A hülye és a céltudatos „csempész” a stadionban

Sto etá?

Bár az oroszom nagyjából annyira folyékony, mint a Titanicot elsüllyesztő jégtömb, azért értettem, hogy a katona (vagy rendőr, ki tudja már, annyi fajta egyenruhát láttam, hogy elvesztettem a fonalat) azt kérdezi a körülötte állóktól: „Ez mi?"

Mivel épp az én táskámat „röntgenezték", rosszat sejtettem. Elvileg semmi tiltott sem volt nálam, mégis azonnal kivert a víz. Ketten-hárman is odajöttek, és összevont szemöldökkel nézték a képernyőt, miközben egy hölgy udvariasan, de határozottan megkért, hogy fáradjak oda hozzájuk

Aztán amikor a képernyőre pillantottam, megértettem, hogy mi volt a gond.

Délelőtt vettem néhány Fabergé-tojás-másolatot, amelyet hirtelen a kábelekkel, zsinórokkal és egyéb technikai felszereléssel megpakolt hátizsákomba szórtam. A képernyőn annyi látszódott csak, hogy három furcsa, kerekded tárgy rejtőzik a táskában, amelyeket mintha vezetékek kötnének össze.

Miután elmagyaráztam nekik az alakzat „hátterét", megnyugodtak, majd azt követően, hogy alaposan átvizsgálták a pakkomat, még nevettek is kicsit – nem tudom, mi a „hülye külföldi" oroszul, de könnyen lehet, hogy elhangzott –, bár az igazsághoz hozzátartozik, nem arattam osztatlan sikert.

Persze nem én voltam az egyetlen, aki nem hétköznapi tárgyakat vitt be magával a Kresztovszkij Stadionba.

Az Argentína–Nigéria mérkőzés után egy argentin újságíróval beszélgettem a találkozóról, de mielőtt elváltak volna útjaink, azt mondta: várjak, mutatni akar valamit. Remegő kézzel húzott elő egy buborékfóliába csavart tárgyat a táskájából, majd lassan és gondosan kicsomagolta, miközben azt mondta: „Ez Messinek lesz."

Egy szobrocskát tartott a kezében, az argentinok sztárját ábrázolta.

Nem értettem.

Ekkor mesélni kezdett. Elmondta, hogy az unokaöccsének kisfia ugyanolyan növekedésihormon-hiánnyal küszködik, mint annak idején Lionel Messi. Négyéves korában diagnosztizálták nála a betegséget, a fiúcska most hétesztendős (ha jól értettem, jobban van, de spanyol-angol keveréknyelven beszéltünk, úgyhogy jó néhány kifejezés fennakadt a nyelvi akadályokon), és mindennap injekciókat kap. A szobor a család ajándéka Messinek, amiért példájával erőt adott a kisfiúnak.

Luis kollégának velem ellentétben volt belépője a vegyes zónába, ahol átvonulnak a játékosok, igaz, mint mondta, az argentin klasszis rendkívül zárkózott, nem biztos, hogy egyáltalán megáll, de mindent megtesz, hogy teljesítse az ígéretét. Mivel ez nem egy amerikai film, nem tudom, hogy happy enddel zárult-e.

De nem is ez a történetem lényege.

Természetesen nem kötelező szeretni a futballt, húzhatjuk a szánkat a giccses, nyálas sztorikon, újságírói fantazmagóriának, romantikus túlzásnak beállítani ezeket az írásokat. Felnőttként nyilván kevésbé vagyunk naivak, sokan rajongás vagy érdeklődés helyett inkább cinikusan, mindenre csak legyintve reagálnak, ha a labdarúgás szóba kerül.

Időről időre mégis kiderül, van, akinek a futball többet jelent az életében, mint egyszerű sportág. Van, aki még mindig őszinte, gyermeki csodálattal képes egy labdarúgóra nézni, és van, akinek egy sportember a tettein keresztül képes erőt, elszántságot adni – és arra sarkall minket, hogy álmodjunk. Sikerről, gólokról, cselekről.

Vagy arról, hogy mi is meggyógyulhatunk.