Az aranygenerációnk – Szuperrel, Ocskayval, Palkoviccsal, Kangyallal, Ladányival, Széliggel és társaikkal – egy éveken át összecsiszolt gépezet volt, amelynek húzóemberei együtt nőttek fel. Lényegében egy korosztályhoz tartoztak, azonos képzést kaptak, a jégen megvoltak a játékkapcsolataik, nem mellékesen együtt mentek át a magyar hoki hőskorából a modernbe. Amikor még csak télen volt fedett jégcsarnok, és aztán amikor már egész évben. Az alapok most is ezek, hiszen utolsó mohikánokat azért nagyítóval még találunk a keretben, de a mostani válogatott már másról szól. Mindenekelőtt Rich Chernomazról.

Ő volt az a szakember, akinek nem lehetett semmiféle előítélete a magyar hokival szemben, és az érdemek elismerése mellett rezzenéstelen arcú (vér)profiként vette tudomásul, hogy korosodó játékosaink ideje lejárt. Nem kesergett, hogy nélkülük ilyen meg olyan nehéz lesz, és nem tartotta őket a keretben erőnek erejével. Első nekifutásra még 50-60 fős mamutkereteket hívott össze, hogy alaposabban megismerje a hadra fogható magyar hokisokat – idén speciel már nem –, és a közvetlen utánpótlást jelentő generációval a felnőttekéhez hasonló fontossággal foglalkozott. Sőt… Volt olyan válogatott felkészülési torna 2013 őszén, amikor inkább a juniorokkal utazott el egy szlovéniai tornára, így a felnőttekkel a szakmai stábból Sille Tamás meccselhetett kétszer. Érdekesség: az elsőn éppen a lengyeleket győztük le szétlövéssel 2–1-re Káposztásmegyeren.

A kanadai szakembert már székfoglalója idején sem a könnyű, simulékony, hajlítható kategóriába sorolhattuk, és ez az érzés azóta csak megerősödhetett mindenkiben. Miként az is, hogy érti a szakmát. Van szeme a játékosok kiválasztásához és van érzéke a taktikához. Mindez idén vált igazán hatékonnyá, hiszen már eredménnyel is bőven párosul.

Második vonalbeli válogatottként a múltban nemegyszer álltunk a feljutás kapujában, viszont egyszer sem mi számítottunk favoritnak. Egy alkalommal még így is összejött, de ahhoz szerencse és bravúr is kellett. A többi ki-ki meccsünkön viszont el- és/vagy túlizgultuk még azt a kis esélyünket is. Dánia ellen 2002-ben Székesfehérváron, 2007-ben és 2010-ben Ljubljanában a házigazda szlovénok ellen, 2011-ben és 2013-ban hazai jégen Olaszországgal szemben. Ezúttal viszont a ranglista és a tornán mutatott forma is mellettünk szól. A lengyelek a hazai pályába kapaszkodhatnak, hogy a helyszínre kilátogató 15 328 néző többsége – táblás házat várnak a szervezők, ami a második vonalban nézőrekord lesz – nekik szurkol majd. Viszont kétségünk se legyen afelől, hogy hangerőben és biztatásban egynegyednyi, majd' háromezer honfitársunk bőven felveszi a hazaiakkal a lelátói versenyt.

Az már a felkészülésünk során világosan bebizonyosodott: jól sikerült a kiválasztás és a sorok összerendezése. Az egyaránt A-csoportos vb-re készülő – bár még nem komplett kerettel kiálló – Ausztria és Szlovénia ellen három mérkőzést tudtunk le. Az elsődleges feladat a keret leszűkítése volt, viszont a kilenc harmadból hetet egyértelműen mi irányítottunk. Jó volt látni, hát még önbizalom szempontjából a jégen lévőknek megélni, hogy nemcsak megszorítani tudunk ilyen szintű ellenfeleket és felvenni velük a versenyt, hanem jobb pillanatainkban föléjük is kerekedünk. Márpedig a jobb pillanatokból akkor és azóta is bőven kijut.

Még arra is jól reagáltunk, hogy Sofron István személyében két találkozóra váratlanul elveszítettük egyik leggólerősebb, legtöbbet és legkeményebben ütköző játékosunkat. (Bajnoki eltiltása lett érvényes a válogatottra, ami azért eléggé rendhagyó eset.) Az események ismeretében viszont ez még talán jól is jött. Japánt nélküle is megvertük, a mezőnyből kiemelkedő, míg a feljutást már négy forduló után kiharcoló Kazahsztántól akkor is kikaptunk volna, ha Sofron jégen van. Így viszont pihenten szállt be, nem mellékesen riválisaink elől eldugva, kellően feltüzelt állapotban.

A nyitó meccsen a gyorsaságukról ismert, azzal minket a múltban sokszor megzavaró japánokkal sebességben bőven felvettük a versenyt. Hajrában kiharcolt győzelem lett a jutalmunk. A kazah meccset érezhetően elengedtük, ennek vezéráldozata volt Bálizs Bence. A szakmai stáb Rajna Miklós mellett tette le a voksát mint első számú kapus, így megóvta őt a kazah meccs várható csalódásától. Rajna önmagában megér egy plusz kört. Annak idején nagy tehetségként hozta el az újonnan alakuló Bp. Stars, hogy a felnőttek között is rutint szerezzen és bizonyítsa képességeit. Szorgalmasan építgette is a karrierjét, lépett a ranglétrán egyre feljebb, az utóbbi esztendőkben viszont a fehérváriak második-harmadik számú kapusa lehetett csupán. Mindig volt előtte valaki, aki gyűjtögette az EBEL-meccseket, neki ritkán adtak lehetőséget. A mögöttünk hagyott klubszezonban már több időt tölthetett a jégen, de a nagy áttörés továbbra is várat magára. Pedig a divízió 1/A-ban feljutásért harcoló alakulat kapusa bőven üti az EBEL-nívót is. Igaz, a rá váró feladat teljesen különböző. A Fehérvártól aligha várható el hasonlóan aktív letámadás, így viszont a kapus szerepe is teljesen más. Rajna nem Szuper Leventéhez vagy Hetényi Zoltánhoz hasonló bravúrkapus, viszont remek képességei mellett rendkívül kiegyensúlyozott és jó versenyzőalkat. Utóbbi két játékoshoz hasonló tudású kapusok esetében bőven lehet egy egész csapat taktikáját arra alapozni, hogy ők jól védenek. A védők számára ez megnyugvást jelent: van mögöttük valaki, aki kisegíti őket a bajban. Fiatalabb, rutintalanabb kapusok esetében azonban megnő a védők koncentrációja, hiszen nagyobb a felelősség. Minél távolabb tartjuk az ellenfelet a kapunktól, annál kisebb a rizikó.

Aligha ennek a vezérelvnek köszönhető azonban az agresszív letámadásos taktikánk, ami soha, ilyen játékerőt képviselő mezőnyben pedig végképp nem volt a magyar hoki sajátossága. Mi általában rutinos bekkjeinkre és jó kapusainkra alapozva a saját harmadunkban védekeztünk, hogy a korongszerzés utáni kontrából az Ocskay, Palkovics, a Ladányi, Peterdi, később a Sofron, Vas Márton páros elöl összerántson valamit. Mindezt most eltettük a szertárba, és olyan sebességű, az ütközéseket is erőltető hokit vezettünk elő, amivel meg is leptük a mezőnyt. Chernomaz korábban próbálkozott már a félpályás letámadással – a támadóharmadban zavaró és a védőharmadban söprögető között három szűrővel –, ám kevésbé tűnt hatékonynak, mint ez a mostani, amikor még feljebb és intenzívebben kezdünk zavarni. A lengyelek viszont már felkészülhetnek erre, szombat este majd kiderül, hogy tudnak-e kezdeni vele valamit.

Olaszország, majd Ukrajna ellen is egyértelműen mi voltunk a domináns csapat a jégen. Más kérdés, hogy utóbbi ellen csütörtökön vért kellett izzadnunk. Lehetett volna az könnyed gálameccs is, ha a helyzeteinknek csak a felét gólra váltjuk az első harmadban, így viszont a folytatásban még a videobírónál is izgulhattunk két esetben. Szerencsére amíg a mi szabályos gólunkat megadták, az ő szabálytalanjukat érvénytelenítették. Kijevben talán nem így gondolnak erre – lehet, hogy az eredetileg vb-helyszínnek kijelölt Doneckben nem is így történt volna –, de ez legyen az ő bajuk. Miként az is, hogy tucatnyi, mérkőzést eldönteni képes spílerük nem lehet ott Krakkóban. És akkor jegyezzük meg, hogy az elmúlt években az első és a második vonal között liftező olasz válogatott is tökéletesen „lebutult" a másodosztály szintjére, miután kevesebb olasz-kanadai honosított játékost dobott csatába. Ők ezt sportszakmai érvekkel magyarázzák, hogy helyet kapjanak a fiatal itáliai tehetségek. Ne legyünk azonban naivak, született olasz tehetségek eddig is voltak, csak talán a más anyagi körülmények között gazdálkodó szövetségben kevesebb figyelem vetült rájuk. A szükség viszont nagy úr…

Nálunk a zökkenőmentes generációváltást biztosítandó évről évre szállt be a keretbe olyan fiatal, aki megkapta a lehetőséget, és azzal élni is tudott. Idén egyértelműen Erdély Csanádot találtuk meg, aki fehérvári klubjában már villant és folyamatosan fejlődött. Sokat korizik, bátran letámad, ha kell, ütközik, és a kapu előtt is feltalálja magát. A nála egy évvel idősebb, ám még mindig csak tanuló Vincze Péter ugyancsak hozta magát és a vele szemben támasztott elvárásokat. Miként két rutinos emberünk, a vb előtt honosított Andrew Sarauer, Frank Banham páros. Stílusuk abszolút beilleszthető letámadásos taktikánkba, ráadásul bírják a strapát és a pontok sem ragadtak beléjük. A kanadai táblázaton előbbi 2+4-gyel, utóbbi 2+2-vel áll. Kettőjük közé csak a fél életét az ellenfél kapuja előtti félkörön töltő Kóger Dániel ékelődött be (3+2), a többiek kevésbé termékenyek. Pedig helyzetig, lövésig szinte kivétel nélkül minden csatárunk eljut – ebből a szempontból régen láthattunk ilyen kiegyensúlyozott teljesítményt elöl –, a különbség az, hogy Sarauer, Kóger, valamint a gólérzékenységet tekintve hozzájuk mérhető, fórjainknál kapáslövéseikben bízva főszerepet kapó Sofron és Banham nagyobb hatékonysággal használja ki azokat, mint a társak. Főként a fiatalok.

A lengyelek ellen negatív a mérlegünk, de az volt Olaszország és Ukrajna ellen is. Lengyelországtól a 15 győzelmünk mellett 29 vereséget szenvedtünk, és csupán hatszor végeztünk döntetlenre. A gólkülönbség 157–107, oda. Friss közös emlékünk, hogy novemberben Budapesten 6–4-re, februárban Torunban 2–0-ra veszítettünk, ám az akkori keretünk, de főként a stílusunk és a formánk nyomaiban sem hasonlított a mostanira.

A házigazdák az olaszok elleni szoros vereséggel kezdték a tornát (1–2), majd Japán legyőzésével kiegyenesedtek (2–0). Ukrajnát szoros csatában múlták felül (3–2), Kazahsztántól szoros csatában kaptak ki (2–3), mindkétszer „meghaltak” a jégen. Márpedig a vb arról is szól, ki bírja jobban erővel és koncentrációval a sorozatmeccsek végét. Ki milyen tele tárral érkezett a vb-re, és abból mennyit égetett el a záró felvonásig. Szombaton kiderül, hogy maradt-e bennünk szufla. Ha igen – a keret fiatalos lendületét látva okkal bízhatunk ebben –, akkor meglesz a feljutás. Nem az ölünkbe pottyanva, hanem azt nagyszerűen kitalálva, abszolút megérdemelten, azért becsülettel megdolgozva.