Az élet császárától a miniszterelnök vécéjéig – felhők feletti történetek

Na, mert én sem tudtam, amíg nem lettem az Aeroflot légitársaság magazinjának törzsolvasója. Amióta úgy repkedek az egymástól ezer-ezerötszáz kilométerre fekvő orosz városok között, mintha csak Pesten zötyögnék el a négyes-hatossal a Nyugatitól a Blaháig (tudom, most nem lehet, én még idejében disszidáltam a Nagykörút-feltúrás elől), szóval amióta a felhők fölött töltöm futballmentes időmet, olyan varázslatos és ismeretlen területeket tárt fel előttem kedvenc újságom, mint a sörte nélküli, okostelefonnal szinkronizált ínymasszírozó fogkefék világa vagy a fejjel lefelé lógó buddhista szerzetesek fotóiból összeállított moszkvai kiállításé. A kedves légiutasok figyelmébe ajánlott, fél vb-stadion árába kerülő böhöm luxusautókat a szerkesztők nekem hiába mutogatják, jobban szeretem a kopott biciklimet, de, mondjuk, azt az egzotikus fenyőből faragott, egyedi készítésű norvég órát a 153. oldalról azért elfogadnám – jó, a vb-költségvetésünket némiképp újra kellene gondolni hozzá.

Fejcsóválva lesem az úttestet ellepő libacsapatba belemotorozó csávót az 58. oldalon, bírom a kisbuszból elefántot etető szafaristákat a 62.-ről, az étkezési rovat (178. oldal) tányérjáról rám vicsorgó kisütött halra néhány ezer méterrel lejjebb, éttermi körülmények között szívesen visszavicsorognék.

A Manchester United szponzori reklámján feszítő De Gea, Mata, Blind hármas még az általuk közrefogott stewardesszel együtt sem hoz lázba, a 277. oldalt betöltő világbajnoki csecsebecsék meg aztán végképp hidegen hagynak (már megleptem magam egy Rotor Volgográd-mezzel, a szuvenírpiac innentől kezdve leszállhat rólam).

Parfümből annyit locsoltak az utazóközönségre a magazin reklámjai, hogy a dózistól talán még Camacho mestert is zabálnák a nők, az élet császára azonban már így sem lehet szegény, a szerepkör ugyanis foglalt: betöltője a 161. oldalon üldögél félszobányi masszázsfotelben, hanyagul keresztbe vetett lábbal, baseballsapkában, napszemüvegben, arany karkötőben. Hát igen, így is lehet ezt csinálni – ha ezt szerencsétlen elgázolt libák sejtenék az 58.-ról…

Kiváló eszköz „légi bibliám" a cirill betűk olvasásának gyakorlására is, igaz, erre a célra már beszereztem a Gyiletant című folyóiratot, amely nevével ellentétben nem a dilettánsoknak, inkább a történelem iránt érdeklődőknek szól. Modern szerkesztésű, karikatúrákkal, színes elemekkel kiegészített, gazdagon illusztrált kiadvány, benne részegen mulató 19. századi orosz urakkal, szomorúan földet túró parasztokkal és sok-sok, igen változatos módon kivégzett forradalmárral, ellenszegülővel, uralkodóval.

Egy közös vonást azonban könnyű felfedezni rajtuk, és a megfigyeléssel valószínűleg le is rántjuk a leplet az orosz bölcsességkultusz titkáról: a történelmi magazinban a sátoros cigánytól a felakasztott lázadóig kivétel nélkül mindenki szakállas. Még a nők is? – kérdezhetné most valaki, feleslegesen, a nők ugyanis ebből a folyóiratból az orosz történelem trendjeit követve csúnyán kimaradtak. Egy-egy azért felbukkan itt-ott, például két fejkendős bábuskát odatettek hangulati elemnek a cikk aljára a 44. oldalon, ahol az 1913-as szentpétervári tojásárakról esik szó.

A fotók közül a legkülönlegesebb kétségtelenül Pjotr Arkagyevics Sztolipin miniszterelnök díszes kerámiavécéjéé – a politikus 1906-tól öt éven át foglalta el a székét (a bársonyt), mígnem a kijevi színház díszelőadásán, a cár jelenlétében merénylet áldozata lett. Persze korábban ő sem válogatott az eszközökben, módszereiről mindent elárul, hogy hivatali éveiben a hóhérkötelet csak Sztolipin-nyakkendőnek hívták. Egyébként egy csinos nyakkendő az Aeroflot-járatokon 13 200 rubelbe kerül, és ami külön öröm, kapható bordó-kék harántcsíkos és elegánsan pöttyözött változatban is.