Sofron Istvánt megacélozza az olaszok elleni meccs

Felemás érzésekkel zárhatja le a szezont, és készülhet a következőkre a fiatal magyar támadó, hiszen amíg egyénileg minden tekintetben óriásit lépett előre, addig csapatjátékosként egyik kitűzött nagy célt sem sikerült elérnie. A Sapa Fehérvár AV19 tagjaként előbb nem jutott be az EBEL-rájátszásba, majd a válogatottban lemaradt az A-csoportba való feljutásról. Ezt azonban nem tragédiaként éli meg, próbál magának a jövőre nézve előnyt kovácsolni.

„Úgy érzem, az olaszok ellen elveszített, amúgy döntőnek beillő meccs megacéloz. Mint ahogyan erősebbé, akaratosabbá tettek a múltbeli csalódások is – mondta Sofron István a Nemzeti Sport Online-nak. – Nem élhettem át a csapattal a szapporói feljutást, lemaradtam a svájci világbajnokságról, a két legutóbbi vb-n pedig az utolsó meccsen csúszott ki a kezem közül, persze a többiekével együtt, a nagy lehetőség. De nem csüggedek, van annyi tehetséges fiatalunk, akik a tempót még bíró rutinosabb játékosokkal kiegészülve képesek megvalósítani mindannyiunk álmát. Amíg bírjuk, megyünk!”

A gólerős, de a mezőnymunkát is bátran felvállaló támadó aligha beszél a levegőbe. Évről évre, szezonról szezonra fontosabb szereplője lett klubcsapatának, a válogatottnak és ezáltal a magyar jégkorongnak. Hovatovább az ígéretesnek kikiáltott utódok közül elsőként érte el a sportág nagy honi generációjának szintjét.

„Négy évvel ezelőtt mutatkoztam be az EBEL-ben, akkor az év újoncának választottak meg. Azóta minden idényben meg tudtam duplázni a pontjaim számát. Bár az erős kezdés után a második szezonom nem sikerült a legjobban, az előzőben Nagy Gergővel és Kóger Danival viszont már ütőképes támadótriót alkottunk. Nagyjából annak köszönhető a fejlődésem – ha számmal akarom kifejezni, akkor kilencven százalékra tenném –, hogy nagyszerű, rutinos sorba kerültem a Volánban. A jégkorongban nagyon fontos a támadók, sőt az ötfős sor összeszokottsága. Hogy nemcsak gólokat, hanem fontos gólokat is sikerült szereznem, azt ennek tudom be egyértelműen.”

Sofron István a szezon során soha egyetlen interjúban sem felejtette el megemlíteni, hogy mennyit köszönhet a rutinos, már évek óta együtt csiszolódó Ladányi Balázs, Vas Márton támadóduónak, illetve a mögöttük Székesfehérváron is bekkelő Horváth András, Tokaji Viktor védőpárosnak. Akkor sem fényezte magát, amikor pedig bőven lett volna rá oka, és még nagyképűséggel sem lett volna vádolható. De vajon a társaktól függetlenül mennyiben más a mai Sofron István, mint a két vagy akár három évvel ezelőtti?

„Fizikailag biztos sokat erősödtem, ennek köszönhetően jobban állok meg a lábamon a jégen. Ez az alap az előrelépéshez. Hogy gyakrabban kerülök helyzetbe, csapatjáték révén ez döntően a társak érdeme, viszont a koncentrációm nőtt, így javult a helyzetkihasználásom. Jóval hatékonyabb tudok lenni, mint voltam korábban. A helyzeteimet nagyobb százalékban használom ki.”

Bízzunk benne, a támadó fejlődése a jövőben is töretlen marad, így akár még nagyobb terheket lesz képes elbírni, még nagyobb feladatokat is meg tud valósítani. Végezetül arra voltunk kíváncsiak, merre, hogyan képzeli el a további fejlődéshez vezető utat. A magyar jégkorongközeg határai nagyjából ismertek. De merre induljon az a játékos, aki elérkezik egy bizonyos határra, hogyan és hol derül ki róla: több is van esetleg benne?

„Egyéves szerződésem van még a Volánnal, amit előnyösnek tartok. Úgy érzem, ebben a sorban maradva tudok még fejlődni, előrelépni. Ha ez sikerül, akkor valóban el lehet gondolkodnom a hogyan továbbon, mert akkor már a lehetőségek egyre inkább behatárolódnak. Adja magát ilyenkor, hogy valamerre külföldre induljon az ember, más közegben, más bajnokságban, új impulzusokkal adva van a fejlődés. Ez a rutinosabb játékosainknak is adott már pluszt. Persze, semmi sem garantált, de bízok magamban.”