ÍR TOP 10

Ray HoughtonRay Houghton

Mi tagadás, a mindig vidám, nyugodt, hovatovább szimpatikus középpályás személyében az egyik valaha volt legjobb ír középpályást tisztelhetjük. Az 1962-es születésű Houghton (az angol nyelvvel csak felszínes barátságot ápoló nyolcvanas évek Magyarországán érdekes verziói születtek ennek a névnek, a fonetikustól a Houston felé tendálóig) Skóciában látott napvilágot, de Angliában lett futballista, a nemzeti csapatok közül így logikus módon mi mást, mint az ír válogatottat választotta – igaz, hosszú út vezetett odáig. Miután a család Londonba költözött, a kis Raymond a West Ham Unitednél lett profi labdarúgó, de itt nem sok sót evett meg, ezért nemsokára ingyen elengedték a Fulhamhez, a harmadosztályba. Hamarosan felkerültek a második osztályba, és itt Houghton a liga egyik legjobbja lett, de mégsem egy nagy csapat, hanem az Oxford United csapott le rá, 150 ezer fontért; majd két év múlva az akkor egyik fénykorát élő Liverpool 1987-ben több mint 800 ezer fontot fizetett az akkor már Ligakupa-győztes ír szolgálataiért. Itt élte Houghton is a maga fénykorát, ami nem is csoda, hiszen menedzserének, Kenny Dalglishnak olyan legénység állt rendelkezésére, amelyet Bruce Grobbelaar, Steve Staunton, Steve Nicol, Ronnie Whelan, Alan Hansen, Peter Beardsley, John Aldridge, John Barnes, Steve McMahon vagy Ian Rush fémjelzett. Ehhez a kerethez képest kifejezetten soványka a két bajnoki cím és a két FA-kupa-győzelem...

A jellegzetes hosszabbra hagyott, de elöl félrefésült frizurát viselő legényke (lásd még Rinat Daszajevet vagy Rácz Lászlót abból az időkből) az 1988-as Európa-bajnokságon vált ír nemzeti ikonná, amikor az első csoportmérkőzésen győztes gólt fejelt az angoloknak. A legendás kapitány, Jack Charlton egyik nagy kedvence a másik két ottani ír mérkőzésen is remekelt; s ne feledjük, csak úgy estek ki akkor a zöld mezesek, hogy a későbbi győztes hollandok egy méretes lesgóllal csapták meg őket az utolsó csoportbéli találkozón. A középpályás harmincéves korában hagyta el a „vörösöket", pontosabban el kellett hagynia, mert az újonnan kinevezett menedzser, Graeme Souness hozta magával a maga embereit a középpálya közepére vagy jobb oldalára, mint Kozma Istvánt, Jamie Redknappet, Michael Thomast vagy Mark Walterst, no és éppen ekkor bukkant fel Steve McManaman is. Az Aston Villa, ahová válogatottbeli társa, Steve Staunton is menekült, egymillió fontot sem sajnált érte, és itt még jó pár remek mérkőzéssel szórakoztatta alanyunk a nagyérdeműt. Veteránkorát a Crystal Palace-ban (1995–1997), a Readingben (1997–1999) és a sokadosztályú Stevenage Borough-ban tudta le, utolsó tétmérkőzését 2000. május 31-én vívva. A nemzeti csapattal megfordult a nem éppen magas, de erőteljes, alacsony súlypontú, így aztán nehezen felborítható középpályás az 1990-es és az 1994-es világbajnokságon is, és egyiken sem hiába: az előbbin a házigazda olaszok csak nagy szerencsével ütötték ki őket, utóbbin ismét a jó erőkből álló hollandok tréfálták meg őket.

Houghton 1986 és 1997 között 73/6-os mérleget hozott össze a nemzeti csapatban. Az egyik legnevesebb számítógépes és platformos futballmenedzser-játék ismerői tudják, mihez kezdett visszavonulása után, hiszen Houghton több verzióban is közreműködött. Miután szögre akasztotta, felcsapott játékos-ügynöknek, majd segédedző lett a Crystal Palace-nél, de hamar átnyergelt a médiához: egy ír rádió után az angol talkSPORT munkatársa lett, majd a Sky Sports keretein belül tevékenykedett. A 2010-es világbajnokságon első rádiós munkaadójának segített, és a lengyel-ukrán kontinenstorna sajtópáholyaiban is találkozhatunk vele (már aki, ugyebár). Ezt követően talán még közelebb is feltűnik a gyephez: azt tervezi, hogy az igen közeli jövőben menedzserként tér vissza, az UEFA B-liszenszet már meg is szerezte. Csak egy gond van ilyen jellegű álmaival: még senki sem hívta erre a posztra...

Steve Staunton

Staunton 1969. január 19-én született Droghedában, és fiatalon a futball mellett ennek ír verziójával, a gael futballal is foglalkozott, és ebben bajnoki címig (korrekorderként!) és U-válogatottságig vitte. A másikban sem ment neki rosszul, ezért is vitte el a 17 éves Stauntont 20 ezer fontért a Liverpool. Itt nehezen verekedte be magát a csapatba, kölcsön is adták egy időre a Bradford Citynek, és a Poolban „csak" 19 éves korában léphetett pályára először. Ennek köszönhetően a nemzeti csapatba is behívták, amellyel később részt vett az 1990-es, az 1994-es és csapatkapitányként a 2002-es világbajnokságon is. Klubjával bajnok és FA-kupa-győztes lett, de Gary Ablett miatt csak ritkán kezdett a balhátvéd, ezért 6.4 mai millió euró ellenében 1991-ben az Aston Villához igazolt.

Itt a középpályára is felmerészkedve közönségkedvenc, mit több, a Premier League egyik markáns játékosa lett, ezért is vitte vissza hét év múlva, 1998-ban őt a Liverpool. Két és fél kevésbé sikeres idényt követően innen is visszatért a feladóhoz, majd 2003-ban a Coventry Cityhez igazolt, de a Walsalltól vonult vissza, 2005-ben. A válogatottól a 2002-es vébé után vonult vissza, szereplési rekorderként, 102/8-as mérleggel. Aránylag kevés gólt vágott, de kettőt szögletből! Mint afféle helyi ikonnak, egyenes útja vezetett a szövetségi kapitányi posztig, amelyhez egy kis rutint is szerzett, hiszen utolsó állomáshelyén játékos-menedzserként szolgált. 2006-ban ült le a kispadra, de 2007-ben a gyenge szereplés miatt menesztették.

Az ír szövetség vezetése az októberi Európa-bajnoki selejtezőkön mutatott teljesítmény után döntött úgy, hogy a szakembernek mennie kell. A nemzeti együttes először a németekkel játszott gól nélküli döntetlent, majd Ciprus ellen is csak egy 1–1-re futotta, mindkét esetben hazai pályán. A gárda így lecsúszott a kontinensviadalról. Staunton 17 mérkőzésen dirigálta az ír válogatottat, győzelmi mérlege mindössze 35 százalékos volt, ami 1980 óta a leggyengébb a szövetségi kapitányok statisztikái közül. Nem sokra rá felcsapott egykori játékostársa, Gary McAllister másodedzőjének a Leeds Unitednél, majd immáron egyedül gardírozta a Darlingtont. Itt sem ment jól neki, manapság inkább játékos-megfigyelésből él: korábban a Wolverhampton Wandererst boldogította, jelenleg a Middlesbrough-t.

Tony Cascarino

Az ír válogatott történelmének egyik legkarakterisztikusabb támadója a jól megtermett Anthony Guy Cascarino, aki 1962-ben született, Angliában. „Tony Goal" első nagyobb egyesülete a Gillingham volt, majd a Millwallban lett elismert futballista. 1990-ben vette meg az Aston Villa, 2.25 millió mai euróért, de itt csak minden negyedik mérkőzésén köszöntött be, így jöhetett a Celtic (1.75 millió), majd a Chelsea (ők meg a viharvert skót védőért, Thomas Boydért cserélték el).

Legjobban a francia Olympique Marseille-ben ment neki, amelyben 84/61-es mérleggel zárt, majd vénségére a másodosztályban a Nancy húzóembere lett Bölöni László kezei alatt, három szezon alatt vágott (főleg fejelt) csaknem 50 góljával. 2000-ben akasztotta szögre a csukáját, a Red Star párizsi öltözőjében, 38 esztendős fejjel.

Később kiderült, miért ment neki olyan jól a Ligue 1-2-ben: elismerte, hogy amíg a Marseille-ben játszott, többször injekciót kaptak mérkőzés előtt. Azt nem tudták, miket tartalmaztak a fecskendők, abban azonban 99 százalékig biztos, hogy tiltott szereket injektáltak szervezetükbe.

Az is később derült már ki, mondhatni az elévülési idő után, hogy édesanyját adoptálták az ő nagyszülei, így a (nem létező) ír nagyapja miatt megkapott ír útlevél alapjai kissé megrendültek; de az tény, hogy a zöld nemzeti tizenegyben 88 találkozón lépett fel 1985 és 1999 között, és 19-szer zörgette meg az ellen hálóját. Az 1998-as Európa-bajnokságon, illetve az 1990-es és 1994-es világbajnokságokon is láthattuk őt, ezeken a viadalokon azonban nyolc mérkőzésén nem szerzett egyetlen gólt sem. Ha már góltalanság: lehetett volna apja révén akár olasz válogatott is!

Egyébként karrierje során olyan spílerek mellett fejelte le az előreívelt labdákat, mint Frank Stapleton, Niall Quinn és John Aldridge (ír válogatott), Teddy Sheringham (Millwall), Dwight Yorke (Aston Villa), Victor Agali és Xavier Gravelaine (OM).

Sokáig az a hír járta róla, hogy az öltöző felújításához szükséges hullámlemezért adta el a Crockenhill a Gillinghamnek. A gonoszkodók szerint a hullámlemez mozgékonyabb és technikásabb volt Cascarinónál, aki tényleg nem tartozott a nagy labdabűvölők közé, viszont szenzációsan fejelt. Cascarino egy sztárchatben kategorikusan cáfolta, hogy hullámlemezért adták volna el: bevallása szerint melegítőket kapott érte a Crockenhill. A Los Campesinos! nevű indie banda viszont nagy tisztelője, bennfoglalták nevét egy dalukba is, mint olyan személyét, akivé leginkább válnának, mégpedig az ő 1995-ös kiadásává.

Visszavonulása után is meg-megcsillogtatja humorát, ugyanis a médiában tevékenykedik, a The Times szakírójaként és az egyik ír rádió munkatársaként – egyébként neves pókeres és feleségbántalmazó. Előbbi minőségében félprofi státusig jutott, és különböző, igen színvonalas versenyeken vesz rész, hol játékosként, hol kommentárként; utóbbi miatt 2008-ban letartóztatták és komolyabban is megüthette volna neje után a bokáját is, mert állítólag gyilkossággal is fenyegetett.

Ma is állandó szereplője, vezetője vagy közreműködője különböző TV-showknak, az internetes sajtó számára mellékállásban rövidke beharangozókat gyárt. Korábban két tévés sorozatban is felbukkant, a róla írt könyv (Tony Cascarino titkos élete) bestseller lett 2003-ban. A pókerasztalnál sokszor megkopasztotta ellenfeleit, ami nem is csoda, hiszen eredeti szakmája fodrász...

Cascarinóról sokáig az a hír járta, hogy egy szettnyi mezért és az öltöző felújításához kellő hullámlemezért adta el a Crockenhill a Gillinghamnek. A gonoszkodók szerint a hullámlemez mozgékonyabb és technikásabb volt Cascarinónál, aki tény, hogy nem tartozott a nagy labdabűvölők közé, cserébe viszont szenzációsan fejelt. „Én úgy emlékszem, hogy nem kérhettek értem átigazolási díjat, mert pont nem volt szerződésem. Hullámlemezről nem tudok, a Gillingham tudtommal edzésfelszereléseket, illetve labdákat kapott értem" – így Tony C.

Niall Quinn

Cascarino neves éktársa 92-szer szerepelt a nemzeti csapatban, és ezeken 21 gól vágott, szerepelve az 1990-es és a 2002-es vébén, illetve az 1988-as Európa-bajnokságon (gólt csak előbbin jegyzett, egyet, de az továbbjutást ért a csoportkörből). A társánál némileg colosabb, 193 centiméteres legényke három profi klubot szolgált karrierje során: 1983 és 1990 között az Arsenalt (itt 94/20-as mérleggel zárt, olyan éktársak oldalán, mint Kevin Campbell, Paul Merson, Alan Smith és Paul Mariner), 1990 és 1996 között a Manchester Cityt (245/78, és az egymillió font közeli összegért vett N. Quinn itt Clive Allennel és Uwe Röslerrel alkotott duót, majd átadta helyét az ex-arsenalos Paul Dickovnak), 1996 és 2002 között pedig a Sunderlandet (a harmincéves írért klubrekordot, 1.3 millió fontot adtak, hogy Michael Bridges, Danny Dichio, Kevin Phillips, David Bellion és Patrick M'Boma oldalán 220/69-cel zárjon). A korábban kosárlabdázó, gael és ausztrál futballozó fejeskirály a válogatott gólrekordereként (kitalálják gondolom, kit előzött meg) 35 évesen részt vett az ázsiai világbajnokságon, majd visszavonult. Később megírta életrajzi könyvét, a Sky Sportsnál korábbi csapatai szakértője lett, majd 2006-ban egyedülálló módon a Sunderland elnöke és menedzsere. Pár mérkőzés után már csak előbbi tevékenységére koncentrált, amíg székéből a tulajdonos fel nem állította 2011 végén. A komoly autóbalesetet túlélt Quinn jelenleg ismét a médiában tevékenykedik.

Liam Brady

Az 1956-os, dublini születésű Liam Brady az Arsenal neveltje, hiszen 15 éves korában került a londoni klubhoz. Itt hamar kitűnt társai közül, 17 évesen lett profi, egy év múlva pedig ír válogatott. Klubjával ért el nagyobb sikereket, a kreatív, gólerős középpályás jó néhány honfitársa oldalán nyert FA-kupát, és brillírozott ma már legendás mérkőzéseken. A jobb oldalon bevethető csillag 1980-ban, a sarabolós futball fénykorában vett egy nagy levegőt, és a Juventushoz igazolt, félmillió akkori fontért. Torinóban sem vágott két ottani éve alatt kevesebb gólt (közel száz itt, közel húsz ott) és gólpasszt, ami nem is csoda, lévén Giuseppe Furino, Gabriele Pin, Cesare Prandelli és Marco Tardelli oldalán játszott; előtte pedig Roberto Bettega, Giuseppe Galderisi, Paolo Rossi, Pietro Virdis és Franco Causio száguldozott. Ő pedig Michel Platini és Zbigniew Boniek érkezése miatt nemsokára a Sampdoriában, Trevor Francis és Roberto Mancini társaságában, majd az Inter vette meg. Milánóban az Alessandro Altobelli, Causio, Karl-Heinz Rummenigge csatártriót szolgálta ki több-kevesebb sikerrel, így újabb két év múlva (végül az argentin védő, Daniel Passarella szorította ki a légiós-kontingensből) már csak Ascolira futotta, ahonnan 100 ezer fontért a West Ham vitte haza.

1990-es visszavonulásáig itt futballozott, nem is rosszul. Háromszor került be Angliában az év csapatába, 1979-ben az év játékosa is lett, a válogatottban pedig 72 alkalommal szerepelt, 9 gólt lőve. Nagy bánatára egyetlen nagy nemzetközi tornán sem szerepelhetett, az EURO88-ról sérülése miatt maradt le. Később felcsapott edzőnek, és rögtön nagy lehetőséget kapott a Celtictől, de nem tudott élni vele, majd a Brightonnál is dolgozott. 1996 nyarán visszatért az Arsenalhoz, ahol az utánpótlásképzésben tevékenykedett. Arsene Wenger érkezése előtt neki is felkínálták a menedzseri posztot, állítólag, de nem élt vele. Az ír válogatott kispadjára is felmerült neve 2008-ban, és oda is került végül, de „csak" mint Giovanni Trapattoni jobbkeze. Mindeközben a médiában is tevékenykedik, szakértőként és kommentátorként.

John Aldridge

Egy meghatározó korszak meghatározó figurája volt definitív frizurájával az 1958-ban született John William Aldridge, aki a Newport County és az Oxford United kijárása után 1987 és 1989 között a Liverpoolt erősítette, és ez utóbbi kitételt szó szerint tessék venni. Az érte 750 ezer akkor fontot kifizető, benne Ian Rush utódát látó „vörösökkel" lett bajnok, FA- és Charity Shield-győztes, nem mellékesen 83 bajnokin 50 gólt vágott – Peter Beardsley és John Barnes oldalán a csatársorban. A következő két évet a Real Sociedadnál töltötte, akik másfél milliót fizettek érte, fontban – akkoriban pedig ritkaság volt a britek légióskodása, ő pedig a klub első nem baszk származású játékosa lett. Itt sem vallott szégyent, de a Tranmere Roversben töltötte karrierje hátralévő idejét, közel 200 gólt vágva ott. 1998-ban vonult vissza, éppen tíz évvel azután, hogy angol gólkirály lett. A válogatottban 69-szer szerepelt, 19 gólt szerzett, pályára lépett egy Eb-n és két vébén is. Visszavonulása után hat évig edzette a Tranmere együttesét, manapság már a médiában tevékenykedik; no fenntart egy bárt, amelyet imádnak a liverpooli szurkolók, és rendszeresen pályára lép öregfiúk-mérkőzéseken is.

Paul McGrath

A nyolcvanas évek egyik legmarkánsabb brit védője volt az 1959-ben napvilágot látott Paul McGrath, aki 1982 és 1989 között a Manchester Unitedet, 1989 és 1996 között pedig az Aston Villát szolgálta. A kiváló testfelépítésű középső védő, védekező középpályás nemcsak kérlelhetetlen védőmunkája, elszántsága miatt volt közismert, hanem szépen kifejlett alkoholizmusa miatt is médiakedvenccé vált. 1986-ban a második, 1993-ban a legjobb angol futballistának választották meg kollégái. Kétszer Írországban is az év futballistája lett, egy kontinensbajnokságon és két vébén is szerepelt. A nemzeti csapatban 83-szor szerepelt, 8 gólt vágott, nála többen csak heten léptek fel a nemzeti tizenegyben. „Macca" a Derby Countyban és a Sheffield Unitedben is játszott, mielőtt 1998-ban szögre nem akasztotta. Jelenleg zenei karrierje beindításán dolgozik.

Packie Bonner

Kevés futballista mondhatja el magáról, hogy egy szabályt is megváltoztattak miatta, ugyanis az 1960-as születésű Bonner az 1990-es vébén legalább hat percet ellopott az egyiptomiak ellen vívott mérkőzésből, hiszen ennyi ideig dajkálgatta, terelgette, pattogtatta a labdát. A Lex Bonner óta viszont már nem tehetik meg ezt a kapusok. Patrick Packie Bonner egyébként remek, megbízható, de bravúrokra is képes kapus volt, ráadásul hűséges típus is, hiszen 1978 és 1998 között egyetlen profi klubja volt, a skót Celtic, ennek színeiben lett ötszörös bajnok, négyszeres kupagyőztes. Nevelőklubja amúgy a Leicester City. A válogatottban 80-szor szerepelt, például egy Eb-n és két vébén is. 1990-ben végigparádézta a tornát, majd hibája miatt kikaptak az olaszoktól. De hát ilyen a kapussors! Jelenleg az ír válogatott technikai vezetője, de a médiában is dolgozik.

Roy Keane

A kérlelhetetlen szűrő bővebb életrajzát ide kattintva olvashatja el!