„Fontos, hogy büszke lehessen rám a lányom” – interjú Sofron Istvánnal

– Éppen egy hete ért véget a sosnowieci felkészülési torna, amelyet egy győzelemmel és két vereséggel zárt a magyar válogatott. Fontos felmérő volt ez a három meccs a dániai A-csoportos vb-re vezető úton.
– Éppen a napokban beszélgettem a szüleimmel arról, hogy ha elkerülnek a sérülések és Majoross Gergely szövetségi kapitány beválogat az utazó keretbe, a harmadik elitvébémen vehetek részt. Kissrácként a hoki körül forogtak a gondolataim, de álmodni sem mertem róla, hogy egyszer majd a világ legjobbjai ellen léphetek jégre. Abban az időben a felnőttválogatottunk jellemzően a B-csoport középmezőnyéhez tartozott, így az én nagy célom is annyi volt, hogy egy nap helyet kaphassak az Alba Volán felnőttkeretében. Ehhez képest májusban abban a reményben utazhat el Herningbe a csapatunk, hogy felteszi az i-re a pontot: története során először kiharcolja a bennmaradást az elitmezőnyben.

– Lehetne ez akár a negyedik A-csoportos vb-je is.
– Így igaz, hiszen nemcsak a szapporói csodáról maradtam le, amikor a válogatott 70 év szünet után kiharcolta az elitbe kerülést, hanem a következő évi svájci A-világbajnokságról is
– utolsóként hullottam ki a rostán a kerethirdetésnél. Akkor szíven ütött, 19 évesen nehéz volt megemészteni, de a csalódás pluszmotivációt adott, hogy igenis megmutassam, helyem van a nemzeti együttesben. Ma már azt gondolom, nem tragédia, hogy ki kellett várnom a soromat, hiszen 2009-ben még jó eséllyel kiegészítő szerep jutott volna, viszont később a feljutások kiharcolásakor és az A-csoportos meccseken húzóembere tudtam lenni a csapatnak.

– Noha ebben a hónapban betölti a harminchetet, továbbra is alapembere a válogatottnak. Miután tavaly Bolzanóban kiharcolták a feljutást, azonnal jelezte: az A-csoportot – ha meghívást kap – még bizonyosan vállalja. Egy elit-vb-re nyilván nem sokan mondanának nemet, de abban, hogy ennyire becsben tartja a címeres mezt, szerepe lehet annak, hogy már utolsó éves junior volt, amikor először eljutott világversenyre?
– Bekerültem a korosztályos keretekbe, de játéklehetőséget csupán a 2007-es U20-as vb-n kaptam. Hiába voltam gólerős, vezettem a góllövőlistát, az akkori válogatott edzők elkönyveltek kicsinek, erőtlennek. Ezt a falat sikerült az U20-as tornán ledönteni, és immár 17 éve gyűjtögetem a fantasztikus élményeket, amelyek a válogatottsághoz kötődnek. A magyar szurkolók például elismerten a világ legjobbjai közé tartoznak, megkérdőjelezhetetlen szerepük van a sikereinkben. Sajnos az utóbbi időben nem volt meg az az eksztázis, ami addig a meccseinket kísérte, viszont tavaly Bolzanóban, a divízió 1/A-csoportos vb-n újra egymásra talált a tábor és a csapat, s bizonyosan fantasztikus lesz a hangulat Herningben is. A drukkerek szeretete például olyan ajándék, amelyről nehéz lesz lemondani, amikor szögre akasztom a korcsolyát.

Székesfehérvárra szívesen visszatérne

– Mi jut eszébe, ha azt mondom: 2016, Szentpétervár?
– Az első A-csoportos világbajnokságom, ráadásul olyan országban, amelyben a jégkorong nemzeti sport. Fantasztikus volt a körítés, olyan sztárok jöttek szembe a jégen meg a szállodában, akiket addig legfeljebb a televízióban láttam. Kiestünk, de a fehéroroszok legyőzésével hokitörténelmet írtunk, a németek ellen döntetlenre álltunk 57 percen át, a finnek is csak 1–0-ra vezettek két harmad után, és a vége is csupán 0–3 lett. Három góllal és egy gólpasszal zártam a tornát.

– 2023, Tampere.
– Ilyen közel sohasem álltunk a bennmaradáshoz, az osztrákok elleni sorsdöntő mérkőzést szétlövésben vesztettük el. Előtte hosszabbításban megvertük a franciákat, s a záráskor éppúgy három pontunk volt, mint a még megkapaszkodó Ausztriának. Ami engem illet, összesen négy gólt ütöttem a csoportkörben, a négy pontom tehát ugyanúgy meglett
a kanadai táblázaton, mint Szentpéterváron, ezzel együtt a kiesést hatalmas csalódásként éltem meg.

– Ami addig sohasem sikerült, tavaly összejött: azonnal kiharcolták a visszajutást. Ha Bolzanóban nem ez az eredmény születik, most a válogatottságról már lemondó Sofron Istvánnal beszélgetek?
– Nemcsak a kiesés fájt, hanem az is, hogy 2024-ben Csehország volt az elit-vb házigazdája; könnyű elképzelni, milyen szurkolói népvándorlás indult volna Magyarországról olyan közeli helyszínre, mint Prága… Nem tagadom, Tampere után megfordult a fejemben, hogy elköszönök a válogatottól. Bolzanóban ráadásul igen erős mezőny várt ránk, olyan hangok is hallatszottak, hogy
a bennmaradásért kell majd küzdenünk. Nem hiányzott, hogy a pályafutásom vége felé visszacsússzunk a divízió 1/B osztályba. Alaposan átgondoltam a jövőmet, volt azonban egy pluszszempont, ami folytatásra ösztönzött.

– S mi volt az?
– Azt reméltem, a jó szereplés megnyithatja az utat vissza, Székesfehérvárra. Éreztem és érzek most is annyi erőt magamban, hogy megint az osztrák bajnokságban jégkorongozzak, s persze jó lett volna jégen lenni az új MET Arénában is. Méltó keretbe foglalta volna a karrieremet, ha egy nap ott tehetem le az ütőt, ahol annak idején először kézbe vettem. Noha Csíkszereda a szülővárosom, Székesfehérvár is a szívem csücske, rengeteget köszönhetek a városnak, a klubnak, az ottani szurkolóknak. Sajnos ez a hazatérés nem jött össze, a klubvezetőség nem számolt velem, ami nekem máig fájó emlék. Jól érzem magam a Budapest Jégkorong Akadémiánál, korrekt a vezetőség, remek az edzői stáb és a magyar mag, ennek ellenére a lelkem mélyén még nem mondtam le róla, hogy újra felvegyem a Volán mezét. A mostani A-csoportos vb-t azért is várom nagyon, hátha egy sikeres torna mégis megnyitja előttem az egyelőre bezárt kaput…

– Bolzanóban nemcsak a jégen vállalt főszerepet, szellemi vezére is volt a csapatnak. A felkészülés során szétcsúszott a gárda, s erre rátett egy lapáttal a lengyelek elleni edzőmeccsek lehangoló teljesítménye. Ezt követően hangzott el az ön öltözői motivációs beszéde, amelyet hatásában sokan Szalai Ádám emlékezetes monológjához hasonlítanak, amelyet a futballválogatott akkori csapatkapitánya az Izland elleni Eb-pótselejtező előtt mondott el. Ez is mutatja, mennyit változott a személyisége azóta, hogy 2010 decemberében azért tették ki átmenetileg a Volán EBEL-keretéből, mert bohém ifjúként felbukkant az éjszakában.
– Egészen másképpen látja az ember a világot a húszas évei legelején, mint a harmincas évei vége felé, főleg, ha már apuka és családja van. Én is megjártam a hadak útját, sok mindenen átmentem az évek során, s ahogy idősödtem, érettebb, tapasztaltabb lettem. Ifjú hokisként sok mindent magától értetődőnek gondol az ember, természetesnek hiszi, hogy érkezik a meghívó a válogatottól, ám idővel ráeszmél, hogy valójában kiváltságos helyzetben van, elvégre keveseknek adatik meg, hogy a hazájukat képviseljék a világban. Mi, játékosok Bolzano előtt és Bolzanóban is sokat beszélgettünk, ennek is köszönhető, hogy noha a Romániától elszenvedett vereség után még felkapott a média egy vihart kavaró nyilatkozatot, képesek voltunk együtt küzdeni a közös célért, függetlenül attól, ki állt éppen kapitányként a kispadunk mögött.

– Említette az apaságot: nagyon megváltoztatta a kislánya, Nara születése?
– Egészen más a prioritás, mint amikor csak önmagamért voltam felelős. Nara bearanyozza a napjaimat, és bár még kicsi, hiszen márciusban lesz hatéves, nekem fontos, hogy büszke lehessen az apukájára. A kislányom és az anyukája, Tücsi (a műsorvezető, modell, üzletasszony Aryee Claudia Dedei – a szerző)   a legnagyobb szurkolóm. Ott vannak a meccseimen, elkísérnek a vébékre, erőt adnak, támaszt jelentenek otthon és a pályán egyaránt. Ha ők nem hoznak áldozatot, nem tehettem volna meg, hogy három idényt játsszak
a szülővárosom, Csíkszereda hokicsapatában.

– Ez bakancslistás álom volt?
– Gyerekkorom óta motoszkált a fejemben, hogy jó lenne felvenni a Sportklub mezét. Édesapám is jégkorongozó volt, sokat mesélt a Vákár Lajos-csarnok fantasztikus hangulatáról, s arról, mit jelent Székelyföldön a magyar embereknek a hoki. A csapat egyik fő támogatója, Csató Imre éveken át hívott, de sokáig nem jöhetett szóba a csíki szerződés, mert hol az osztrák ligában jégkorongoztam, hol meg légióskodtam. A koronavírus-járvány után viszont úgy hozta az élet, hogy Fehérvárra nem tudtam menni; jobb alkalom nem is kellett a hazatérésre. Örökké hálás leszek
a csíki élményekért, ráadásul a 2021–2022-es idényben bajnokok lettünk, és minden más sorozatot is megnyertünk.

Egymás ellen játszottak a sofron fivérek

– A Sofron családból öné a legfényesebb, de nem az egyedüli hokis karrier. Mi hír mostanság a többiekről: édesapjáról, Árpádról, nagybátyjáról, Attiláról és unokaöccséről, Ádámról?
– Apu és a nagybátyám hasonló utat járt be: mindketten hokiztak a Volánban, a Fradiban, és Győrben fejezték be a pályafutásukat. A különbség annyi, hogy édesapám a Magyarországra költözésünk előtt játszott a román nagyválogatottban, ezért a magyarban nem vehették számításba, Attilát viszont igen. Egy barátságos válogatott meccsen szembe is kerültek egymással. Mindketten edzősködtek, de apu a mostani idényre nem vállalt csapatot, a fehérvári jégpályán dolgozik. Attila és Ádám – aki már szintén visszavonult – az Ocskay-akadémián oktatja a fiatalokat. Van még egy hokis a családban: Hildebrand Szabolcs, ő anyai ágon unokatestvérem, s jelenleg a Galac játékosa. A családi tabló úgy teljes, ha hozzáteszem, hogy édesanyám, Bakó Edit válogatott sífutó volt Romániában. Az 1988-as calgaryi játékokra kiharcolta az olimpiai indulás jogát, ám várandós lett velem, s emiatt lemondta a részvételt. A családi archívumban őrzünk egy cikket egyéves koromból, amelynek szerzője azt firtatja, vajon felnőve melyik szülőm nyomdokába lépek. Édesanyám 23 évesen hagyta abba a sífutást, de mindig elmondja, hogy semmit sem bánt meg, neki én vagyok az olimpiai érem.

– Némi párhuzam felfedezhető anya és fia élettörténetében, noha ön „csak” az amerikai karrierjét adta fel a gyerekére tekintettel.
– Egy kansasi klub, a Wichita Thunder szerződtetett, amely az ottani harmadik vonalban szerepelt, ezzel együtt minőségi hokit játszott. A kisebb pálya miatt eleve pörgősebbek voltak a meccsek, nekem is kellett vagy tíz mérkőzés, mire hozzászoktam az ottani méretekhez. Maradtunk volna szívesen az Egyesült Államokban, ám kiderült, hogy Tücsi babát vár, és a terhesgondozás miatt a hazatérés tűnt az észszerű megoldásnak. Mindössze négy hónap után köszöntem el a Wichitától, minden nagyon gyorsan zajlott le. Beszéltem a menedzseremmel, másnap a Villach már be is jelentkezett értem. Fél napunk volt átgondolni az ajánlatot, másfél nappal később a repülőn ültünk.

– Ha már Amerika: a mostani idényre francia, brit, ausztrál, holland, sőt még bolgár hokis is kapott szerződést a profi ligában. Mikor lehet végre nekünk, magyaroknak is NHL-játékosunk?
– A következő öt-tíz évben meg kell történnie az áttörésnek. Amikor kissrác voltam, nem sok fogalmunk volt arról, mi is az NHL, igaz, a magyar hokit sem vették komolyan a világban. Ahogy hallom, manapság negyven-ötven fiatalunk pallérozódik észak- és nyugat-európai klubokban, ők szem előtt vannak a játékosmegfigyelőknek is, közülük kerülhetnek ki a leendő magyar NHL-hokisok. Erre jó esélye van például Szongoth Dománnak, aki a finn juniorligában jégkorongozik, és tavaly, 16 évesen bemutatkozott a felnőttválogatottban. Remek adottságai vannak, elhivatott, profi gondolkodású. Óriási lökést adna a magyar hokinak egy NHL-játékos, miként a futballunknak is felbecsülhetetlen reklám, hogy Szoboszlai Dominik a Premier League-be került. Sok gyereknek lett példaképe – legyen is! –, én is nézem a Liverpool meccseit, és olykor jobban izgulok, mint a saját mérkőzéseinken.

– Ha nem is az NHL-hez, egy másik elitligához, az orosz KHL-hez ez idáig ön járt a legközelebb a magyarok közül.
– Még 2012-ben hívott meg az edzőtáborába a KHL-be készülő cseh Lev Praha. Szerződés kötött a Fehérvárhoz, volt is némi huzavona, hogy mehetek-e próbajátékra. Olyan sztárok voltak a prágaiak keretében, mint például Marián Hossa vagy Lubos Bartecko. Ebbe a társulatba eleve nem lett volna könnyű bekerülni, ráadásul a Volánnál nem lelkesedtek azért, hogy plusz egy hetet kint töltsek. Végül nem kaptam szerződést, de így is izgalmas szakmai kaland volt.

Kalandozások a realityk világában

– Ha már kaland: két televíziós show-műsorban is szerepet vállalt párjával, a Tv2 Love Bistro című gasztrorealityjét meg is nyerték. Hogy érezte magát a celeb szerepkörben?
– Eleinte kissé ódzkodtam a feladattól, nem éreztem, hogy az én közegem lenne. Álltam már kamera előtt nemegyszer, de más nyilatkozatot adni, s más, amikor húsz kamera fókuszál rám, és körös-körül félszáz stábtag sürgölődik. De aztán belejöttem, belejöttünk, sőt már élveztük is, a főzőműsort különösen, hiszen valóban megnyertük. Érdekes feladatokat kaptunk a másik Tv2-es műsorban, a Párharcban is, de az ilyen típusú reality része, hogy a nézői érdeklődés fenntartása érdekében legyen feszültség a résztvevők között – mi viszont nem vagyunk áskálódó típusok. Összességében jó tapasztalat volt ezt is kipróbálni, sok érdekes emberrel találkoztunk. Egyelőre nincs újabb felkérés, de ki tudja, mit hoz a jövő.

– Amúgy jól főz?
– Szerencsére Tücsi remek szakács, nincs szükség az én tudományomra. Szerintem aki el tud olvasni egy receptet, vagy meg tud nézni egy videót, nagyot nem hibázhat a fakanállal. Némi érzék persze nem árt, de azért nem is atomfizika összerakni egy ehető ételt. Amire a legbüszkébb vagyok, a zöldborsókrémlevesem, szerintem zseniális.      (Nevet.)   Egyébként amikor a párom a konyhában szorgoskodik, szívesen segítek neki, és Nara személyében már van egy remek kis kuktánk is.

– Túl vagyunk az idény egyik fontos állomásán, a Magyar Kupa négyes döntőjén, amelyben a Budapest Jégkorong Akadémia a bronzérmet szerezte meg. Az elődöntőben csak szétlövéssel kaptak ki a favoritnak elkönyvelt, ám a finálét a Fradi ellen elbukó Fehérvártól. Milyen szájízzel vonult be a válogatott edzőtáborába?
– Nem volt bennem rossz érzés, úgy érzem, jó teljesítményt nyújtottunk, nem sokon múlt, hogy az osztrák ligából erre a tornára hazatérő Volánt mi is elkapjuk. Szinte végig vezettünk, sajnálom, hogy nem tudtuk megtartani az előnyünket. A szétlövés lutri, most nem nekünk kedvezett a szerencse. Az Erste Liga képviselői mindenesetre bizonyították, hogy nincs már olyan nagy különbség a Fehérvár javára, ami tíz éve még jellemző volt. Ezen a héten a válogatott áll a középpontban, aztán folytatódik a bajnoki idény. Van feladat klubszinten is bőven: jön a magyar bajnokság, aztán az Erste Liga rájátszása. Lesz tehát trófea, amelyért harcolni lehet. Egyébként azért is csatlakoztam jó hangulatban a válogatotthoz, mert végre elkerültek a sérülések, illetve túl vagyok a könyök- és térdproblémákon, amelyek miatt az előző két összetartást le kellett mondanom.

– Mire számít, milyen hangulatban jönnek haza Herningből, a vb-ről?
– Nagyon erős ellenfeleink vannak, igaz, a másik ág sem könnyebb. Szeretek A-csoportos világbajnokságon játszani, mert ezen a tornán az elit gyűlik össze, így nincs veszítenivalónk. A legrosszabb, ami történhet, hogy folytatódik a liftezésünk, vagyis nem sikerül most sem benn maradnunk. Nem zavar az esélytelenségünk, vagy ha kissé lenéznek minket; inkább pluszmotivációt ad, hogy csak azért is megmutassuk. Jó eséllyel a kazahok, a norvégok és a házigazda dánok ellen dől el a sorsunk, de biztos, hogy a csehek, a svájciak, az amerikaiak és a németek ellen sem adjuk olcsón a bőrünket. 

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. február 15-i lapszámában jelent meg.)