Építenek a tudására – Majoross Gergely a bőrén tapasztalja, mennyivel jár előttünk Szlovákia

– Az egyik szlovák hokiportál szeptember hónap edzőjének választotta meg, pedig csak akkor kezdődött el az Érsekújvár öt meccsig tartó veretlenségi sorozata. Jólesett az elismerés?
– Elsősorban a csapatot, illetve a program egészét értékelték, mintsem az én személyemet. Ez sokunk sikere. Csomó minden volt, amiről azt gondoltuk, hogy jobban kell csinálnunk, mint legutóbb, próbáltunk fejleszteni rajta a nyár folyamán. Összegyűjtöttük a tapasztalatainkat a játékoskeret kialakításáról, a stáb fejlődési lehetőségéről, illetve a szervezettel kapcsolatos feladatokról, s ezeket elemeztük. Sikerült előrelépnünk, és ez mind hozzájárult, hogy sokkal jobb lett a helyzetünk, mint az elmúlt idényben volt.

– Akkor nem jutottak be a szlovák Extraliga rájátszásába, és az utolsó előtti helyen végeztek a tizenkét csapatos bajnokságban. Hasonló esetben a labdarúgó NB I-ben már kétszer edzőt váltottak volna az adott csapatnál az idény során... A jégkorongozóknak több a türelmük? Az Érsekújvár vezetősége ugyanis továbbra is bízott önben, és meghosszabbította a nyáron lejáró szerződését.
– Mindkét fél szándéka egyértelmű volt a folytatást illetően. A kölcsönös bizalom fontos, enélkül nehéz lenne építkezni. De nemcsak a magyar NB I-re jellemző, hogy az eredménytelenség rögtön edzőváltást szül, hiszen a Besztercebánya nyolc meccs után edzőt, menedzsert cserélt. Az ilyen rövid távú gondolkodásnak nem lehet hosszú távú eredménye. Értem, hogy az edzőváltás ad egy löketet, mondjuk, öt mérkőzésre, és valami változik, de hosszú távon az a kifizetődő, ha megtalálják azt az embert, akiben bíznak, megegyeznek a helyes irányban, és mellette kitartanak.

– Visszatekintve nagyon jó döntést hozott, hogy elfogadta 2021 januárjában az Érsekújvár ajánlatát. Pedig akkor éppen nem volt könnyű helyzetben a csapat.
– Igen, bár ezt is vizsgálhatjuk több nézőpontból. Például a családomnak egyáltalán nem könnyű, hogy a határ túloldalára rohangálok mindennap, a feleségemre nagyobb teher hárul három gyerek mellett. Mindannyiunktól extrém erőfeszítést igényel, de még menedzselhető, és egyelőre bírjuk.

A HATÉKONYSÁGHOZ BIZTOS VÉDELEM KELL

– Melyik volt nehezebb kihívás? Átvenni évad közben egy gödörben lévő csapatot, amellyel aztán a negyeddöntőig menetelt? Vagy az előző idény, amelyben nem sikerült rájátszásba jutnia az együttessel?
– Mentálisan mindenképpen a második teljes idény, amelyről viszont azt tartom, hogy nagyon fontos építőkövek kerültek a helyükre. Megannyi oka volt, hogy nem voltunk olyan eredményesek, mint amennyire szerettünk volna, de az előrelépésünkben kulcsfontosságú volt, a játékunk óriásit fejlődött. Őszintén mondom, már untam, hogy az ellenfél edzője azt mondja: jobbak voltatok, nagyon jól játszotok, de mi nyertünk. Ez nyilván elég frusztráló egy idő után. Szeretem az analitikára bízni magamat, elég mélyre menő statisztikát vezetünk a stábbal – a számok nagyon jó visszajelzések, és mi minden mutatóban jók voltunk, kivéve a hatékonyságban, ami éppen elég volt ahhoz, hogy ne jussunk be a rájátszásba. Egyelőre úgy tűnik, hogy a megszerzett tapasztalatot a nyáron jól használtuk fel a fejlődésünk érdekében.

– Mi volt a kulcs a hatékonyság javításához?
– A megoldás sokrétű. A menedzsment nagyon nyitott volt rá, hogy visszajelzést adjunk a csapatról, folyamatosan szondáztuk a játékosokat, hogy mitől válhat jobbá az egész, mi az, ami őket segítené abban, hogy jobban teljesítsenek. Most sokkal jobbak a körülményeink, olyan apróságoktól kezdve, mint például hogyan lehetne praktikusan megszervezni a csapat utazása közben az étkezést, olyan nagyobb volumenű kérdésekig, mint a lakhatás vagy a busz, amivel utazunk. Emellett voltak a csapat összetételét érintő változtatások is, fontosnak tartottuk, hogy termetre nagyobbak legyünk, a fizikai jelenlétünk határozottabb legyen, a védelmünk biztosabb lábakon álljon. Talán ebben sikerült a leginkább előrelépnünk Pavel Kantor átigazolásával, aki elképesztő teljesítményt nyújt a kapuban. Azt gondoltuk, sokkal több vezéregyéniségre van szükségünk, és most olyan tapasztalt játékosaink vannak, akik tudják, hogy bizonyos helyzetekben merre kell továbbmenni, miért mondja azt a stáb, amit, s ezt az öltözőben is érvényre tudják juttatni.

– Szlovákiában a jégkorong népszerűsége a labdarúgáséval vetekszik. Mennyire rajonganak az emberek Érsekújváron a hokiért?
– Húsz évvel ezelőtt egyértelmű lett volna, hogy a jégkorong az első számú sportág Szlovákiában, bár még mindig nemzeti kérdés. Érsekújvár semmiképpen sem tartozik a tradicionális hokivárosok közé, a jelenlegi extraligás klub tavaly volt tízéves. Fontos célunk, hogy népszerűsítsük a klubot a városban, és ebben az eredmények segítenek, nőtt a nézőszámunk. Az első kör utolsó meccsét játsszuk a Slovan Bratislavával otthon, ez a legfontosabb, a leginkább vonzó összecsapás – a másik fő rivális a Nyitra –, úgyhogy kíváncsi leszek, hány nézőt vonz a mérkőzés.

A VERETES MÚLTBÓL ADÓDÓ ELŐNYÖK

– Érsekújváron hogyan fogadták magyar edzőként?
– Sohasem éreztem, hogy falakba ütköznék. A sikerként átélt első idény után beszélgettem a srácokkal, azt mondták, meglepődtek, hogy magyar edzőjük lesz, de tájékozódtak olyanoktól, akikkel már dolgoztam együtt, és jó véleménnyel voltak rólam. Én meg tényleg nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam tőlük már az első megbeszélésünk után. Leültem az edzői szobában, és azt mondtam: ezt az összetartást megnyertem, velem vannak. Akkor néhány meccsig még folytatódott a hosszabb ideje tartó vereségsorozatunk, majd következett egy hosszabb győzelmi széria, s a rájátszásban a három nyert meccsig tartó párharc a Kassa ellen, amit behúztunk, és ezzel sikeresen zártuk az idényt.

– Három és fél évadnyi Extraliga-tapasztalattal a háta mögött hogyan látja, mi a világ élvonalába tartozó szlovák hoki titka?
– A legnagyobb különbséget a tradícióban látom. Nyilván a magyar jégkorongozásnak is szép a hagyománya, a sportág múltjában vannak olyan nagyszerű pillanatok, amelyekre büszkén emlékszünk vissza. Nekünk fontos, hogy felkerültünk a C-csoportból a B-be, majd a divízió I-ből az A-csoportba, immár harmadik alkalommal. A szlovák jégkorongozás meg a 2002-ben szerzett világbajnoki címére, a 2022-es olimpiai bronzérmére, az NHL-ben játszó sztárjaira, a csehszlovák válogatott és a közös bajnokság örökségére büszke – ők teljesen más szinten vannak, amiből sok minden adódik. Az egyik a sportág népszerűsége és beágyazottsága a társadalomban. A másik a felhalmozódott szakmai tudás, amelyet az egykori játékosok edzőként továbbadnak. Nem is jó kiindulási alap a velük való összehasonlítás, a legtöbb, amit tehetünk, hogy ezen nem rugózunk – a szlovák jégkorong úgymond más kávéház.

– Mégis rá kell kérdeznem, hiszen a legutóbbi NHL-drafton az első és a második helyen is szlovák hokis játékjogát foglalták le. Miben más a szlovák fiatal, amikor felkerül a felnőttcsapathoz, mint a magyar?
– Valóban, az elmúlt évad óriási sikert hozott nekik, az olimpiai bronzérem után mámorban úszott az ország. Az NHL-draft csak feltette az i-re a pontot, miután az első két körben három szlovák játékos is elkelt. Arról nem is beszélve, hogy Nagymihályról Pavol Regenda NHL-szerződést írhatott alá, és úgy néz ki, hogy ott is fogja kezdeni az idényt. Mégis azt mondják, hogy nagyon kevés az utánpótlás-játékosuk, hogy nincs elég topbajnokságban játszó hokisuk. Magyarországról nézve a tizede is nagyon sok lenne. A nyáron összegyűjtöttem, az észak-amerikai és az észak-európai topbajnokságokban csaknem ötven szlovák fiatal játszik. Most van egy 2004-es születésű játékosunk, Martin Misiak, neki idén lesz a draftéve, nagy az érdeklődés iránta, és reális az esélye, hogy előkelő helyen draftolják. Úgyhogy a saját bőrömön tapasztalom, ők máshol tartanak.

– Jelenleg nincs magyar játékos az Extraligában, a legutóbbi idényben Vas János szerepelt a Presov csapatában. Miért nem játszik Szlovákiában egy magyar hokis sem?
– Itthonról nehéz kivinni hokist. Csak topjátékosnak lenne esélye, ők viszont Magyarországon nagyon értékesek. Ennek megfelelően eleve néhány játékosra szűkül azoknak a köre, akik egyáltalán szóba jöhetnének. Szerencsére Fehérváron van ICEHL-csapatunk, amelyben az Extraligához hasonló szinten lehet játszani, és a legjobb magyar hokisok inkább odamennek, minthogy a határon túlon légióskodjanak. A világ légióspiacán nehéz érvényesülni, ezért nagyjából az a realitás, hogy Kanadából könnyebb játékost hozni, mint Magyarországról.

– Van olyan magyar jégkorongozó, akit szívesen látna az Érsekújvár soraiban?
– Van, persze! Csak neki jobb helye van, szerencsére. Hogy a Fehérvár ott tud versenyezni, ahol, ráadásul olyan minőségben, olyan szakmai háttérrel, menedzsmenttel, amilyen a jelenlegi, az kiemelkedő, s örülünk kell, hogy otthon van legalább egy ilyen klubunk. Bár több lenne! Az utánpótlás-játékosok létszáma megnőtt – bár azt gondolom, a mennyiségi növekedés nem hozott magával minőségi fejlődést –, eléjük olyan kihívást kellene állítani, amelyhez meg kell próbálniuk felnőni. Ha az Erste Liga szintjét határozzák meg nekik, akkor az lesz a céljuk. Ha az osztrák bázisú liga nívóját, akkor meg az. Jó lenne, ha ebben lenne több lépcső, legalább az ICEHL szintjén.

– Az edzői karrierjét elemezve eddig többnyire a sikerekről beszélgettünk. A 2020-as év azonban két okból is fájó lehet: a pandémia miatt, úgymond, eltűnt ön mögül a MAC felnőttcsapata, és kikerült a válogatott edzői stábjából is. Hogyan élte át ezt az időszakot?
– A MAC visszalépését az Extraligától nehéz szívvel vettem tudomásul. Megbeszéltük a helyzetet a tulajdonosokkal, és sajnos egyetértettünk abban, hogy el kell fogadnunk, ez a modell nem fenntartható. Nekem még élő szerződésem volt, megegyeztünk, hogy az utánpótlásban segítek, amíg tudok, aztán ha lesz más lehetőségem, elengednek – így is lett, amikor megkeresett az Érsekújvár. Hálás vagyok, hogy kitartottak mellettem, és lehetővé tették a mindenkinek nehéz Covid-időszak alatt, hogy kivárjak. Ennek köszönhető, ami ma történik velem, és hosszú távon is pozitív hatása lehet rám. Nyilván egyfelől ez szomorú végkifejlet volt, másfelől emberileg meg nagyon sokat kaptam.

NINCS A STÁBBAN, DE JÖN, HA HÍVJÁK

– Jarmo Tolvanent helyettesítve a 2019-es kazahsztáni divízió 1/A-világbajnokságon ön irányította a válogatottat, 2020 augusztusában azonban sokakat meglepett a döntés, hogy nem számítanak a munkájára az edzői stábban. Akkor azt nyilatkozta, hogy önt is meglepte.
– Én akkor is elmondtam: nem gondolom, hogy bárhol le van írva, hogy Majoross Gergelynek a felnőttválogatott mellett kell dolgoznia. Elfogadtam a döntést, bármi is volt az oka. Csak az indoklás nem tetszett. Hogy valaki azért kerül el valahonnan, mert neki van a legtöbb tapasztalata, ez rossz indok. Vitatkozni nem tudok vele, de nekem fejlődési lehetőség sincs benne. Ha azt mondják, hogy nem vagy jó szakmailag vagy emberileg, akkor el tudok gondolkozni rajta, hogy jogos vagy nem jogos, miként fejlődhetnék, léphetnék előre. Ettől függetlenül mindig a magyar jégkorong-válogatott rendelkezésére fogok állni, ha szükség van rám, örömmel segítek. De ezen manapság már nem gondolkozom.

– Kívülről hogyan látja a jelenlegi magyar válogatottat, amely ismét feljutott az elitbe?
– Az elitbe jutásnak újfent lökést kell adnia a válogatottnak és a magyar jégkorongozásnak! A jelenlegi szövetségi kapitány, Kevin Constantine kiváló szakember, emellett nagyon odaadó szakmai vezető, aki hatással akar lenni a nagy egészre is. Nem azzal foglalkozik, hogy a lehető legkevesebb munkával kihozzon valamit egy válogatottból, hanem hatással szeretne lenni a magyar jégkorongsportra. Azt nem tudom megítélni, hogy játékban milyen tendenciát mutat a csapat fejlődése. Nem is a feladatom, és nem is gondolom, hogy hasznos lenne, ha kívülről okoskodnék, a válogatottunk jó úton jár-e, vagy sem.

– Érhet el hasonló sikert a válogatott az elitben, mint legutóbb, amikor legyőzte Fehéroroszországot?
– Oroszország és Fehéroroszország kiesésével kettővel több olyan válogatott van a mezőnyben, amely alapvetően „liftező”. Miért ne lehetne őket elkapni? Nagy kihívás, de a magyar jégkorongsportnak és az válogatottnál dolgozó stábnak, a játékosoknak ez sokkal többet jelent, mint azoknak a csapatoknak, amelyek adott esetben minden második évben az elitben vannak. A szurkolók is másképpen élik meg, biztos vagyok benne, hogy nagyobb elánnal, nagyobb létszámban lesznek jelen, mint azoknak a válogatottaknak a drukkerei, akik tisztában vannak vele, hogy a tízbe sem jut be az együttesük, valószínűleg kiesik, de majd újra visszajut – ez egy idő után unalmas. Mi még nem tartunk itt – mi ott tartunk, hogy nekünk eufória az elitben töltött minden perc, és bízom benne, hogy ez bravúrokra teszi képessé a csapatot.

– Térjünk vissza Érsekújvárra és az edzői karrierjére! Amióta az Extraligában dolgozik, miben fejlődött trénerként?
– Amikor a csapathoz kerültem, az ajtóra ragasztott matricán ez állt angolul: „Győzöl vagy tanulsz!” A második napon leszedettem, mert ez ellenkezik az én gondolataimmal. Értem, hogy ad egyfajta megnyugvást, ha veszítettél, akkor még mindig tanulhatsz, de én azt gondolom, hogy minden győzelem után is kötelességünk fejlődni. Most, hogy megy a szekér, minden mérkőzés után szóba kerül, hogy elértünk valamit, nyertünk – például a Poprád ellen, ami három éve és kilenc hónapja nem történt meg –, de rengeteg olyan tényező van, ami nem volt elég jó, és nekünk javulnunk, dolgoznunk kell tovább. Magammal szemben ugyanezt várom el. Elérek valamit, vannak jobb és rosszabb idények egymás után, most vannak olyan mérföldkövek, amelyekről azt gondoltam, hogy nekem nem lesznek elérhetők soha. Ennek örülök, de pontosan tudom, hogy miben kell előrelépni, hol lehet részletekben biztosabban mozogni. A legfontosabb az, hogy amit én lényegesnek tartok, hogyan tudom egy rendszerbe beilleszteni különböző játékterületeken, különböző mentális kihívásokon keresztül. Hogyan tudok összeállítani idézőjelesen egy olyan térképet, amelyen folyamatosan látom, hol vagyunk, ott mire kell figyelni, és merre megyünk majd tovább.

– Ön az első magyar edző, aki magasabban jegyzett ligában dolgozik. Úttörőnek tartja magát?
– Mindig is fontosnak tartottam, hogy valami olyasmit érjek el, aminek köszönhetően megdőlhetnek azok a tévhitek, hogy csak külföldi edző tud minőséget hozni, nálunk nincs tudás, nem vagyunk elég szorgalmasak, nem értünk hozzá. Amikor 2014-ben megkeresett a Miskolc, nagyon extrém döntésnek tűnt, ezért sokan azt mondták, ne vállaljam el, túl fiatal vagyok, a közeg nem áll készen egy fiatal magyar edzőre. Én meg úgy voltam vele, hogy kötelességem elvállalni, ha kiderül, hogy nem vagyok elég jó, akkor megy a rendszer tovább úgy, ahogyan addig. Ellenben ha el tudok érni valamit, az mások előtt is ajtókat nyithat meg. Akkoriban a top négybe igyekvő csapatok nem gondolkoztak magyar edzőben, és most nézzük meg, mi a helyzet az Erste Ligában. Sohasem fogom elfelejteni, amikor Tokaji Viktorral egy stábban dolgoztunk, elmentünk futni, és arról beszélgettünk, lesz-e valaha olyan magyar edző, aki külföldön fog dolgozni. Én mondtam, hogy ez nem reális, mert senki sem lesz olyan bátor, hogy magyar edzőt szerződtessen, ott már nincs meg az az előnyünk, ami itthon, hogy ismerjük a játékosokat, tudjuk, mi működik velük, és mi nem, milyen légiósokat kell hozni. Ő azt mondta, nekem ez megadatik viszonylag hamar. Neki lett igaza. Bár Érsekújvár még mindig a kettő között van valahol, mert kulturálisan közelebb állok hozzájuk, mint egy kanadai, egy finn vagy egy svéd, ebből pedig tudok előnyt kovácsolni. Hogy innen lehet-e továbblépni egy nyugat- vagy észak-európai országba, ahol már én is teljesen kívülálló vagyok? Az a jövő zenéje. De nem is tekintek ilyen messzire előre, örülök, hogy ma ott lehetek, ahol vagyok, és próbálom a lehető legjobbá tenni a jelenlegi csapatom.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. október 22-i lapszámában jelent meg.)