„Magyarországról Magyarországra költöztem” – Szilassy Zoltánnak soha sincs hokimérgezése

– Múlt pénteken története első Erste Liga-bajnoki címére vezette a Gyergyói Hoki Klubot, ezen a héten a válogatott miskolci edzőtáborában dolgozik, s hátravan még a román bajnokság rájátszása, no és az A-csoportos vb. Soha sincs „hokimérgezése”?
– Megszoktam a tempót, s ezen a szinten nemigen találkoztam olyan edzőkollégával, aki ne hasonló „motoregér” lenne. Persze jogos felvetés, hogy egy ilyen sikert, mint az Erste Liga megnyerése, szokás alaposan megünnepelni, ám eleve nem vagyok nagy alkoholbarát – rövid italt egyáltalán nem iszom, igaz, a jó magyar fehérborokat szeretem –, így a banketten sem fogyasztottam többet egy deci pezsgőnél és két deci bornál. Ezzel együtt remek buli volt, hajnali négy körül kerültem ágyba. Lehet, hogy ez hiba, ám ébredés után nekem már ezer dolgon járt az agyam. A következő idényen, a válogatotton, elvégre elit-vb-re készülünk.

– Sohasem áll le?
– Egyetlen hely van, ahol ki tudok kapcsolni: a Balatonnál. De ha le is megyek Akaliba, a nyaralónkba, vagy átugrom Tihanyba a vitorlásunkra, a hátizsákom, benne a laptoppal, mindig velem van, hátha eszembe jut valami. Lehet, hogy elő sem veszem a gépet, de a kezem ügyében kell lennie a nyár közepén is.

– A finálé hetedik meccsének lefújása után a jégen is visszafogottnak tűnt.
– Megkaptam már korábban is, hogy nem mutatom ki az érzéseimet. Nem direkt csinálom, nem akarok vele megbántani senkit sem; a Jóisten két legrosszabb teremtménye, amit agyonütök, a légy és a szúnyog… Megfigyeltem magamon, hogy edzőként zárkózottá váltam. Ebben talán benne van az is, hogy egy idényen át folyamatosan középpontban vagyok, csapatnyi embert kell irányítanom; amikor ennek vége, jó egy kicsit a háttérbe húzódni.

– Hogyan él Gyergyószentmiklóson?
– Nem kértem autót a klubtól, amíg az időjárás engedi, bringázom vagy sétálok. A nagyjából húszezres település gyalog is jól bejárható, nekem tökéletesen megfelel, eleve nem rajongok a zajos nagyvárosokért. Van egy háromszög, amelyben élek: a ház, ahol lakom, a jégpálya és a közért. Pontosan tudom, miért vagyok Gyergyóban: általában elsőnek érkezem a csarnokba, és estig ott is vagyok.

– Hogy viseli az egyedüllétet?
– Inkább a feleségem hozott áldozatot azzal, hogy Székelyföldre igazoltam, hiszen a tizenhét éves kamasz fiunkkal ő van otthon, ennek minden felelősségével. Nekem sem könnyű persze, három éve gyakran csak videóról látom Leventét, aki az UTE Jégkorong Akadémia hokisa. Nemegyszer előfordult, hogy amikor a Gyergyóval Magyarországon túráztunk, ő éppen Ausztriában játszott vagy az ifiválogatottal volt külföldön. Tavaly december huszonnegyedikén indult egy kanadai tornára, ezért nálunk már huszonharmadikán szenteste volt. Hiába, a mi életünkben meghatározó szerepet játszik a hoki.

– Korábban ötször volt játékosként bajnok, s még kétszer a DAB másod­edzőjeként. A gyergyói aranyérem hova került a polcon?
– Pillanatnyilag ez a legkedvesebb, hiszen vezetőedzőként az első bajnoki címem, amelyet ráadásul egy székely kisvárosnak nyertünk meg. Elképesztően boldog vagyok, de játékosként egész más volt átélni egy bajnoki sikert: euforikus élményt jelentett. Emlékszem, amikor Stephan Lund vezetésével először lettünk bajnokok a Dunaújvárossal – a svéd mester asszisztens edzője voltam –, a mindent eldöntő miskolci meccs után csak ültünk a cserepad támláján, és néztük a jégen ünneplő játékosainkat. Olyan ez, mint amikor egy szülő boldognak látja a gyerekét. Ilyenkor ő is boldog, de inkább magában éli meg az örömét.

– Dunaújvárosi és újpesti szakvezetőként a magyar hoki fősodrában dolgozott. Egy pillanatig sem jutott eszébe, hogy a gyergyói szerződéssel kívül kerül a reflektorfényen, hiszen érkezésekor a Hoki Klub nem számított az erdélyi jégkorong zászlóshajójának?
– Meglátogattam Stephan Lundot Malmőben egy válogatott torna apropóján. Együtt néztük a meccseket, s közben sorra jöttek üdvözölni az NHL-t megjárt játékosai. Meg is kérdeztem tőle: ha ilyen tisztelet övezi errefelé, mit keres Dunaújvárosban? Azt felelte: minden szintnek megvan a maga kihívása. Engem sem érdekelt, hogy 640 kilométerre kerülök Budapesttől, csak a feladat izgatott. Ismertem Gyergyót, Kercsó Árpáddal tíz-tizenkét évesen hetekig edzőtáboroztunk arrafelé. Egyébként pedig Magyarországról Magyarországra költöztem, még ha a határok most nem is ott vannak, ahol sok száz éven át húzódtak. Magyar városba érkeztem, magyar emberek közé, magyar tulajdonosok csapatához. A tulajdonosi háttér ismeretében azzal is tisztában voltam, hogy meglesz minden lehetőségem az építkezésre. Asszisztens edzőként írtam alá, a terv az volt, hogy egy év után átveszem a szakmai irányítást – az, hogy a váltás már novemberben bekövetkezik, nem volt tervben. Az a fél idény azonban alkalmas volt a helyzetfelmérésre, és a nagy átalakítások elindítására. Előtte Újpesten utolsó helyezett társasághoz kerültem. Innen indulva értük el, hogy rendre elődöntőt vívtunk, viszont sohasem voltunk bajnokesélyesek. Gyergyóban a tulajdonosok sikerorientáltságára alapozva – és ez a kulcs! – az első pillanattól az volt az alapállás, hogy célozzuk meg a csúcsot.

– Miként fogadtak a Székelyföldön egy anyaországi edzőt?
– Dunaújvárosban éveket játszottam Borsos Attilával, Csata Csabával, Vargyas Lászlóval, utóbbi szobatársam is volt – ők a gyergyói hoki emblematikus alakjai. Jártunk Gyergyószentmiklósra a Gyilkos-tó-kupára, a szurkolók mindig nagy szeretettel fogadtak minket. Manapság, ha megállítják az utcán az „edző urat” – de furcsa ezt hallani! –, nemegyszer felidézik a régi időket, ilyenkor jókat nosztalgiázunk. Alapszabály ellenben, hogy nem olvasok kommenteket; egy edzőnek, játékosnak nem szabad meghallgatni sem a pozitív, sem a negatív véleményeket. Izolálnunk kell magunkat, mert a szurkoló nem szakember. Akik ma a csapatot alkotják, remek karakterek, tudtam róluk, hogy gyorsan beilleszkednek a közösségbe és magukénak érzik a várost. Ezt bizonyították a hetedik meccs utolsó perceiben is, amikor a topjátékosaink, akiknek nem a zongoracipelés a fő feladatuk, ha kellett, fejjel vetődtek a korong útjába.

– Igaz, hogy családi szálak kötik Erdélyhez és a Felvidékhez?
– A szilasi és a pilisi Szilassy család a középkor óta élt losonci-tugári birtokán, az ősi kastély a mai napig áll Losoncon. Apuval jártam először Losoncon, akkor ő még a Pomáz játékosa volt. Amikor az edzőmeccsen meglátták a mezén a nevét, báró úrnak szólították. Két hetven év körüli idős úr ragaszkodott hozzá, hogy a banketten velük üljön egy asztalhoz. Később megmutatták a kastélyt, apu csapattársai az épület romos állapota ellenére ámultak-bámultak. Volt az őseink között országgyűlési képviselő, váci püspök és koronaőr is. Még a nagyapám is Losoncon született, de Trianont követően a családnak – hátrahagyva mindent – menekülnie kellett, így került át Cserhátszentivánba. Régi adósságom, hogy alaposan körülnézzek Losoncon, hiszen még élnek arrafelé rokonok. Apu lelkes családfakutató, ő fedezte fel, hogy némi góbé vér is csörgedezik bennünk. A „két s és y” a nevünkben 1990 előtt nem volt jó ajánlólevél; édesapámat osztályidegenként nem vették fel a Képzőművészeti Főiskolára. Édesanyám ágán a dédapámat kulákként üldözte a Rákosi-rendszer. Nem meglepő, hogy mindig is antikommunista, keresztény-konzervatív szellemiségű család voltunk.

– Mekkora szerepe volt a papának, Szilassy Bélának, aki a Bp. Építők, a BVSC, majd a Sziketherm játékosaként maga is élvonalbeli, válogatott hokis volt, hogy a jégkorongozást választotta?
– Egyenes út vezetett a sportágba, kissrácként éjjel-nappal ott voltam a jégen. Később kemény kritikusom lett, ez hatványozottan érvényes arra az időszakra, amikor a Fradi utánpótlásában
az edzőm volt.

– Önöknek megadatott a ritka kiváltság: apa és fia együtt játszott az ob I-ben.
– Tizenöt évesen a Fradi-ifiben szerepeltem, apu volt az edzőm, de még pályára lépett az ob I-ben is; akkoriban a Sziketherm már nem volt profi csapat. Kettős igazolással szerepelhettem a dunaújvárosiaknál, apu úgy érezte, szakmailag hasznomra lesz, ha a felnőttek között is kipróbálom magam. Elég sok pontot csináltam a meccseken, de aztán a szövetség limitálta a mérkőzés­számomat, mert még a serdülőben is szerepeltem. Racionális döntés volt, manapság is szabályozzák a gyerekek meccsszámát. Az első közös felnőttmérkőzésünk dátumára emlékszem: 1990. november kilencedikén a Lehel ellen mutatkoztam be. Rögtön az első cseréből gólt lőttem a közelmúltban elhunyt legendás Pavel Mihonyiknak. A vége 17–4 lett, nem ide... Ezek a dunaújvárosi meccsek maradandó élményt jelentenek, nem sok hasonló apa-fia párosra emlékszem. Hirtelen Rozgonyi Gyuri és az apukája, azaz a Kiskeszeg és a Nagykeszeg, illetve a Zsitva Béla, Zsitva Zoltán páros jut eszembe.

– A fiának, Leventének volt választása?
– Ő nagyon korán kezdett el hokizni, de amikor 2009-ben hat hét leforgása alatt súlyosan megsérült az egyik szemem, a bajnoki döntő után pedig váratlanul elhunyt korábbi játékostársam, ifjabb Ocskay Gábor, a négyéves Levente összekapcsolta magában a két eseményt, és azt mondta: a hoki túl veszélyes, nem csinálja tovább. Kilencéves koráig futballozott a Videotonban. A szapporói hősök egyike, Sille Tamás azonban sokat járt hozzánk vendégségbe, mindig hozott neki valamilyen hokis ereklyét, s közben kapacitálta, hogy térjen vissza a jégre. Egy nap ez meg is történt.

– Tizenhét évesen már az U21-esek között is számításba veszik, de még idő kell, hogy kiderüljön, lepipálja-e a jégen a papát és a nagypapát. Viszont vitorlázóként állítólag máris jobb, mint önök.
– Gödön nőttem fel, de sokat jártunk a keresztanyámhoz a Balatonra, akinek a férje, Bakay László apu csapattársa volt a BVSC-ben. Talán akkor alakult ki a tó iránti szerelmem. Elég meglátnom, és azonnal megnyugszom. Amíg Fehérváron laktunk, ha zaklatottabb napom volt, leszaladtam Akaliba, és egyből rendbe jöttem. Apu Pásztor Gyuri bácsival, a magyar hoki egyik legendájával kezdett el vitorlázni; még a Kékszalagon is hajóztak együtt. Van egy B31-esünk, a füredi gyárban készült. Imádok a fedélzetén lenni, viszont sohasem indulok versenyen. Hokiedzőként akkora a nyomás rajtam, hogy a vitorlázásban egyáltalán nem vonz a vetélkedés. Amúgy is csak hobbista vagyok, minek zavarnám az ügyesebbeket. Levente gyerekkora óta sok tábort végigcsinált, ösztönös érzéke van a vitorlázáshoz, a szakemberek szerint érdemes lenne foglalkoznia vele, de a hoki mellett ez nem megy. A mi hajónk neki lassú, ezért néha egy-egy laser hajóval is nekivágunk a tónak.

– Mikor települ le legközelebb a Balatonra?
– Május legvégén, június elején, a vb-t követően. Nagyon várom már, mert augusztus vége óta nem tudtam lemenni a tóhoz.

– S mi kell a jókedvű vakációzáshoz?
– A Balatonra mindig jó kedvvel megyek! A klubidényünket már nemigen tudjuk überelni. A válogatottal szeretnénk jó felkészülést végigcsinálni, aztán meglátjuk, mire jutunk Tamperében; a cél természetesen a bennmaradás. Ha összejönne, szinte tökéletes idényt zárhatnék.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. április 8-i lapszámában jelent meg.)