A glímától a szodómiatörvény egyetlen elítéltjéig, avagy így kapott lendületet az észak-amerikai jégkoronglavina

Ha nincs jobb dolga, és az ember – az 1920–1939-es időszakra szűkítve a keresést – Gudmundur Sigurjónsson után kutakodik az Arcanum Digitális Tudománytárban, egyedül az 1919 augusztusában 39 esztendősen tuberkulózisban elhunyt író és költő, Jóhann Sigurjónsson neve bukkan fel, az övé is csak néhány találat erejéig. Gyakorlatilag teljesen ismeretlen Magyarországon, mint ahogy a kortárs Sigurgeir Sigurjónsson könyvei is kizárólag angol nyelven lelhetők fel itthon. Ugyan Gudmundur Sigurjónssonnak hívják a bábukat tíz sakkolimpián tologató, három izlandi bajnoki címen kívül nagyobb sikernek nem örvendő sakknagymestert is, ám ő sem a mi emberünk.

A mi Gudmundur Sigurjónssonunk ugyanis sporttörténeti sikerből vette ki a részét: az első jégkorong olimpiai bajnoki cím körül sertepertélt, mégpedig az 1920-as nyári olimpián, amelynek hokiviadalát az augusztus-szeptemberi nagy eseményáradat előtt négy hónappal, április 23. és 29. között rendezték meg Antwerpenben. Ez volt a sportág ötkarikás bemutatkozása, a tornán hét csapat, Belgium, Csehszlovákia, az Egyesült Államok, Franciaország, Kanada, Svájc és Svédország vett részt. A győztes Kanadát a Winnipeg Falcons képviselte, amelynek az 55 éve, 1967. január 14-én 83 éves korában elhunyt Gudmundur Sigurjónsson volt a trénere (a szakvezetői feladatokat Fred „Steamer” Maxwell látta el), és ha a játékoskeretet is górcső alá vesszük, valósággal hemzsegnek a „son”-ra végződő nevek. Bizony, az észak-amerikai jégkoronglavinának izlandiak adtak lendületet (1952-ig csak egyszer, 1936-ban nem a juharlevelesek nyertek), a Sólymok felmenői a megelőző 45 évben vándoroltak ki Kanadába, jelentős részük Manitoba tartományba, amelynek Winnipeg a székhelye.

A Vikings és az Icelandic Athletic Club fúziójából született Falcons előbb szűkebb régiójában diadalmaskodott, majd megnyerte a Nyugati bajnokságot, hogy aztán a Toronto ellenében 11–5-ös összesítéssel kivívja az olimpiai indulás lehetőségét.

A sporttörténelem első, egyúttal egyetlenként a nyári játékokon megrendezett olimpiai hokitornáján nem forgott veszélyben az aranyérme (részletek keretes írásunkban), egyúttal a Sólymok jó kapcsolatba kerültek a svédekkel. Sigurjónsson őket is nagy lelkesedéssel szolgálta, amennyiben szükség esetén összevarta a sebeiket, helyre tette a csontjaikat; de a többiek is megkedvelték a skandinávokat, és az edzéseken mindenféle jó tanáccsal szolgáltak nekik. A torna után Einar Svensson Sigurjónsson segítségével és 100 kanadai dollár felajánlásával vette rá a balszélső Mike Goodmant, hogy adja el neki a korcsolyáját. Amikor Goodman csodálkozott, hogy miért kell neki, Sigurjónsson tolmácsolta az indokot: Svensson meg van gyűződve róla, hogy miniatűr motor van beleszerelve, ezért képes olyan gyorsan siklani a jégen a kanadai...

Érdekesség, hogy Sigurjónsson a második olimpiáján járt, merthogy az 1908-as játékokon, Londonban hetedmagával bemutathatta, milyen is az izlandi birkózás, az úgynevezett glíma. A tízgyerekes családba utolsóként születő Gudmundur gyermekkorában elsajátította a glíma és a korcsolyázás tudományát, de nemcsak nyáron kelt birokra társaival, hanem télen is, méghozzá a vulkanikus eredetű, befagyott Myvatn-tavon.

Huszonkét évesen, 1905 őszén ment Reykjavíkba, hogy a gazdasági főiskolán tanuljon, de betelt a létszám, így meghiúsult továbbtanulási szándéka. Ellenben tisztában volt vele, hogy kiválóan birkózik, és 1907 nyarán csatlakozott egy birkózócsoporthoz, egy év múltán pedig a londoni olimpián találta magát, ahol – mint már említettük – hat társával, Jóhannes Jósefsson vezetésével kóstolót adtak az izlandi birkózásból, a glímából. Hat éven át sportolt az 1888 végén alapított Ármann nevű klubban, majd 1913-ban Angliába ment edzői és masszőri tanulmányokat folytatni. 1914-ben Kanadába költözve ismerkedett meg a kötöttfogású birkózással és a jégkoronggal, a Winnipeg Falconsban játszott, egyúttal edzősködni is kezdett.

Aztán közbeszólt az első világháború, és társaival együtt bevonult. Többségük a 223. zászlóaljhoz került, de még sokáig nem dobták harcba őket, sőt 1916–1917 telén néhány játékos együtt szerepelt a winnipegi ligában a zászlóalj jégkorongcsapatának tagjaként. A szakmai munkát Hebbie Axford és Gudmundur Sigurjónsson irányította. Alakulatuk 1917. májusban került ki Angliába, de mindjárt fel is oszlatták, és Sigurjónsson a Benson fivérekkel, valamint a kapus Wally Byronnal a 27. hadosztályhoz csatlakozott Franciaországban, a mentőosztag őrmestereként szolgált a háború végéig. Nem szerelt le rögtön, hanem az angol sereghez csatlakozva Németországba ment, ahol még négy hónapot tartózkodott. Csak 1919. május végén tért vissza Kanadába.

Noha többen (a középcsatár Frank Fredrickson vagy a balhátvéd Bobby Benson) is megsérültek a harcokban, gyorsan újra vér áramlott a csapatba, és a munka az olimpiai torna aranyérmével fizetődött ki. Sigurjónsson svédországi kitérő után (a skandináv atléták olimpiai felkészítésében vett részt), 1920 végén visszatért Izlandra, Reykjavíkban birkózóoktatóként, atlétikaedzőként és masszőrként dolgozott, illetve egy elmegyógyintézetben volt gondozó.

1924 januárjában egy Steindór Sigurdsson nevű férfi feljelentette, mondván, homoszexuális kapcsolatra akarta rávenni, illetve rosszul bánt az elmegyógyintézet betegeivel. Akkor még életben volt a szodómiáról szóló törvény, amely büntette a homoszexuális kapcsolat létesítését. Sigurdsson tíz nap múlva visszavonta a feljelentést, azzal indokolva, hogy ellenségei akartak így bosszút állni Sigurjónssonon, mert felfedte a rendőröknek, hogy illegálisan üzletelnek borral. Tudni kell, hogy a tréner tagja volt a Good Templar-rendnek, amely az alkoholfogyasztás felszámolását tűzte zászlajára.

Miután a városban régóta emlegették vonzódását a saját neméhez, a rendőrség nem ejtette az ügyet: 1924. február 28. és március 12. között 19 tanút is meghallgattak a reykjavíki bíróságon, miközben őrizetbe vették. A rossz bánásmódra vonatkozó vádak nem állták meg a helyüket, ugyanakkor bár tagadta a homoszexuális viszony létesítésének vádját, nehéz helyzetbe került. Végül vallott, hozzátéve, hogy jól tudja kontrollálni nem túl erős vonzalmát, különben is sokat tett azért, hogy nőkkel érintkezzen. Végül három tanú esetében derült ki, hogy – nem kényszerítve őket – folytatott velük homoszexuális viszonyt. Nyolc hónapra ítélték, de csak 1925 januárjában kezdte meg a büntetés letöltését, végül három hónap után kegyelmet kapott, és szabadulhatott – más kérdés, hogy sohasem tudott napirendre térni afelett, hogy ő az egyetlen, akit az – 1940-ben aztán eltörölt – szodómiatörvény szerint ítéltek el Izlandon.

1930 körül tért vissza a sportba, 1942-ben a Reykjavík Sport Klubban kezdett birkózást tanítani, és felvette a Hofdal családnevet. Befogadó gesztusként élhette meg, hogy 1948-ban masszőrként kísérhette el az izlandi csapatot a londoni olimpiára.