Jégkorong: Garát-Gasparics Fanni élete felfordult, de nem bánta meg

– A tavalyi világbajnokság után az sem volt biztos, hogy folytatja profi pályafutását, aztán mégis karrierje egyik legnagyobb kihívására mondott igent az Amerikába szerződéssel. Mi történt?
– Teljesen váratlanul keresett meg a Metropolitan Riveters – mondta lapunknak a magyar női jégkorong-válogatott csapatkapitánya, Garát-Gasparics Fanni. – Éppen az A-csoportos vébéről tartottunk hazafelé, amikor kaptam egy üzenetet az együttes képviselőitől, hogy szeretnék, ha náluk játszanék. Egyáltalán nem terveztem, hogy külföldre igazolok, sőt a visszavonulás is foglalkoztatott már, de ahogy megérkeztem az új közegbe, azonnal éreztem, hogy nagyon jó döntést hoztam. A férjem és a családom is támogatott, szerencsére nem kell tőlük nagyon sokat távol lennem egyhuzamban.

– Járt korábban az Egyesült Államokban, vagy újdonságként hatott az ország?
– Nyaralni már voltam itt, szóval nem okozott kultúrsokkot a környezet. Most New Yorktól húsz percre lakom, Dabasi Rékával és a többi csapattársammal is össze szoktunk járni, de az egyetemi és a sportolói teendőim mellett nem volt sok szabadidőm.

– A csapattársaihoz képest későn csatlakozott a kerethez, okozott ez némi nehézséget?
– Elég nyitott személyiségnek tartom magam, szerencsére a lányok hamar befogadtak, mindenki nagyon kedves. Nem tudtam, pontosan mire számítsak a legmagasabb színvonalon túl. Az volt a célom, hogy akármelyik sorba kerülök is, a legjobb teljesítményt nyújtsam. Rengeteget edzettem, és az első vagy a második sorban szoktam szerepelni, ami azzal jár, hogy sok játéklehetőséget kapok, ember­előnyben és hátrányban is számítanak rám, ami kellemes csalódás.

– Magasabb színvonalra számított, mielőtt megérkezett a tengerentúlra?
– Nem a színvonalat becsültem meg rosszul, hanem hajlamos vagyok magamról kevesebbet gondolni, mint amire képes vagyok, holott azt vallom, kemény munkával bármi elérhető. A légiósélet és a liga minősége nem volt újdonság, hiszen korábban öt évet játszottam Oroszországban. Viszont az elmúlt négy idényt otthon töltöttem, és mégiscsak a női NHL-be igazoltam, tehát volt bennem egy kis félsz, hogy milyen gyorsan tudom felvenni a liga tempóját – szerencsére sikerült. Imádom ezt a színvonalat, karrierem megkoronázásaként vállaltam el ezt a lehetőséget. Szereztem már gólokat, adtam gólpasszokat, és különböző elismeréseket is kaptam. Például volt, hogy egy játékhét három legjobb játékosa közé választottak, és olyan is, hogy engem kértek fel harmadközi interjút adni. Ezek az apróságok azt jelzik nekem, hogy jó úton haladok.

– Miben különbözik a hazai női első osztály és a Premier Hockey Federation?
– Elképesztő profizmus veszi körül ezt a ligát. A jégkorongozók minden edzésre úgy érkeznek meg, hogy már azokra a hibákra összpontosítanak, amelyeken javítani szeretnének; mentálisan és fizikailag is rengeteget dolgozunk, mert a nívó megköveteli. Rengeteg a videóelemzés, sok a megbeszélés, és a játékosok nemcsak profi hokisok, hanem profi sportolók is.

– Akkor nem is a szakmai­ságban, sokkal inkább a mentalitásban keresendő a magyarok és az amerikaiak közötti szintkülönbség oka?
– Az elhivatottság, akarat, szorgalom és szenvedély mind nagyon fontos ahhoz, hogy így tudjuk élni a mindennapjainkat, de amellett sem szabad elmenni, hogy Amerikában van olyan anyagi háttér a női jégkorong mögött, amely lehetővé teszi, hogy valaki tényleg csak a hokira összpontosíthasson, ne kelljen mellette munkát vállalnia. Ennek ellenére is sokan dolgoznak a sport mellett, de az anyagi biztonság és megbecsülés számít. Mindenesetre ehhez a szinthez a napi két-három óra edzésnél sokkal többre van szükség. Egyéni mentális és fizikai tréningeket kell végezni, tanulni kell a taktikát otthon is. Ha itt az edző azt mondja, hogy egyéni bemelegítés vagy levezetés lesz, akkor nem látunk olyat, hogy valaki elsumákolja – mindenki érti, hogy a saját érdeke, érdekünk elvégezni a feladatokat. Talán ez az edzéseken túli munka és hozzáállás hiányzik otthon.

– Ilyen szempontból más volt Oroszországban, mint most Amerikában?
– Nem mondanám, a színvonal és a hozzáállás is nagyon hasonló a két országban. Nekem személyes okok miatt különbözik a két kihívás: oda tizennyolc, ide pedig huszonhét évesen kerültem. Teljesen más élethelyzetben voltam, illetve rengeteg tapasztalatot hoztam magammal Amerikába. Profibb sportolónak tartom magam annál, mint amilyen Oroszországban voltam, de a kihívások szinte ugyanolyanok. Annyiban különbözik a két ország, hogy Amerikában kicsit kisebbek a pályák, ami miatt még gyorsabb a játék, mint máshol.

– Ha önön múlna, meddig maradna?
– A hoki iránti szenvedélyem egyáltalán nem múlik, de körültekintően meg kell szervezni a jövőmet is, mivel szeretnék családot és szakmai karriert is. Úgy érzem, a klubomtól nem lenne akadálya a közös folytatásnak. Jövőre megduplázzák a női ligában a fizetési keretet, ez is tényező, de sohasem a pénz motivált, hanem az, hogy szeretek jégkorongozni. Mostanában fogunk hosszabban beszélgetni erről a családommal és a férjemmel.