A költő szezonbérlete – tápai időutazás Juhász Gyula futballemlékei nyomában

Családi futballtitkok Juhász Gyula életéből: a költő szegedi szezonbérlete, a szombathelyi vetélytárs ellen buzdító vers és az Európában turnézó Ferencváros kultúrmissziója. A tragikus sorsú szegedi lírikus futballkötődéséről egykori kedves falujában, a „mély és komoly bölcsesség szénaillatától” áthatott Tápén beszélgettünk testvérének unokájával, a Nemzeti Sport szegedi tudósítójával, Thékes István sportújságíróval.

Vajdasági útszakaszunk végén, Csókán, Szanádon és Törökkanizsán átbiciklizve a Gyála-Tiszasziget határátkelőn érünk vissza Magyarországra. Megérte küzdeni a bácskai rónákon süvítő szembeszéllel: este a nagyra becsült szegedi sportújságíróval, a Nemzeti Sport 72 éves tudósítójával, Thékes Istvánnal kerekezünk ki az 1973 óta a városhoz tartozó Tápéra, hogy a Kiskőrössy Halászcsárdában elköltött sűrű halászlé mellett beszélgessünk jeles felmenője, Juhász Gyula futball témájú munkáiról.

A költő szívéhez közel álló ősi település nem csak A tápai Krisztus című közismert versét ihlette – az első világháború utáni időszak légkörét adja vissza fájdalmas szépséggel a szemelvény, amelyet érkeztünk alkalmából vendéglátónk írógéppel papírra vetett.

„Tápén egy kicsit áll az idő, itt még ma is az a nyugalom van, ami hosszu magyar századokon keresztül meghagyta ezt a legrégibb nevü falunkat nádfödelesnek és kákafonónak, csak éppen hogy a fiatalok bevonultak, a szép lányok magukra maradtak, meg a harangot elvitték a zömök kis toronyból… Mély és komoly bölcsesség szénaillata terjeng ebben az öreg faluban és nagy kimondhatatlan, árva szomoruság az Ur 1918-ik esztendejében.”

Irodalom- és sporttörténeti különlegesség, hogy a fennmaradt dokumentum szerint Juhász Gyula az 1927–1928-as idényben a Szegedi Bástya bérletese volt. Arra nincs bizonyíték, hogy akár csak egyszer is használta volna belépőjét, amelyen durva helyesírási hiba („Álandó szabadjegy”) emlékeztette a tulajdonost arra, hogy a futball világában néha nemcsak az ellenfelekre, de a magyar nyelvre is páros lábbal csúsznak rá.

Szeged bús hangú költője jelenlegi ismereteink szerint először a Délmagyarország 1913. június 29-i számában foglalkozott labdarúgással. Cikkében értékeli a válogatott 1912-es olimpián elért eredményeit, majd az éppen Szegedre érkező Ferencváros korábbi európai turnéjának jelentőségét hangsúlyozza – mai szemmel olvasva talán meglepő módon – a kulturális küldetés szempontjából. „A német és angol lapok a legnagyobb elismerés hangján emlékeztek meg a Ferencvárosi Torna Club teljesítményeiről. Dicsérték azt a nemzetet, melynél a sport ilyen fejlettséget ért el s felkeltették iránta széles körökben a figyelmet, mert a sport nagyrahivatottságát ennyire megértő nemzet, csak kultur-nemzet lehet.”

Távoli érdeklődése megmaradhatott a futball iránt, a Délmagyarország 1928. március 4-i számában szerkesztői felkérésre az Olympiai óda című verssel  buzdította a Szegedi Bástyát a szombathelyi Sabaria elleni bajnoki mérkőzés előtt. A sorok a szerző alapos tájékozottságára vallanak. „Bástya, arany-pajzsos szülőanyám te, Nincs nekem a te ügyednél fontosabb És a vasárnapi viadalnál, Melyben megbírkózunk Sabáriával. Sok diadalt is arattunk a versenyeken (Bár néha kupán is vágott a kudarc, De ezt csak zárjelek közt zengem, Hogy az avatatlanok ne hallják) S ékesíténk tripusokkal házunkat És ezüst serleggel, okirattal. Illatozó koszorút Sokat nyerénk. Fényesek érdemeink Nesztelen rúgásban a pályateren. (Bár néha nullára leégtünk.) Acht, Kronenberger, Weiglhoffer, A védelem nemtői segítsenek, (S ne kelljen hívni a mentőt,) Hogy mindig szűzen maradjon a bástyakapu! Steiner, Tóth és te Simóka főleg, Fürge főura a büszke Tiszának, (Ha ugyan nem változik addig a halfsor.) Höss, Varga, Beck és Pomacsek esetleg És Ábrahám, te a Bástya kebelében, Ti hátvéd, halfsor, csatársor, közép. Ti piros-feketék mind, valahányan vagytok, Előre, üdv, tempó, szerencse fel, evoé, Rajta, hipp, hipp, hurrá, győzelem! Herczeg, hátha megjön a Gól is!”

Közvetlen kapcsot kínált a család és a labdarúgás között a költő öccse, Juhász Endre személye, aki sokáig a kendergyár csapataként működő Újszegedi TC elnöke volt. A nótás kedvű és bohém életű férfit néha napokig kereste aggódó felesége, majd rendszerint a következő ígérettel adta meg magát valamelyik csapszék mellett: „Megiszom a búcsúfröccsöm, és maradok.”

Az ő unokája a tápai estén csapatunknak rangos társaságot és sok-sok helytörténeti érdekességet kínáló Thékes István. Az újságírás nála második szerelem, az elsőről két évvel ezelőtt, hetvenéves születésnapja alkalmából adott interjújában így vallott: „Kitartóan udvaroltam a labdarúgás nevű hölgynek, aki le is vetkőzött, ott állt előttem, ám mivel jött egy trauma, azaz egy komoly sérülés, végül nem lett belőle beteljesülés.” Az asztalnál előkerül egy régi szegedi csapatkép (tulajdonosa az álló sorban balról a második), van honnan válogatnia az emlékeit: a szőke fiatalember játszott a Szegedi Honvéd (1956), a KEAC (1958), a SZEAC (1958–1965), az SZVSE (1966–1967), a Szolnoki MTE (1968), a Diósgyőr (1969), a Bp. Spartacus (1970) és a Szegedi Dózsa (1971–1972) csapatában, valamint pályára lépett az ifjúsági válogatottban is.

Nagyapja testvéréről, a tragikus sorsú, több öngyilkossági kísérlet után magát 54 évesen megmérgező költőről születésének századik évfordulóján, 1983. április 1-jén így emlékezett meg a Népsport hasábjain: „Alaptermészete komoly volt, s a tanulás, mindenekelőtt a sok olvasás miatt kevés ideje maradt a játékra, a testedzésre. Néhány sportnak azonban így is lelkes híve volt. Diákéveiben nyaranta szorgalmas látogatója volt az Ipar utcai házuktól kőhajításukra levő Lorenz-fürdőnek. Sok-sok gondtalan órát töltött az úszóházban, s uszodai élményeire később is szívesen emlékezett. Társaival, akik – képességeit elismerendő – vízipocoknak nevezték, naponta átúszta a Tiszát.”

Pista bácsi a halászcsárdában megmutatja féltve őrzött kincsét, Juhász Gyula ceruzáját, majd mesél Tápé futballéletéről, a töltés oldalában húzódó pálya nagy rangadóiról, a tavaly megszűnt, de éppen újjászerveződni látszó helyi csapatról, az itt született hírességekről, a 17-szeres válogatott Kozma Mihályról vagy testvéreiről, a hetvenes évekbeli SZEOL oszlopos tagjának számító Kozma Zoltánról és Kozma Györgyről (a katlan hangulatú sporttelepre másnap kibiciklizünk, a reggeli órán éppen a szegedi női utánpótlásközpontnak megfelelő pályát kereső Hódi Mihály korábbi Tápé-játékos méri fel a terepet). Újságíró kollégánk gyermekkorától a kultúra levegőjét szívta, költő nagybátyja mellett keresztapja, Király-König Péter zeneszerző emlékét is elevenen ápolja, élettörténetének könyvet szentelt.

A régi iskola híveként nem használ számítógépet, a látogatásunk alkalmából előkészített, utólagos kihúzásokkal, tollal beírt javításokkal tarkított négyoldalas írógépelt szöveg önmagában időutazással ér fel. A Juhász Gyula Tápéhoz fűződő kapcsolatáról írott sorok pedig egy olyan világot idéznek meg, amikor még a falu a sokszor keserves és izzadságos mindennapok mellett is kemény büszkeség forrása volt. Féja Géza írta Viharsarok című, 1937-es szociográfiájában: „Tápénak Szeged külvárosává kellett volna alakulnia. Tápé azonban konokul falu maradt, és az iparosodó város szomszédságában dacosan háziipart csinál.” Az idő végül felpuhította a konok dacot, Tápét 1973-ban egy tollvonással Szegedhez csatolták.

„Juhász volt az egyedüli író, akinek munkásságában a tápai élmény nem időleges nyomokat hagyott, költészetének egy meghatározó korszakában központi mondandóvá vált a falu adta élmény, a falu népének sorsa. A falu hangulatát adja vissza verseiben, azt a hangulatot, amelyet rokonnak érzett a maga bánatával. Figyelemre méltó, hogy szinte Juhász az egyetlen, aki helyesen, a tápaiak nyelvjárása szerint használja a szót, nem tápéit ír, hanem tápait”  – olvasni vendéglátónk gépelt munkájában, amely igyekszik körüljárni a költő Tápé iránt táplált, nehezen megragadható vonzalmát. Hálásan fogadjuk az irodalmi háttéranyagot, hiszen a Hátsó füves sorozatnak nem titkolt célja, hogy a futball mentén bemutassa a helyi nevezetességeket, kulturális értékeket, rávilágítson a társadalmi folyamatokra és az ott élők kihívásaira.

„Engem életemben egyszer vittek táncba, egy tápai lagzin. Hetvenhét éves matrónával lejtettem a mártogatóst, kora délutántól kivilágos kivirradtig” – idézi a szöveg Juhász Gyula szavait a ritka életrajzi részletről, az 1920. október 29-i mulatságról, kiemelve, hogy az alkalmi táncos Tápéra aznap az egy évre rá politikai gyilkosság áldozatává lett Heller Ödön festőművésszel utazott el.

Tápai ihletésű versei között említendő egyebek között a Magyar falu csöndje, a Falusi alkony, a Tápé, a Falusi delelő, a Falusi lakodalom vagy a Vízimalom, amely így kezdődik: „Tápé alatt halkan / Forog a malom / Körülötte csönd van / Csönd és nyugalom. / Unalom, nyugalom / Álmodik a viz / Mely messze hegyekből / Tengerekbe visz.”

„Talán a legközismertebb Juhász-vers A tápai Krisztus, amely mondandóját tekintve az ősi paraszti vágyak kifejezője: a magáramaradottságé, a földéhségé – folytatódik az ismertető. – Az ősi nép az ősi föld igazi örököse, de most csak zsellére. Ebben a paraszti vágyra ráhangoltságban érthető meg igazán, hogy Juhász tápai élménye nem állt meg az elhagyott, elesett falu képének rögzítésénél.”

„A tápai lányok mennek a misére A tápai vének várnak az igére A földek esőre, a kaszák a nyárra Nincstelen szegények egy nagy aratásra.” (Juhász Gyula: Tápai nóta – részlet)