Vizezett tej, patkányok, kölcsönkenyér – Lukaku szívbemarkoló vallomása

„Emlékszem arra a pillanatra, amikor megtudtam, hogy pénztelenek vagyunk. Magam elé tudom idézni a képet, ahogy édesanyám a hűtőszekrénynél áll, s én nézem az arcát. Hatéves voltam, és a szünetben hazamentem ebédelni az iskolából. Anyám ugyanazt adta mindennap: kenyeret és tejet. Amikor gyerek vagy, nem is gondolsz erre. Ennyit engedhettünk meg magunknak.

Aztán egy nap hazaértem, beléptem a konyhába, és láttam édesanyámat a hűtőnél egy doboz tejjel. Ugyanúgy, mint máskor. De ezúttal kevergetett valamit. Rögtön rájöttem, mi folyik: vízzel hígította a tejet. Nem mondtam semmit. Nem akartam megbántani. De akkor megesküdtem Istennek, és aznap ígéretet tettem magamnak. Pontosan tudtam, hogy mit kell tennem, és mit fogok csinálni” – írta.

Elmesélte, hogy édesapja profi futballista, zairei válogatott volt, de pályafutása végeztével minden pénzük elfogyott. Első dolog volt, hogy lemondtak a kábeltévéről, így futballmérkőzéseket sem láthatott.

„Aztán egyszer éjjel haza mentem, és nem volt világítás. Volt, hogy két-három hétig áram nélkül éltünk. Amikor fürödni akartam, nem volt meleg víz. Anyám tűzhelyen melegített vizet, és egy csészével öntötte a fejemre a zuhanyzóban. Volt olyan idő is, amikor kölcsönkenyéren éltünk: a pékek ismertek engem és a testvéremet, ezért megengedték, hogy a hétfői kenyeret pénteken fizessük ki.”

Sokat beszélnek arról, hogy a labdarúgóknak mentálisan erősnek lenniük. Lukaku elmondta, emlékszik arra, hogy a sötétben üldögélt és imádkozott a testvérével és az édesanyjával. Amikor egyszer sírni látta őt, megpróbálta megnyugtatni: „Anya, ez meg fog változni. Majd meglátod. Az Anderlechtben fogok focizni, minden jóra fordul, és nem kell többé aggódnod.”

Számára minden mérkőzés egy döntő volt. Amikor a parkban játszott, amikor az óvodában futballozott, ez döntővel ért fel. „A belga futballtörténelem legjobbja akartam lenni. Ez volt a célom. Nem jó, nem nagyszerű, hanem a legjobb! Sok dolog miatt haraggal játszottam: a lakásunkban futkosó patkányok miatt, vagy mert nem nézhettem meg a Bajnokok Ligája mérkőzéseit.”

12 évesen a Lierse színeiben 34 mérkőzésen 76 gólt szerzett – mindegyiket édesapja cipőjében. Miután a lábaik ugyanakkorák lettek, felváltva hordták a lábbeliket.

„Egy nap felhívtam anyai nagyapámat, az egyik legfontosabb embert az életemben. Ő volt a kapcsolatom a Kongói Demokratikus Köztársasághoz, ahonnan a szüleim származtak. Elmeséltem neki, hogy 76 gólt szereztem, és megnyertük a bajnokságot. Mindig szeretett hallani a futballsikereimről, de akkor nagyon furcsa volt. Azt kérdezte, megtennék-e neki egy szívességet. Arra kért, vigyázzak a lányára. Mondtam neki, hogy nagyon jól vagyunk anyuval. De nem tágított, megígértette, hogy vigyázok rá. Megtettem. A nagyapám öt nappal később meghalt. Ha még négy évet él, láthatott volna, ahogy az Anderlechtben játszom. Láthatta volna, hogy betartottam az ígéretemet.”

16 évesen profi szerződést írt alá, 11 nappal később be is mutatkozhatott az Anderlechtben, a bajnoki döntő visszavágójának 63. percében csereként lépett pályára.

„Elvesztettük a mérkőzést, de én a mennyben éreztem magam. Beváltottam az édesanyámnak és a nagyapámnak tett ígéretem. Ez volt a pillanat, amikor tudtam, hogy minden rendben lesz.”

Nagyon szerette volna, hogy a nagyapja is tanúja legyen a sikereinek. „Csak azt szeretném, ha látná az életünket. Bárcsak még egyszer beszélhetnék vele telefonon. Mondanám neki: Látod? Megmondtam. A lányod jól van. Nincs többé patkány a lakásban. Nincs több földön alvás, nincs stressz. Jól vagyunk. Ismerik a nevünket.”