Brazília negyedik alkalommal nyerte meg a Konföderációs Kupát (1997, 2005, 2009, 2013), harmadszor sorozatban, és továbbra is őrzi remek örökmérlegét a spanyol válogatott ellen (5–2–2). Ennél is többet jelenthet azonban a brazil szurkolók számára – már akik nem a vb-t beárnyékoló tüntetésekkel vannak épp elfoglalva –, hogy az elmúlt évek hektikus eredményei után válogatottjukat ismét jó játék és stabilitás jellemezte, ráadásul (és ez Brazíliában mindig hangsúlyos feltételnek számít) mindez kifejezett támadó felfogású focival párosult (öt meccsen 14 gól úgy, hogy Tahitivel nem játszottak).

Bár a magunk részéről még messze nem mernénk a jövő évi világbajnokság nagy esélyesének nevezni a selecaót, a brazilok számára megerősítést és hitet adhat a torna. Az ötszörös világbajnok országa (is) hajlamos a szélsőségekre. Mano Menezes csapatát annak idején volt, hogy minden idők leggyengébb brazil válogatottjának titulálták – amit bizonyos objektív szempontok alapján az is jelez, hogy a világranglistán sosem látott mélységekbe süllyedt a gárda, májusban csak a 22. volt! (persze ebbe a tétmeccsek hiánya is vastagon belejátszott) –, és a régi-új kapitány, Felipe Scolari is kapott hideget-meleget az első mérkőzéseket, kiváltképp az Anglia elleni februári vereséget követően. A váltást akkor sokan – a vb szempontjából – későinek tartották, és a kritikusok szerint az sem volt jó üzenet, hogy Scolari azon Palmeiras kispadjáról térhetett vissza a kapitányi hídfőre, amely a szezon végén kiesett az élvonalból, miközben klubszinten Muricy Ramalho (Sao Paulo, Palmeiras, Fluminense, Santos) és Tite (Corinthians) is jobb eredményeket ért el az elmúlt években.

Ugyanakkor a Konföderációs Kupa után minden bizonnyal a másik véglet lesz a hangosabb, amely szerint a hihetetlen nagy választék, a játékoskeret gyakran emlegetett „mélysége” jó szakvezetéssel újra vb-esélyessé teszi Brazíliát – s a hazai pályáról még nem is szóltunk. Azt mindenesetre a fényes győzelemmel záruló torna bebizonyította, hogy Scolari még mindig képes jó csapatot építeni. Az olaszok és a spanyolok elleni győzelem pedig arra ugyancsak bizonyságul szolgálhat, hogy az európai labdarúgásban rendkívül jártas – s ebben korábbi vetélytársait feltétlenül megelőző – Scolari kinevezése azért is megfelelő választás, mert nemcsak a tengerentúlon játszó légiósokat ismeri jól, hanem az ellenfeleket is kiválóan ismeri. A két meccsen mutatott – jó értelemben vett – taktikus játék minden bizonnyal ennek is köszönhető.

No és persze egy vezéregyéniségnek, aki nemzetközi szinten először alkotott igazán maradandót. Az elmúlt évek arról szóltak Brazíliában, hogy a válogatott elszürkült, a nemzeti csapatból hiányoznak a nagy egyéniségek, nincs egy világsztár sem. Scolari a tavasz folyamán megnézte a „nagy öregek” közül Ronaldinhót, Kakát, Luís Fabianót (a fiatalabbak közül Alexandre Patót) is, aztán a Konföderációs Kupa előtt úgy döntött, a támadójátékot inkább a két, nemrég felnőttkorba lépett tehetség, Oscar és Neymar köré építi. A Konföderációs Kupa előtt a korábban 11-esben szereplő Neymar megkapta a 10-es mezt. Aligha kell magyarázni, Pelé országában mit jelent ez.

„Brazília megmutatta a világnak, hogy válogatottja újra a régi. A világ legjobbja elleni nagyszerű győzelemmel megmutattuk, hogy tiszteletet érdemlünk – mondta. – Nem rejtőzködtünk, hanem futottunk és futottunk. Nagyon harcosan játszottunk az elejétől a végéig. Nagyon örülök mindannak, ami történt a torna során. A [torna legjobbja] díj különleges számomra, de mind a tizenegy játékos megérdemelte volna a csapatból, nem csak én.”

Az év válogatott tornája tehát teljes hazai sikert hozott: a válogatott magára talált – részben épp az utóbbi években egyeduralkodó spanyolok ellen –, szép játékot mutatott be és Neymar bebizonyította, hogy képes világklasszis szinten játszani európai ellenfelekkel szemben is. Olyan szinten, amit ebben az évben kevesen mutattak még be. A brazilok 10-ese számára azonban ez még csak egy nehéz út eleje: ősztől azt kell bizonyítania, folyamatosan képes hasonló teljesítményre, és a következő egy évben hozzá kell szoknia, hogy még egyszer aligha lubickolhat hasonlóan szabadon, mint most Álvaro Arbeloa mellett, mert külön készülnek majd rá, erre dolgoznak ki taktikákat.

Ennek ellenére Brazília örülhet – és éppen ezért talán Spanyolországnak sincs oka világvége-, pontosabban korszakvége-hangulatot teremteni. Igaz, a Barcelona ikonikus vereségeket szenvedett a BL-ben a Bayern Münchentől, most pedig a selecao hasonló taktikával hasonló csapást mért a Barca-fundamentumú selecciónra. Az ősz egyik legizgalmasabb futballkísérlete azonban épp a gránátvörös-kékeknél zajlik majd le. Nagy kérdés, lehetséges-e, hogy egyszerre legyen majd messis és neymaros a Barcelona, ám jelenleg úgy tűnik, ha valaki, a brazilok tízese alkalmas rá, hogy új lendületet adjon a kissé megfásult katalán szerkezetnek. És ez bármilyen furcsa, még a spanyol válogatottnak is jól jöhet. Már csak azért is, mert az aktuális Konföderációs Kupa-címvédő még sosem nyert világbajnokságot...