfelejtettek kapura lőni.
Hogy milyen volt ez a világbajnokság? Az összes negatívum ellenére jó. Még akkor is, ha az 1998 óta tartó tendencia (azóta szerepel 32 válogatott a vébéken), miszerint egyre kevesebb a gól, most is folytatódott. Franciaországban 171, Dél-Koreában és Japánban 161, míg négy éve Németországban 147 találat született. Dél-Afrikában csak 145. Egy dolgot sajnálok csak (azon kívül, hogy nem a kedvenc külföldi válogatottam diadalmaskodott): nem tettem fel egy kis pénzt arra valamelyik fogadóirodánál, hogy Új-Zéland fejezi be egyedüliként veretlenül a tornát. Pedig ez olyan egyértelmű volt. Vagy nem?