Ocskay Gábor őszintén beszélt szívproblémáiról és Lemieux-ről

A hoki az élete

Hit, remény, szeretet. Ocskay Gábort, az Alba Volán és a válogatott 29 éves jégkorongozóját az orvosok szívproblémái miatt két héttel ezelőtt eltiltották a sportolástól. A csatár ennek ellenére hisz benne, hogy nem kóros elváltozásról van szó, és reménykedik abban, hogy nem kell pályafutását befejeznie. Emellett a Képes Sportnak adott interjújában kiemelte, eddig sohasem tapasztalt szeretet veszi körül. S ami talán a legfontosabb, az alapos kivizsgálások után a neves szívsebész, dr. Papp Lajos – aki a héten állítja fel a diagnózist – sem látja reménytelennek a helyzetet.

A megbeszélt időpontban érkezünk meg a székesfehérvári hokicsarnok elé, fotóriporterünk, Barna elmondja kívánságait, a lényeg, hogy Gábor is ott legyen az edzést végiggürizők között. Civilben. Mire Ocskay egy csibészes mosoly kíséretében azt mondja: „Én is velük edzem, csak nem szakadok meg.” Aztán gyorsan hozzáteszi, reméli, hogy ezt meg sem hallottuk, mert ő elvileg nem tréningezhet. Más kérdés, hogy a beszélgetés során már egyszer sem láttuk mosolyogni.

Kálváriája a bajnokságot megelőző héten a sportorvosi vizsgálaton kezdődött, ahová edzés után ment. Vérnyomását magasnak találták, s másnapra visszahívták egy ultrahangos szívvizsgálatra. Szívnagyobbodást állapítottak meg, s közölték, hogy vissza kellene vennie a tempóból. Egy nappal később már a Sportkórházban a kardiológián terheléses vizsgálatnak vetették alá, majd az orvos kijelentette: vége az élsportnak.

– Hogy reagált a diagnózisra?
– Komolyan tetszik gondolni, hogy vége? – kérdeztem a doktornőt, de aztán köpni, nyelni nem tudtam. Kijöttem a rendelőből, és zokogni kezdtem, mint egy kisgyerek, hogy mi is történt velem.

– Az is felmerült, hogy életveszélyben van?
– Az azért nem. Már régebben megállapították, hogy megnagyobbodott a szívem, én ezt természetesnek tartom, mert ha a terhelés hatására megnövekszik az izomzat, úgy okoskodtam, hogy egy élsportoló esetében ez alól a szív sem kivétel. Legbelül úgy éreztem, hogy komoly baj nem lehet, az alapozást is végigcsináltam, és semmi rendellenességet nem éreztem. Viszont úgy voltam, mint a kisgyerek, akinek elvették a játékát. Huszonöt éve jégkorongozom, életem a hoki, borzasztó érzések kavarogtak bennem.

– Édesapjával közölte a rossz hírt?
– Nem én mondtam meg neki, hanem a húgom értesítette.

– Tudomásom szerint a következő kivizsgálás sem adott okot a reménykedésre.
– Másnap még egy terheléses vizsgálaton vettem részt. Éjjel alig aludtam valamit, bemelegítés nélkül álltam a futószalagra, a lábam is begörcsölt. Noha a percenkénti száznyolcvanas pulzusom egy perc alatt száztízre csökkent, az került a kórlapra, hogy terhelhetősége meglepően alacsony.

– A kezdeti elkeseredést mikor váltotta fel a reménykedés?
– Ez egy bonyolult folyamat, mert ugyan reménykedem, de felszabadult nem vagyok. A holtpontról az is segített elmozdulni, hogy rengetegen hívtak fel, biztattak. Egy kardiológus például a szövetségben hagyott üzenetet, hogy bármikor keressem fel, de még Münchenből és Milánóból is hívtak, ha orvos kell, csak szóljak. Az emberi szeretetnek és odaadásnak olyan megnyilvánulásait tapasztalom, mint még soha. Ugyanakkor éjjelenként továbbra is csak négy-öt órát alszom, de a Papp doktorral történt találkozás óta erősödött bennem a remény.

– Hogy kerültek kapcsolatba?
– Ő tíz napja érkezett haza Japánból, s már tudta, mi van velem. Azt mondta, higgadjak le. Az első beszélgetés után azt éreztem, nem kell feltétlenül abbahagynom a hokit, s az újból elvégzett terheléses vizsgálatok alapján a professzor úr azt mondta, nincsen funkcionális probléma a szívemmel.

– Nem jutott eszébe Fehér Miklós és a kameruni Foé esete, akiket a pályán ért a halál?
– Az ő esetük valóban tragédia, mert nem tartom elképzelhetőnek, hogy a profi futballkluboknál ne legyen hetente akár EKG, akár terheléses szívvizsgálat, amelyek azért utalnak valamilyen rendellenességre.

– Az ön esetében utalt az EKG, mégsem fél?
– Papp professzor teamje – ahogyan a szívsebész fogalmazott – több szem többet lát alapon diagnosztizál, azt mondták, nincsen funkcionális problémám. A futópadon tizenhét perc futás után mondták, hogy szálljak le, mert beteg ember nem képes ilyen teljesítményre, azóta kevésbé félek.

– Feltételezhető, hogy az orvosok korábbi megállapításait az említett tragikus esetek is befolyásolhatták?
– Igen, s megértem a helyzetüket, bár azt azért hozzáteszem, egy átlagember és egy élsportoló két külön kategória.

– Átlagember nem is húzna ilyen esetben korcsolyát, ön pedig együtt edz a többiekkel. Nem felelőtlenség ez?
– Nehéz visszafogni magam, ugyanakkor ott mocorog bennem a kisördög. Nem mozgok teljes intenzitással, ha a pulzusmérő százötvenet mutat, nem hajtom tovább magam. Tehát a maximális terhelésig nem jutok el.

– A csapattársak mit szólnak?
– Látom a félelmet az arcukon.

– Mihez kezd, ha mégsem folytathatja a versenysportot?
– Ez lenne a legborzasztóbb. Nem hittem volna, hogy huszonkilenc évesen arról kell döntenem, hogy napokon belül megváltozhat az életem. Ezt a gondolatot igyekszem magamtól elhessegetni.

– S ha mégis változtatnia kell?
– A hokitól nem tudnék elszakadni. Mindenki mellettem áll.

– Most igen, de nem tart attól, hogy minden csoda három napig tart, a szürke hétköznapokon majd elfeledkeznek önről?
– A család és az a pár ember, akinek igazán hinni lehet, biztos, hogy kitart mellettem.

– A rákot legyőző két hokis, Lemieux és Koivu esete eszébe jutott?
– Persze, de az ő esetük súlyosabb volt. Ha azt vesszük, én élhetném az átlagemberek életét. Egy orvos sem mondta még, hogy gyógyszert kellene szednem.

– Gyakran előfordul, hogy egy sportoló a saját felelősségére versenyez. Ön ezt bevállalná?
– Semmiképpen sem. Ez nem olyan, mint egy szalagszakadás. A vébén az utolsó meccsen úgy kellett sérülten betolni a pályára, de tudtam, hogy fél év pihenő alatt kiheverem. A szív teljesen más. Ha Papp professzor úr vállalja a felelősséget, akkor folytatom, de ha nem, a saját szakállamra nem döntök a sportolás mellett.

– Azt mondta, lehet, napokon belül megváltozhat az élete, de ezt a gondolatot elhessegeti magától. Edzések alatt sem jön elő?
– Inkább előtte: nézem a botom, fűzöm be a korcsolyát, elmélázok, lehet, hogy utoljára teszem? Hát, nem könnyű.

– Nem titok, hogy barátnőjével, a válogatott kézilabdakapus Pálinger Katalinnal szívesen szerződnének Dániába. Eszébe jutott, hogy ez is kútba eshet?
– Ez a legutolsó dolog, amivel most foglalkozom.