Truccpolitika – Malonyai Péter publicisztikája

Nem várható el egy-egy futball-világbajnokságtól, hogy forradalmi újdonságokkal szolgáljon, mert egyrészt nem laboratórium, nem a kísérletezés terepe, másrészt a legtöbb újítás a klubfutballban születik meg. Ugyanakkor a vb a legnézettebb futballtorna, négyévente aktuális, így leginkább egyfajta összegzésre ad lehetőséget, és arra, hogy egy-egy nemzet felmérje, hol tart. A győztes rendre mérce, még akkor is, ha a világbajnokságot nem mindig a legjobb csapat nyeri meg, hanem az, amelyik a megfelelő pillanatban a legjobban teljesít. (Lásd: Aranycsapat és az 1954-es vb.)

Ezzel együtt valamennyi világbajnokság hozott több-kevesebb újdonságot, 1974-ig inkább többet, mint kevesebbet. Azért tekintem korszakhatárnak a németországi vetélkedést, mert Hollandia totális futballja lett az alap, erre épül minden későbbi finomítás a formációktól kezdve a letámadás (presszing) különféle változatáig. Amikor már nem az számít, hogy hol védekezel, hanem, hol akarod megszerezni a labdát.

Lévén nálunk a futball szinte a kezdetek óta köz­ügy, érdekes lehet, hogyan csapódtak le nálunk egy-egy világbajnokság tanulságai.

Az első vb-t 1930-ban a házigazda Uruguay nyerte meg (a döntőben: Argentína 4:2), a hozzáértők szerint a torna a dél-amerikai rövid passzos, technikás játék fölényét hozta az angolszász „hosszúlabdással” szemben. Minden tanulság lepergett rólunk, jellemző, hogy a Hungária tényleg emlékezetes (hat meccs, hat győzelem) mexikói túrája után azért verték a mellüket itthon, mert a lapok (így mi is) Uruguay és Argentína együttesénél is jobbnak tartották – a Hungáriát.

Négy évvel később Olaszországban már mi is ott voltunk (1934), kiestünk a negyeddöntőben (–Ausztria 1:2). Ezúttal is a házigazda győzött (–Csehszlovákia 2:1). Vittorio Pozzo rájött arra, hogy a mérkőzéseket leginkább jó erőnléttel és a pálya közepének ellenőrzésével lehet megnyerni. Ez volt az úgynevezett Metodo-rendszer (2–3–2–3), amelyben az összekötők már hátravontan játszottak. A magyar edzők csak legyintettek minderre, úgy vélték, hogy „a futball magasiskoláját mi ismerjük A-tól Z-ig”, ezért aztán „nekünk igenis meg kell őrizni a mi szép, de okos futballunkat. Arra kell azonban törekednünk, hogy minél tökéletesebben játsszuk ezt a kényes, de fölényes stílust.”

Őriztük, őrizgettük, de ezzel együtt 1938-ban Olaszország nem sok esélyt adott nekünk a párizsi döntőben (2:4). Nem csináltak az olaszok semmi különöset, csak megerősítették taktikai fegyelmüket és pontosították a szerepköröket. Ennek köszönhetően a világ „a közép-európaiak hideg szellemességétől átpártolt a lelkes és forró vérű délszaki futballhoz” – állították, amiben volt némi túlzás. Abban viszont nem, amit csapatkapitányunk, Sárosi „Gyurka” mondott: „Nehéz lábbal, lassú reflexekkel nem verhettük meg Olaszország csodás csapatát.” Senki sem beszélt arról, hogy változtatni kéne. Jellemző az Atalanta-edző Kertész Géza véleménye: „Mélységes megdöbbenéssel figyelem évek óta, hogy milyen érthetetlen harc folyik a modern futball ellen. Én ebben látom a colombes-i vereség okát.”

A háború utáni első világbajnokságra (1950) nem mentünk el, a Rio de Janeiró-i döntőről (Uruguay–Brazília 2:1) egy sort sem írt a szocializmus építésére berendezkedett Népsport. „Ennek a nemzetközi cirkusznak az első díját Uruguay csapata vitte el” – állítja a lap, s gúnyolódik a brazilokon, mert kisütötték, hogy második helyükkel ők az „alvilágbajnokok”. Az itthoni semmibevétel ellenére volt szakmai újdonsága a világbajnokságnak – a szélső hátvédek már aktívak voltak a támadásoknál.

A következő világbajnokság (1954) tőlünk volt hangos. A világ legjobb csapataként elveszítettük a döntőt (NSZK 2:3), ám miénk volt a forradalmi újítás: „Az Aranycsapat mélységből visszalépő középcsatára (Hidegkuti) megelőlegezi a későbbi »hamis kilences« szerepkört; a magyar pozíciós játék (a játékosok nem a labdát követik, hanem tudatosan elfoglalják a pálya megfelelő területeit) sokkolja a világot” – foglalja össze egy tanulmány. A Népsport pedig: „Mi sem lenne helytelenebb, mint rózsaszínű ködbe burkolni a döntőben elszenvedett vereséget, s palástolni a hiányosságokat. De ne szégyelljük elfogadni, hogy Magyarország a világbajnokságon erősítette meg vezető helyét, hallgattatta el a dél-amerikai kétkedőket, elismerést, dicsőséget szerzett a magyar labdarúgásnak, a magyar sportnak.” Csak mellékesen említik meg, hogy a tornán megjelent a hátvédek mögötti „söprögető”, s a nyugatnémetek erősségeit is: szoros emberfogás, a remek kondíció mellett frissesség – s a futballcipő. A cserélhető stoplinak jó hasznát vették a döntő mély talaján.

A svédországi vb-n (1958, a döntőben: Brazília–Svédország 5:2) Pelé volt a főszerepben, ám azért (is) lehetett, mert a brazilok, Pelé mellett Garrin­chával és Didivel, egyesítették a kreativitást és a szervezettséget. A győztes 4–2–4-es formáció kapcsán bennünket is megemlítettek: „Ha Magyarország nyitotta ki az ajtót, Brazília látványos módon vonult be rajta.” Mi kiestünk a csoportkörben. Tanulság? Feleki László szerint: „A magyar labdarúgás, sajnos, úgy hagyta ott az idei világbajnokságot, mint az elkényeztetett gyerek, akinek valami nem sikerült, s durcásan hátat fordít játékainak.” Truccoltak a fiúk. Miközben – ezt már Bukovi Márton mondta: „Labdarúgóink nagy részének számos esetben gondot okozott egy-egy labda elrúgása vagy birtokbavétele is.”

Négy évvel később (1962, Chile) ismét Brazília nyert (–Csehszlovákia 3:1), átalakítva kissé a 4–2–4-es felállást, figyelembe véve, hogy a játékosok idősebbek lettek. Nem annyira csillogó, mint szervezett játékkal szerezték meg újból a világbajnoki címet. Mi a negyeddöntőben estünk ki (–Csehszlovákia 0:1), de hoztunk újdonságot. Két középhátvéddel (Mészöly Kálmán, Sipos Ferenc) játszottunk, a csatárok védekeztek is, és az emberfogás sem hiányzott nálunk (Rákosi Gyula).

Az angliai tornán (1966) ismét a házigazda győzött (–NSZK 4:2), Alf Ramsey újdonsága a Wingless Wonders (szélsők nélküli csodák) volt. Nem voltak klasszikus szélsői, hogy létszámfölénybe kerüljenek a középpályán. Emellett Angliának volt a legegységesebb védelme, elöl pedig mindig akadt olyan játékos, aki kimagaslót produkált. Ezen a vb-n áldozott le végképp a WM-rendszernek. Ami minket illet, megfeleltünk a kor kihívásainak, söprögetővel, négy hátvéddel és klasszikus szélsők nélkül játszottunk, mint a legjobbak.

Egyetértek azzal, hogy az 1970-ben Mexikóban világbajnok Brazília (a döntőben: Olaszország 4–1) volt a legjobban futballozó tornagyőztes. Univerzális futballal nyert, valamennyi játékosa képes volt támadni és védekezni egyaránt. Látható lett a két pólus: Brazília támadófutballja kontra olasz védekezés. Tehetség kontra kontroll – foglalták össze a szakértők. Pelé pedig: „A romantikus korszaknak vége. Egyetlen játékstílussal nem lehet meghódítani a világot. Az intelligens labdarúgásé a jövő.”

Amit Hollandia testesített meg 1974-ben. Noha a döntőben kikapott az otthon játszó NSZK-tól (1–2), totális futballja a jövőt meghatározó iskolát teremtett, a mai játéknak is alapköve. Hiszen kifogástalanul felkészült, sokoldalú játékosok kellettek hozzá. Még nem mosódtak el teljesen a posztok, de a hátvédek is tudtak mindkét lábbal cselezni, kapura lőni, beadni. És megfordítva: a csatárok sem jöttek zavarba, ha valakitől, mondjuk, becsúszva kellett elvenni a labdát.

Ahogy 1970-ben, 1974-ben sem fordították le a gyakorlat nyelvére, tették közkinccsé a szakmai újdonságokat. És azóta sem, legalábbis nincs látszatja – folyamatos a különbség a legnagyobbak és a mi futballunk között. Még mindig él Feleki szerkesztő úr megállapítása, rendre megsértődünk, hogy nem vagyunk ott a világelitben.

Pedig egyszerű: jól kell(ene) fuballozni.

Igazán kinőhetnénk már a dackorszakból.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!